"Amit futás közben átélek, belém ivódik és viszem tovább a színpadra" - Interjú Papp Éva énekesnővel

Mióta futsz?
Körülbelül 12-13 éve. De mindig is mozogtam. Nyaranként sok időt töltöttem falun a nagyszülőkkel. Apai nagyszüleim földművelők, állattartók voltak, az anyai nagyszüleimnél is volt egy nagy kert és sok állat. Amikor náluk voltam, kivettem a részemet a fizikai munkákból rendesen. Aztán táncoltam, ugrálóköteleztem, az iskolában is minden lehetőséget megragadtam, hogy mozoghassak.

A futás hogy jött be az életedbe?
Először nem is futottam, hanem az utcáról befogadott kiskutyámat futtattam úgy, hogy én közben kerékpároztam. Debrecenben laktam akkor, a nagyerdőbe jártunk ki a kutyával, aztán lassacskán futásra váltottam. Az akkori párom, aki később a férjem lett, az egyik nagyon erős pánikrohamom alkalmával javasolta, hogy menjek le futni. Az volt a véleménye, hogy ha futok, akkor kitisztulnak a gondolataim, megnyugszom és tudok majd aludni.

És így történt?
Igen, már az első alkalom jó hatással volt rám. Összeszedtem magam, nagy nehezen elindultam, aztán lefutottam az általa javasolt négy kilométert. Megnyugodtam és sokkal békésebben aludtam éjjel, mint szoktam.

Szorongás, pánik, depresszió

Hogy alakult a folytatás?
A négy kilométerből hét lett, a heti pár alkalomból mindennapi tevékenységgé vált a futás. Ha nem tudtam menni, rosszul éreztem magam. Feszültségoldásnak kiváló volt, de rá kellett jönnöm, hogy nem lehet megoldás a feszültségeimre csak a futás. Gimnazista koromtól fogva a mindennapjaim része volt a szorongás, aztán jött a pánik és olykor teret nyert magának a depresszió is. A futás kiváló eszköz volt, de nem megoldás, sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy más módon is segíteni tudjak magamon és elinduljak az önismeret, az önfejlesztés útján. Például olyan színházi tevékenységgel, amelynek során a saját történeteinket játsszuk el.

Mi volt az önismereti folyamat legfontosabb tanulsága?
Talán az, hogy lehet változni. Én azt hittem, hogy már úgy maradok, de aztán megtapasztaltam, hogy belátásokkal, felismerésekkel közelebb tudok kerülni önmagamhoz és hogy nem törvényszerű ezekkel a szorongásokkal, ezzel az önbizalomhiánnyal leélni az életemet. Arra is rájöttem, hogy a testi és lelki egyensúly ugyanolyan fontos, létezik a testedzésfüggőség, ebbe nem akartam beleesni, ezért egyre tudatosabbá váltam ebben is.

Merre haladt tovább a futáshoz való viszonyod?
A mindennapi hét kilométer helyett lett napi tíz kilométer, majd amikor a lengyelországi Poznanban, ahol Erasmus ösztöndíjjal tanultam az egyetemen, csak a hangulat kedvéért, lefutottam életem első félmaratonját – 1:47 lett az időm, cipőnek pedig egy papírtalpú dorkót használtam –, volt alkalmam megtapasztalni azt, hogy a futás hova juttat el mentálisan. Olyan helyekre ástam le önmagamban, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek. Nem sok tevékenységgel jutok el eddig a mélységig.

Meg kellett tanulni pihenni is

Mikor érezted úgy, hogy most már muszáj edzőhöz fordulnod?
Folyamatosan futottam, de nem volt benne tudatosság. Az Utcából Lakásba Egyesület futónagykövete lettem, rendszeresen gyűjtök az egyesületnek adományokat a futásaimmal azóta is. Közben indultam itt-ott. Lett egy 1:34-es félmaratonom, egy 4:47-es átlaggal megfutott 30 km-em, majd életem első maratonja 3:30-ra sikerült. Az ismerőseim folyamatosan mondták, hogy forduljak edzőhöz, de egy ideig ellenálltam. Amikor azonban eltökéltem, hogy lefutom az Ultra Tisza-tó 65 km-es távját, a kérdés eldőlt. Ekkor már muszáj volt edzőhöz menni. Végül Maráz Zsuzsit szúrtam ki magamnak, illetve csak bepróbálkoztam azzal, hogy írtam neki e-mailt. Nagy meglepetésemre válaszolt, és ugyan én azt hittem, hogy ajánl valakit, elvállalt inkább ő maga. Ez idén tavasszal volt, azóta dolgozunk együtt.

Harmincöt éves vagy. A sok ösztönös futás rossz cipőkben, mindenféle kontroll nélkül, nem kezdték ki a szervezetedet?
Nem, ami szerintem annak köszönhető, hogy elképesztően sokat mozogtam gyerekkoromban és az izomzatom, az ízületeim elő voltak készítve a futásra. Amióta Zsuzsival készülök, sokat fejlődtem abban, hogy odafigyeljek magamra. Azóta nyújtok, jógázom és már megtanultam pihenni is, aminek a fontosságára szintén Zsuzsi hívta fel a figyelmemet.

Mennyi futással készültél az Ultra Tisza-tóra?
Heti 85-100 kilométert futottam, hol terepen, máskor a Fiumei úti sírkertben vagy a II. János Pál pápa tér 970 méter hosszú futópályáján, a kutyások gyakran kérdezgették a 20. kör környékén, hogy mennyi van még hátra. Jól tűröm a monotonitást, az első 50 kilométeres futásomat is a Margitszigeten teljesítettem.

Maráz Zsuzsi megjósolta a bronzérmet

Milyen céllal mentél az UTT-re?
Az volt az álmom, hogy szépen le tudjam futni a 65 kilométert és hogy jó élményként tudjam elraktározni magamban. Aztán Zsuzsi elejtett egy félmondatot, miszerint esélyem van a dobogós helyezésre. Aztán később benevezett két erős versenyző, akkor az ötödik helyezést tartotta reálisnak, de engem ez az eredmény-centrikusság picit nyomasztott. Fontosabbnak tartottam azt, hogy Zsuzsi sokat mesélt a frissítésről, hiszen korábban futottam maratont úgy, hogy csupán fél liter vizet ittam közben, semmi mást. Ekkor már volt rendes futócipőt, anyukám a verseny előtt felajánlotta, hogy vesz nekem egy futóórát, amit örömmel elfogadtam. Lett futóövem és sótablettám, vagyis kezdtem a részletekre is odafigyelni.

Olyan jó élmény volt a verseny, mint amilyennek megálmodtad?
Igen, sem közben, sem utána nem fájt semmim. A volt férjem – merthogy mi időközben már elváltunk – kísért. Nem tudtam, hogy hányadik helyen haladok, amikor célba értem és megkérdezték a nevemet, majd bemondták, hogy íme, itt van Papp Éva, a női verseny bronzérmese, döbbent arccal néztem vissza a szpíkerre, majd elsírtam magam. Ott voltak a szüleim is, akikkel korábban elég terhelt volt a kapcsolatunk, de mostanra már közelebb vagyunk egymáshoz, ők is sírtak és nagyon büszkék voltak rám.

Nem használom a futást másra, csak amire való

Milyen céljaid vannak a futással?
A fentiekből talán kiderült, hogy a praktikus, szükséges dolgoknál sokkal jobban érdekel a futás lélektana. Azt, amit közben megélek, elraktározom. Az a küzdelem, amit közben átélek, belém ivódik és viszem tovább a magánéletbe, a színpadra. Mi emberek túl kényelmes életet élünk, van ennivalónk, melegvizünk. De minden, ami a kényelmet szolgálja, valójában gyengít. A kezdetekkor nem volt pénzem futócipőre, abban futottam, amilyen lábbelim éppen volt. Most is egy futócipőm van, abban edzek terepen, aszfalton, a mai napig azt használtom, amiben az UTT-t teljesítettem. Számomra a futás egy mentális, lelki utazás is és ugyan Zsuzsi azt mondta, fogok én még nyerni országos bajnokságot 100 kilométeren, ami elképesztően jóleső visszajelzés, de elsősorban nem ez hajt, hanem inkább az, hogy a lelki plusz, amit a futástól kapok, megmaradjon. Persze… izgat a Spartathlon is, de minden csak úgy, ha szépen tudom lefutni.

Ugyan a futásról beszéltünk, de szóba került a színpad, a színház és a depresszió is. Egyszerre vagy sportember és művészember, sokféle tehetséggel, súlyos érzékenységgel. A sporton kívüli életedet hogyan befolyásolja a futás?
Épp mostanában fejezek be egy három hónapos, bentlakásos terápiát a Tündérhegyi Pszichoterápiás Osztályon. Sok mindent tanultam magamról, nagyon hasznos három hónap volt. Itt például a terapeutámmal egyeztettem, hogy közben futhatok-e, hiszen a futás sok mindent elfed, segít levezetni a feszültséget, de mi most ezekkel a negatív érzésekkel is dolgoztunk, nem akartuk, hogy a futás elfedje a bajokat. De aztán végül futhattam, nem használom másra a futás, csak arra, amire való.

A Ricsárdgír zenekarban elképesztő energiával énekelsz, olyan elsöprő a jelenléted a színpadon, mint egy tornádónak. A Tünet Együttesnek pedig a menedzsere voltál, fel is lépsz velük, de a menedzseri tisztedtől megváltál. Merre tovább?

Sok ajánlatot kaptam, de a terápia miatt ezeket vissza kellett utasítanom. Végig akartam csinálni, végre egyszer első akartam lenni önmagamnál. Van egy álmom, amit dédelgetek egy ideje, nem művészet, nem színház, nem menedzseri állás, élvezem, hogy jóleső az álmodozás és már lépéseket is tettem az ügy érdekében. A futás pedig marad, most egy versenyt is visszamondtam, nem kell rohanni, nem kell mindig mindent akarni – a nemet mondás művészetét tanulom.