Álmodni könnyű, elhinni, hogy képes vagyok rá, már egy fokkal keményebb menet - érzelmi hullámvasutam története a New York City maratonról

Amerika sokaknak az álmok földje, ahogy sok futónak a New York City maraton az álmok versenye. Nekem is az volt, amióta csak a (futó)eszemet tudom. Vagyis közel 10 éve egyetlen egy versenyről sem álmodtam annyira mint, a New York City maratonról. Még akkor, amikor a félmaratoni táv is egy teljesen vállalhatatlan célként lebegett előttem, és boldog voltam attól, hogy 10 km-t egyben, megállás nélkül le tudok futni, már akkor is a New York maratonra vágytam.

Olyan elérhetetlennek tűnt, de tényleg! 2017-ben szerepelhettem a RW őszi lapszámának hasábjain, mint „Igazi futó“ ahol volt egy kérdés arra vonatkozóan, hogy mi a legnagyobb futócélod? Természetesen akkor is a NYC maraton volt a válasz. Ezek után biztosan azt gondolja most a kedves olvasó, hogy csak szuperlatívuszokban fogok mesélni a versenyről és minden álomszerű és álomszuper volt. Szpojlerezek: a legkevésbé sem!

Pedig szeretem ezt a távot. A maratont. De tényleg. Épp elég hosszú, a felkészüléshez vezető út is és a verseny maga is. Komoly kihívás, már ha komolyan vesszük. És még soha nem adta magát ilyen nehezen, mint most, az álmaim versenyén. Februárban hibáztam, és még egyszer nem akartam ebbe a kátyúba lépni. Októberben London (Bea indult a London Marathonon is - a szerk.) valamennyire helyre tette a (futó)önbizalmamat, így bizakodva és tele izgatottsággal vártam a rajtot. Ami nem a legideálisabb idővel köszöntött az 50 ezer futóra. 24 fok, 98%-os páratartalommal. Igen, november 6-án, New York Cityben, azon a maratonon, ahol az átlagos hőmérséklet a rajtban 4-5 fok körül szokott lenni. Viszont én bírom a meleget, sőt szeretem, úgyhogy ez nem kifogás. A távra, a magam módján, fel voltam készülve. Épp öt hét telt el London óta, regenerálódtam, ott sem hajtottam szét magam, és itt sem terveztem. Csak élvezni szerettem volna, hogy ott lehetek álmaim helyén. Ami maximálisan teljesült, csak a futás része volt kevésbé élvezetes. Egyszerűen érzelmileg annyira túl voltam töltve, hogy nem voltam képes a futásra összpontosítani.

Annyira hihetetlen volt az egész, hogy ott állhatok a New York City maratonon, hogy már a rajtzónába beléptetéskor 180 volt a pulzusom, és potyogtak a könnyeim. Ehhez kellett a felcsendülő Mamma Mia betétdala is, imádott Nagymamám kedvenc dala, vele láttuk együtt a darabot színházban, és a filmet is moziban. Azonban ekkor már túl voltam egy korábbi sokkon is. Történt ugyanis, hogy annak ellenére, hogy maximálisan átnéztem a pályát, betéve tudtam a rajtidőpontokat, a kompmenetrendet és a Brooklyn-Manhattan közötti metrómegállók nevét, azt az egyet nem tudatosítottam magamban, hogy miután leszállok a Staten Islandre tartó kompról, sorba kell állnom még a buszra is, ami elvisz a rajtba a kikötőből a rajtzónába. Igen, 50 ezer embert buszoztatnak át a sziget egyik végéből a másikba. Ezzel én ott szembesültem, és a hirtelen jött tömegben eszméletlen picinek éreztem magam. Annyira, hogy amikor meglöktek hátulról, hogy felférjenek a mögöttem és körülöttem lévők az aktuális buszra, annyira megijedtem, hogy ha ott, akkor egy kedves spanyol futó nem siet a segítségemre, akkor lehet, meg sem születnek ezek a sorok. Talán látta, hogy mennyire bepánikoltam, és értékelte, hogy nemzetének legnagyobb teniszhőse, Rafael Nadal logója virít a sapkámon. Nyomban kaptam gumicukrot, és a bal vállát, amin pár perccel később feltántorogtam a következő sárga iskolabuszra.

Ennyi dráma után már csak egy igazi katarzist vártam, ami a Verazzano híd felhajtóját elérve utol is ért. Hogy átfuthattam ezen az ikonikus hídon, és nem a híd alatti aluljáróban kellett sötétben bandukolnom az első kilométereim alatt, kizárólag néhány leleményes olasznak köszönhető, ugyanis a rajtzónába való felsorakozáskor minket a híd alsó részéhez osztottak be, amivel nekünk kimaradt volna a vérbeli Verazzano élmény. Ám ők, még épp időben észrevettek egy betonkordont, amin egymást felsegítve máris ott találtuk magunkat a hídon kialakított rajtterületen mire fel is csendült az amerikai himnusz. Újabb könnyfakasztó jelenet, túl a sokkterápia harmadik felvonásán, most már csak futni kell. Meg is indultunk, majd a hídon átfutva végül kitört belőlem az extázis, és végre elkezdtem átérezni, hogy itt lehetek, itt futhatok, és arra is gondoltam, hogy ez azért nem tart olyan sokáig, úgyhogy élvezzem ki szépen minden pillanatban. Aztán meghallottam az első zenekart a híd lábánál, de akkor még nem is számítottam rá, hogy ilyenből lesz még vagy 30, és végig a 42 kilométer során üvöltő szurkolókkal leszek majd körülvéve. Közben figyeltem rá, és terv szerint frissítettem, 15 percenként ettem valamit, zselét, gumicukrot, sótablettát, és ittam. Mivel itt, Londonnal ellentétben szigorúan tilos futómellényben indulni, minden egyes pontnál megálltam, és legalább két pohár vizet felhajtottam, vagy magamra locsoltam. Amúgy a meleg miatt a verseny előtti napon további 8 frissítő pontot állítottak fel a szervezők, így gyakorlatilag 1.5-2 kilométerenként volt víz. A többi frissítésem pedig elfért az övemben és a nadrágom zsebeiben. Hibátlan volt a felszerelés, tökéletes volt a cipő, a zokni, minden jó volt. És mégsem.

Pontosabban nem úgy ment, ahogy elterveztem, hogy majd végig mosolyogva, végig élvezem az egészet, mint egy álomutazást. Az a helyzet, hogy viszonylag korán, érzelmileg iszonyatosan elfáradtam. Fejben, lélekben kifacsartak a körülmények. S hogy miért? Akkor jön egy kis magyarázkodás a saját magam megnyugtatására: egyedül voltam New York Cityben, a teljes verseny logisztikáját egyedül raktam össze magamnak, bár Kati, a vendéglátóm nagyon sokat segített, amiért roppant hálás vagyok. Helyi idő szerint 10:55-kor rajtoltam Staten Islandről, amihez a szállásomról 6:45-kor indultam, így 5:30-kor csörgött az ébresztő 8 óra 30 perc alvás után, 90%-os alvási pontszámmal, 95%-os Body botteryvel. Két metró, egy komp, majd a körülményes buszozás után, a Garminon 34%-osra mért body botteryvel értem a rajtba 10 órára. A verseny előtti nap tudtam meg, hogy nem futhatok mellényben (nyilván az én hibám, hogy ennek nem néztem utána, de valahogy ez meg sem fordult a fejemben, hogy tilos) így akkor variáltam át a teljes szettemet. És amire Londonban oly büszke voltam, hogy pihentem a versenyt megelőző délután, az itt korántsem mondható el, ugyanis a maraton előtti két nap átlag 21 km-t sétálgattam New York Cityben. Vastag feketepont tudom, de ez van, ha az ember lánya eljut az álmok földjére, az álmok városába és még álmai maratonját is le akarja futni…

Ilyen előzmények tükrében, miután sikerült a pulzusomat nagyjából egyenletes, nyugodtabb szintre vinni robogtam előre, nézelődtem és tízmásodpercenként váóztam. Az egész egy nagy WOW volt, de tényleg. Majd elkövettem egy baromi nagy hibát a 7. km-nél, ránéztem az órámra. Akkor szembesültem azzal, hogy voltaképpen mennyire fájdalmasan is lassú vagyok, és attól kezdve azon aggódtam, hogy elég lesz-e az a frissítés, ami nálam van. 4 óra 30 perc körüli időt terveztem. Félmaratonig gyorsan telt az idő, majd 24-nél megállt. Közben elkezdtem csak 20-25 percenként frissíteni, hogy kitartson minden. Addigra beütött a pára, és sem a kanyarok, sem a hidak nem estek jól. Rengeteg zenekar volt, próbáltam figyelni a zenére, közben folyamatosan fotózgattam, videóztam, tereltem a gondolataimat arról, hogy ez most őszintén rohadtul nem esik jól.

Na és akkor totál csalódott lettem. 34-ig nagyon fájt, és olyan szomorúvá tett, hogy itt vagyok életem álomfutásán és nem élvezem annyira, amennyire ezt illene. Aztán újra tudatosítottam, hogy ez tényleg mindjárt véget ér, és most van előttem 60 perc, amit el kell döntenem, hogy miként töltök el, hisztizek és szenvedek, vagy tényleg megpróbálok örülni annak, hogy itt lehetek és itt van ez a két láb, ami teszi a dolgát nekem pedig csak hagynom kell. Ez utóbbit választottam. Végül 4:48:09 lett a hivatalos időm, és igen, az utolsó 30 percre már semmi frissítésem nem maradt, ami nagyon hiányzott. Az végső 800 métert jelző táblát meglátva legszívesebben (újra) sírtam volna, de már kb. nem volt miből. Így elkezdett egy űr kialakulni bennem. Valami ilyesmit érezhetnek a profi sportolók is, amikor elérnek egy olyan célt, amiért egy életen át dolgoztak? Ez volt a legnagyobb álmom, ott futhattam a New York City maratonon, nem volt annyira igazán jó miközben mégis egy álom volt. Mos akkor hogy is van ez? Közben odaértem a Central Parkba, megláttam a célkaput, és véget ért az álom, felébredtem. Sokk, negyedik felvonás.

Kellett is egy kis idő, hogy mindez leüljön bennem, és talán még mindig nem ért el oda, ahol a helye van. Ha most ránézek az éremre, ami nem a cipősdobozban landolt az elmúlt 10 év többi termése mellett, hanem előkelő helyet kapott a lakásban, akkor tudom, hogy mennyire nem adta magát könnyen. Mint ahogy az életben úgy amúgy semmi sem, aminek igazán mély értéke van. Legyen az egy kapcsolat, házasság, egy tartós barátság, egy stabil munka, egy életre szóló siker, vagy épp egy sportban elért eredmény. És a futás erre kiváló tanító. Egy maraton alatt pedig tényleg sok mindenre van idő: emlékezni, örülni, sírni, félni, merni, fájni hagyni, csalódni, dönteni, haragudni, erőre kapni, bízni, kapaszkodni, küzdeni, hálálkodni, és a végén pedig érezni, hogy megérte. Álmodni, hinni és valóra váltani. Köszönöm, és most elsősorban magamnak, hogy hittem magamban, hogy képes vagyok végigérni álmaim versenyén.