Több száz árva sorsát teszi jobbá a futásnak köszönhetően Gui Angéla

Mikor kezdtél futni és miért?

Harminckilenc éves voltam, amikor egy ismeretlen eredetű fájdalom miatt végigjártam a magyar egészségügyet, de senki nem tudta, mi lehet a bajom. A huszonhatodik orvos, aki egy ultrafutó fül-orrgégész volt, azt mondta, fogalma sincs, mi okozza a fájdalmamat, de kezdjek el futni, attól biztos jobban leszek. Hónapokig mondogattam neki és magamnak is, hogy ez mekkora őrültség, majd beírtam a Google keresőbe, hogy futás/maraton és vettem egy futócipőt. Így kezdődött minden. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy 39 éves koromig nem, hogy nem futottam, de nem is sportoltam soha semmit.

Milyen távokon futottál és milyen távokon futsz most?

Futottam már több maratonnál hosszabb távot, de lassú futó vagyok, sajnos nagyon magas a pulzusom, és ezen éveken keresztül, pulzustartományra írt edzéstervvel sem tudtam javítani. Így jár az ember, ha a szíve egészen középkoráig nincs hozzászoktatva a sporthoz. Versenyeken nem is szoktam indulni, de minden évben kitűzök egy célt, hogy hány kilométeres legyen az azévi leghosszabb futásom, amit teljesíteni szeretnék, aztán ezeket a távokat egyedül futom le, általában a születésnapomon.

Nővére halálának 20. évfordulóján futotta le az első maratonját

Mikor mit jelentett neked a futás? Változott-e ez az idők folyamán, hogy éppen mit adott neked?

Igen, rengeteget változott. Nem vagyok egy feladós fajta, de a futás eleje kőkemény volt, a kezdetekkor körülbelül egy kilométer után már a halálomon voltam, vágtam is bele a cipőmet a kukába, majd persze kiszedtem onnan. Én fejben eldöntök valamit, és azt a lelkemmel valósítom meg, így van ez a futótávokkal is. A futás számomra szabadság, ilyenkor érzem azt, hogy a legközelebb vagyok magamhoz és ahhoz, aki teremtett. A futás számomra egyben terápia. Van egy „mentálhigiénés” segítőm, egy futótársam, akivel futok, úgy hívják, hogy Isten. Van, amikor én kérdezem őt, van, amikor ő engem. Mindenesetre jól elbeszélgetünk futás alatt…

Volt-e valamilyen mérföldkő a futókarrieredben?

Az első maratonra való felkészülésem volt talán a legnehezebb. Amikor elkezdtem futni, elhatároztam, hogy életem első maratonját a nővérem halálának 20. évfordulóján szeretném lefutni. A szülővárosomban, Nagykárolyban temettük el a nővéremet, és kiszámoltam, hogy Magyarországon honnan kell elindulnom ahhoz, hogy ez a maraton pont a sírjánál érjen véget. Egy éven keresztül készültem, heti ötször kellett edzenem, minden futás egyben életem „újraélése” is volt, felszínre jöttek újra az emlékek, a fájdalmak. Lelkileg nagyon nehéz volt ez a felkészülés, minden edzést végigsírtam, és ebből kifolyólag nagyon izgultam, hogy hogyan fogom tudni egyáltalán teljesíteni a távot. Amikor Nyírbátorban elrajtoltam életem első maratonjának hajnalán, már nem fájt semmi, végig tudtam mosolyogni a teljes 42 kilométert. A gyász feldolgozásának időszaka – ami más esetben két év – az én életemben húsz évig tartott, és egy maratonnal ért véget. Amikor célba értem a nővérem sírjánál, akkor éreztem először, hogy ő nem ott van, hanem egészen máshol, és onnan kíséri az utamat. Szerencsés vagyok, hogy a futás elhozta nekem a gyász feldolgozásának ezt a formáját. Nagyon sokan szenvednek különböző traumáktól, de nem mindenki találja meg azt a módszert, amivel el tudná engedni a fájdalmát.

Van olyan árvaház, ahova képtelen visszamenni

Terep tekintetében mit szeretsz a legjobban? Esetleg van-e kedvenc helyed?

Nagyon szeretek a természetben futni, de ritkán van időm arra, hogy terepen, erdőben, fákon, bokrokon át fussak. Általában mindenhol futok, a munkahelyemre futva megyek be, vagy úgy megyek haza, néha megbeszélésekre még „szép ruhába” megyek, de onnan tovább már futva, futócuccban. Volt olyan tél, hogy a város különböző pontjain hagytam a kabátjaimat, mert csak úgy tudtam beiktatni a futást, hogy a hazafelé vezető utat szaladva tettem meg.

Honnan jött az ötlet, hogy a futást és a jótékony ügyeket összekapcsold?

Az első félmaratonommal a Bátor Tábor gyermekeinek gyűjtöttem, ami nagyon jól sikerült, óriási élmény volt úgy küzdeni magammal, a kilométerekkel, hogy azzal másokon is segítettem. Ekkor gondoltam arra, hogy miért ne szervezhetnék én is jótékonysági futásokat, hiszen futni és másokon segíteni a legjobb dolog a világon. Az első adománygyűjtő futásom Dévától tartott Budapestig, 5 nap alatt nem csak 500 kilométert tettünk meg, hanem 5 millió forintot is sikerült összegyűjteni Böjte Csaba gyermekeinek. Azt azért elárulom, hogy mindig futás közben jönnek ezek az őrült ötletek, hogy például fussuk körbe Magyarországot, vagy fussunk el Budapesttől a Vereckei hágóig, meg hasonlók. Futás közben mindig jó ötletnek tűnnek az újabb és újabb tervek, persze, amikor már nyújtok, azt érzem, hogy hülyeség volt ekkorát álmodni. Ám a baj az, hogy futás alatt mindig küldök smst egy-két ultrafutónak a legújabb álmomról, és mivel ők azonnal reagálnak, hogy „naná, hogy jövünk, futunk”, nehéz lenne fél órával később lemondani. Így futottunk már olyan távokon, szakaszokon, ahol még soha senki, így jött össze több mint 5000 kilométeres jótékonysági esemény – eddig.

A benned lévő szeretet és szolidaritás összefügg-e azzal, hogy határon túl születtél és nőttél fel?

Nem tudom megmondani, milyen lennék, ha Magyarországon születtem volna. Az biztos, hogy a személyiségemet befolyásolta, hogy kisebbségben, Ceausescu Romániájában születtem és éltem 26 éves koromig. Az viszont biztos, hogy olyan lettem, amilyenné a szüleim neveltek, amilyen példát ők mutattak nekem. A Jóisten pedig jó sok empátiát is kódolt belém. Én abban hiszek, hogy a szeretet nem történik velünk, nem átéljük, hanem magunk teremtjük meg. Mi másért is lenne érdemes élni, ha nem a cselekvő szeretetért?! De azt se felejtsük el, hogy önmagunk segítése és a másokon való segítés ugyanannak az éremnek a két oldala. Vagyis nagyon is „megéri” másokon segíteni, mert nekünk is jobb lesz általa.

A jótékony akcióid helyszínválasztása összefügg azzal, hogy a határon túl nőttél fel?

Igen is, meg nem is. Sok magyarországi gyermekotthonban jártam már, vittem adományt, szerveztünk élménynapokat a gyerekek számára, volt olyan, hogy 29 órán át futottunk egyik gyermekotthontól a másikig. Jártam olyan árvaházakba, ahová soha nem lennék képes visszamenni, mert ahhoz nem vagyok elég erős. A határon túli, egyházi gyermekotthonok világa az a közeg, ahol tudom, egészen biztosan célba ér az adományom, ezek a helyek azok, ahová úgy tudok visszamenni, hogy közben nem halok én is bele. Kaptam én ezért már hideget-meleget, hogy miért csak határon túlra szervezek adománygyűjtéseket, amikor itthon is rengeteg a rászoruló gyerek. Ez egyrészt azért nem igaz, mert 2016 óta rendszeresen segítek hazai rászoruló gyermekeket is, másrészt azt gondolom, van jogom eldönteni, hogy a saját szabadidőmben, a saját önkéntes munkámmal kinek igyekszem könnyebbé tenni az életét. És ebben az a jó hír, hogy rajtam kívül van még 10 millió magyar, aki tud segíteni a magyarországi gyermekotthonokon is.

Végtelen az emberi jóság és segítő szándék

Hogy látod, mennyire mozgósíthatók a futók ezen a téren? Mennyire segítőkészek?

Leírhatatlan, hogy milyen sok jószándékú futóval találkoztam, amióta jótékonysági futásokat szervezek. A futókban szerintem egyébként is sok az empátia, szóval nincs nehéz dolgom. Elárulok valamit, szilveszterkor szerveztem meg a Fuss pont most virtuális jótékonysági futást. Ezen az Egy Vérből Vagyunk Alapítvány nevében azt vállaltam, hogy minden lefutott kilométer mellé teszünk 100 forintot, amiből sportcipőt veszünk a nehéz sorsú gyermekeknek. A regisztrációs formanyomtatványon szerepelt egy kérdés, mégpedig az, hogy „mit jelent számodra az, hogy a futásoddal másokon segítesz?” Most előttem van egy excel-táblázat több mint 2000 válasszal, amiben az áll, hogy kinek milyen óriási örömet jelentett ez a jótékonysági akció. Naponta újra és újra elolvasom ezeket a válaszokat, és mindig mosolyog közben a lelkem is.

És úgy összességében, hogy tapasztalod, milyen mértékű segítő szándék van az emberekben?

Én azt tapasztalom, hogy végtelen az emberi jóság és segítő szándék. De sokan vagyunk sokfélék, én kis kapok mindenféle, olykor meglepő, furcsa üzeneteket.

Benned hogyan kapcsolódik össze az a sok terület, amin ténykedsz? Mit jelent neked a futás, mit jelent a jótékonykodás és a futóközösségben elfoglalt helyed?

Egyre inkább azt érzem, hogy életem egyetlen területén sem tudok már létezni, ha ott nincs jelen az empátia, ha az lélektelen. Nekem fontos, hogy a szakmaiság mellett arról se feledkezzünk meg, hogy emberek vagyunk. Ha ezt nem érzem, akkor kommunikációval foglalkozó emberként sem tudok kreatív lenni, nem tudok olyan munkát végezni, ami a saját magammal szemben támasztott elég magas elvárosoknak megfelel. Aki pedig önkéntes munkát végez, mint én az Egy Vérből Vagyunk Alapítvány színeiben, akkor annak még inkább profin és szívvel-lélekkel kell teljesítenie. Az önkéntesség nem egyenlő azzal, hogy félig meddig, sőt! A futás számomra nem csak fizikai erőfeszítés, hanem a lelki megküzdés terepe is. A futás alatt átélt küzdelem, a komfortzónán kívüli fájdalom olyan ajtókat nyit ki az ember lelkében, ahová egyébként soha nem tudna eljutni. Érdekes, soha nem gondoltam arra, hogy bármilyen helyem lenne a futóközösségben. Egy futó vagyok, a sok közül, aki másokon is szeretne segíteni azzal, hogy fut. Ennyi az egész.

A jövő generációja olyan lesz, amilyen példát mi mutatunk nekik

Mit szól mindehhez a családod, mennyire tudod bevonni a gyermekeidet is ezekbe az akciókba, küldetésekbe?

Hát az elején egy jó hosszú, maratoni út volt, amíg a családom is megértette, anya nem bolondult meg, csak fut, és saját két leánya mellé „lélekben” örökbe fogadott még párszáz gyermeket. Nálunk tényleg minden nap ott vannak a konyhaasztal körüli beszélgetésben azok az árvák, akikhez a saját leányaim is eljöttek, akinek gyűjtenek, akik adott esetben a telefonjuk borítóképét is elfoglalják. Ez mára természetessé vált, mint ahogy az is, hogy a kisebbik leányom gyorsabban fut, mint én, sőt anyai szigorral kellett megtiltanom neki, hogy az Egy Vérből Vagyunk jótékonysági futásomon ne fusson maraton, mert még csak 16 éves. A 29. kilométerénél, amikor 5:20-as tempóban szárnyalt, szabályosan be kellett ültessem a kocsiba, hogy ennyi volt, nincs tovább. A jótékonysági futásaimon ott van, és nem csak ebben segít nekem végig, hanem az árva gyermekeknek szervezett egy hetes sporttábort is végigdolgozza. Anyaként, azt hiszem, az a legtöbb, amit tehetek a gyermekeimért, ha megtanítom nekik, hogy vegyék észre, rajtuk kívül mások is élnek a világon. És ha már észrevették, akkor segítsenek is rajtuk.

Hogy érzed, a jövő nemzedéke ezekre az ügyekre mennyire nyitott?

A jövő generációját mi neveljük, ők olyanok lesznek, amilyen példát mi mutatunk nekik. Én nem vagyok az a siránkozó, hogy bezzeg ezek a fiatalok… Sopánkodás helyett mutathatunk nekik példát és bevonhatjuk őket. Bennem végtelen hála van a tinédzserek iránt, nagyon sokan csatlakoznak hozzám, reggelig tudnék mesélni arról, miképpen álltak össze fiatalok egy-egy Facebook posztom után, hogy másokon segítsenek. Húszéves lányok ugrálnak örömükben, amikor egy karácsonyi adománygyűjtésen 100 szeretetcsomagot pakolnak be a garázsomba, vagy amikor kiszedhetik a tetvet az árvák hosszú hajából.

Milyen céljaid vannak akár futás, akár jótékonyság terén?

Egyetlen egy célom lehet mindkét területen, hogy addig menjek tovább ezen az úton, amíg a lelkesedésem visz. Csak azért nem fogok sem jótékonykodni és futni sem, hogy bekerüljek a sajtóba.