„Ó kisfiam, mekkora király vagy, hogy megcsináltad”

Pár napja került az Index oldalára egy videó a Dikh Villám futóklubról, amit Béres Tibor szervezett, az Autonómia Alapítvány roma integrációval foglalkozó munkatársa. Szép zúzmarás erdei táj és vagy egy tucatnyi roma futó alkotja a főszerepet, no és Tibor maga. Egy egészen új világ tárult elém a felvételeket látva. Óriási kontraszt valamennyi korábbi futóélményemhez képest, a saját edzéseimhez képest, a gyerekeim életéhez és lehetőségeihez képest… Azt éreztem a felvételeket látva, hogy ezeknek a srácoknak mekkora mázlijuk van! Legalább nekik!

Érzésem szerint amolyan kötelező film minimum minden futó számára!

Béres Tibor, a spontán alakult futóklub vezetője mesélt nekünk a Dikh Villámról.

RW: Hogy indult a futóklub élete?

Béres Tibor: Gyöngyösnek van egy uniós finanszírozású drogprevenciós programja, a kapcsolódó pályázatot én írtam meg és a lebonyolításban is részt vettem. Ennek keretén belül tavaly nyáron egy kenutáborban voltunk gyerekekkel, ahol majdnem minden reggel futottam. Az egyik srác csatlakozott hozzám, eljött velem futni. Nagyon megszenvedte a távot. Meleg volt, ő kicsit túlsúlyos, de olyan lelkesedéssel jött, hogy megemeltem a kalapom előtte. Viszont azt mondta, hogy nagyon jól esett neki és megkérdezte, jöhet-e máskor is velem. Másnap ismét eljött. Amikor hazajöttünk megkérdezte, hogy itt Gyöngyösön is futkározhat-e velem. Azt mondtam, persze, örülök neki, szombat reggelenként úgyis futok. Ő pedig még felvetette azt is, hogy szólna 1-2 haverjának.

Nagyon gyorsan, 1-2 hónap alatt felfejlődtünk egy igen szép létszámú csapattá.

Itt minden spontán módon állt össze… A futás, a roma gyerekek, az élmény, hogy kimozdulhatnak abból a közegből, ahol élnek.

RW: Hol szoktatok futni?

BT: Minden alkalommal valahol a Mátrában, ami nekünk itt van a szomszédban. Gyönyörű helyeken, ahová egyébként ezek a gyerekek nem is jutnak el.

RW: Hány edzést tartasz hetente?

BT: A helyi szakképző iskola ingyen odaadta a tornatermét csütörtök délutánra, ahol focizni szoktak, szombaton pedig futunk vagy túrákra járunk.

RW: Hogy jött az ötlet, hogy teljesítménytúrákra járjatok?

BT: Régóta teljesítménytúrázom, de csak amolyan műkedvelő szinten és már évekkel ezelőtt azon gondolkodtam, hogy – én ugye roma integrációval foglalkozom az Autonómia Alapítványnál – nemigen láttam még cigány résztvevőt a túrákon, aztán kiderült, hogy van egy roma maratonfutó, de ez nem tipikus. Az amerikaiak azt mondták, hogy akkor valósul meg az Egyesült Államokban a feketék emancipációja, ha lesz fekete teniszező vagy fekete golfozó. Aztán a Williams nővérek végig verték a világot, mint ahogyan Tiger Woods profi golfozó is sokáig volt letaszíthatatlan a trónról. Azt gondolom, Magyarországra is igaz, hogy akkor lesz roma integráció, ha a magyar jégkorong válogatott csatársorában lesz roma vagy a hazai teljesítménytúrákon romák is elindulnak. Mivel ez régóta foglalkoztatott, itt volt a lehetőség, hisz ezek a gyerekek úgyis járnak velem futni, akkor gyerünk teljesítménytúrákra. Most már egyébként a hatodik teljesítménytúránkon vagyunk túl.

Teljesítménytúrákra járni rettentő motiváló számukra, mert jó hangulata van a rendezvényeknek, sokan szeretik a tömeghatást, amivel találkozni, kint vagyunk az erdőben, jó érzés megkapni az oklevelet a teljesítés után.

RW: Milyen távokon indultok?

BT: Eddig 30 km volt a maximum, amit együtt megtettünk.

RW: Együtt maradtok végig a túrák során vagy mindenki halad a saját tempójában?

BT: Változó. Ha olyan túrán megyünk, ahol tömeg van és jól szalagozott az útvonal, tehát, ha akar sem tud eltévedni senki, ott azt szoktam mondani, hogy menjenek ketten-hárman együtt, akik egy tempót bírnak. De én azért persze féltem őket, mert rám vannak bízva – csoda, hogy eddig még egyszer sem veszett el senki az erdőben (nevet) – úgy zajlik, hogy többen vagyunk felnőttek (jár nekik a köszönet: Keresztesi Koppány, Nagy Robi, Suha Laci, Both Emőke - aki a feleségem), ők kísérik a gyerekeket. A gyerekek fuvarozása miatt is kell a folyamatos segítség. Általában három különböző tempójú csapat van.

RW: Hogyan kapcsolódik a drogprevenciós programhoz a futóklub élete?

BT: A program keretén belül indult, de mostanra messze túl nőtt ezen, mert ezekkel a gyerekekkel már nincs értelme a drogprevencióról beszélni, hisz magától értetődik, hogy nem tud futni, ha drogozik. A futás egy jó alternatíva lett, hisz aki fut, pontosan tudja, milyen erős drog maga a futás. A mozgás következtében termelődő endorfin tud hasonló hatást produkálni, mint az a szer, amit olykor a gyerekek használnak a telepen.

RW: Az érintett telep összes gyereke jár veled futni?

BT: Ááá…sokan futnak, de nem mindenki. Mondjuk hetente átlag két új gyerek csatlakozik. Lassan már nem tudjuk kezelni a létszámot.

RW: Az első perctől kezdve jól megértitek egymást?

BT: Másként kommunikálunk egymással, mint ők a telepen maguk között. Nem mondom, hogy ne beszéljenek csúnyán, mert ez életkori sajátosság. Sőt azt kérem tőlük, nehogy elkezdjenek viselkedni, maradjanak nyugodtan csibészek, ez a természetes. Annyit kérek csak, hogy ha már így is beszélnek, jó üzeneteket mondjanak magukról és a környezetükről.

RW: Konfliktusok szoktak lenni köztük?

BT: Egyrészt, tudják, hogy előttem nincs bunyó, aki ezt nem tartja, azt hazazavarom aznapra. Nem engedem meg neki, hogy a többiek számára élvezhetetlenné tegye az edzést. Tehát ha velem vannak, nem bánthat senki senkit. A másik pedig, ha már 5 km-t lefutottak, akkor kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy verekedni akarjanak a másikkal.

RW: A gyerekek szülei mit szóltak ehhez az egészhez, hogyan fogadták a kezdeményezésedet?

BT: Most nem akarom szó szerint idézni az egyik anyuka megjegyzését, hogy mit csinálna velem szívesen, mert olyan jól bánok a gyerekével… (nevet) De azért el tudod képzelni.

Ezek közül a gyerekek közül szinte senkinek sem egyszerű a családi háttere. Van olyan szülő, aki szerintem azt sem tudja, hogy hol van a gyereke, ebből az is következik, hogy jobb helyen van velem, mint otthon. Van olyan szülő, aki pontosan tudja hol van, de még ő sem vett ilyesmin részt soha, csak azt tudják, hogy Tibi bá’-val van futóversenyen.

A szülőknél egyébként azt kell elérnünk, hogy amikor a gyerek hazamegy, akkor dicsérje meg. Ez sokaknak biztosan triviális, de ebben az esetben nem az. Nem az számít, hogy a gyerekek erősebbek lesznek, vagy olyan combizmuk lesz, mint Tibi bá’-nak – ezt hallom rendszeresen tőlük. Tudom, hogy nekik nem ez a fontos, hanem az, hogy valaki a fejükre tegye a kezét és azt mondja: ó kisfiam, mekkora király vagy, hogy megcsináltad. Ezért is ragaszkodom ahhoz, hogy elhozzák az oklevelet és tegyék el, vigyék be hétfőn az iskolába és mutassák meg például a tanároknak. Egyébként nagyon nincsennek ebből a szempontból sem jó helyzetben, mert nagyon kevés sikerélmény éri őket az iskolában, sokszor a pedagógusok nem dicsérik meg ilyenkor sem.

RW: Lányok járnak a futóedzésekre?

BT: A másik kihívást ők jelentik. Egyfolytában hallom tőlük, hogy jönnének. De ezt például nem tudom vállalni. Szeretném, ha jöhetnének, de nekem most nehezített terep lenne, ha koedukáltak lennének az edzések… Viszont van néhány külföldi önkéntes lány Gyöngyösön, akik fitnesz edzést és jógát tartanak nekik, illetve egy török lány hastáncot tanít.

RW: Hogyan foglalnád össze az együtt töltött időtök lényegét?

BT: Az a lényege, hogy érezzék magukat jól a bőrükben, egészségesek legyenek, legyen alternatívája a telepi életmódnak, a drogozásnak, képesek legyenek csapatban működni, segítsék, támogassák egymást, legyenek sikerélményeik… ezek a céljai ennek a közös futásnak, nem pedig az, hogy erősödjenek - bár biztos, hogy közben erősödnek is – vagy hogy nyerjenek valahol.

RW: A futáshoz szükséges felszerelést honnan tudjátok előteremteni a gyerekek számára?

BT: A Decathlon támogat bennünket, de nemcsak az fontos ebben a kapcsolatban, hogy támogatást kapunk tőlük, hanem nagyon nagy empátiával vannak a téma iránt. Szóval ez inkább partneri viszony.

RW: Az egyéb járulékos költségeiteket hogyan fedezitek?

BT: A nevezési díjakat mindenhol el szokták engedni, mert jó arcok. (Egyébként magam is benne vagyok a teljesítménytúra szervezői szubkultúrában valamennyire.) Folyamatosan kapunk meghívásokat. Mivel a drogprevenciós programot érinti a tevékenységünk, ezért el tudtam számolni a költségeink egy részét itt. De sokan mások is támogatnak bennünket azzal például, hogy befogadják a csapatot, szállást adnak egy hétvégére a házukba, ha ott vagyunk túrán. De azzal is, hogy a barátaim segítenek az utaztatásban, jönnek versenyekre, edzésekre. Holnap például megyünk egy teljesítménytúrára és egy gyöngyösi vállalkozó odaadta nekünk az éttermét szombat délután, ahol pesti szakács szakoktató kollégáim és gyöngyösi barátaim jönnek pizzát sütni. Óriási élmény lesz ez is.

RW: Hogyan látod a Dikh Villám kifutását a gyerekek életében?

BT: Erre nincs pontos válasz. Viszont a pedagógia és pszichológia ad válaszokat. Ha egy gyerekben nem alakul ki kötődés, ha nem tapasztalja meg a sikert, a jutalmazást gyerekkorában, nem tanul meg kooperálni, ha nem tanul meg konfliktust kezelni és még folytathatnám… Tehát aki nem kapja meg ezeket a lehetőségeket, egészen más lesz a szocializációja és igen, 10-ből lehet, hogy 3-4 gyereknél lesz érezhető a hosszútávú hatás - náluk már most is érezhető, hallom vissza. De az is lehet, hogy mind a 10-nél.

A legjobb szakmai tudásom szerint és kicsit apai ösztönnel is csinálom és azzal együtt, hogy nekem ez kötelesség is. Baloldali vagyok, de ez ma nehezen érthető ebben az országban. Egész életemben úgy éltem, hogy ha a társadalom igazságtalan, akkor nem lehetek nyugodt addig, amíg a tőlem telhetőt nem teszem meg egy igazságosabb helyzetért. Ha ennyit tudok hozzátenni, akkor ennyit teszek, de hozzátettem, amitől én boldogabb vagyok.

RW: Melyek a következő futócélok?

BT: Holnap megyünk a Kiss Péter Emléktúrára. Kamasz korom óta indulok a Mátrabércen, de idén sem a teljes távra megyek, mert az a gyerekeknek még nagyon sok lenne, indulunk a Hanák Koloson és a Muzslán. Meghívtak minket a Vivicittára és két balatoni versenyre. Most megyünk először aszfaltos versenyekre is, ami biztosan nagy élmény lesz a gyerekeknek.

RW: Nektek mi lenne most a legnagyobb segítség?

BT: Az, ha abból, amit csinálunk, mozgalom lenne, de ehhez „Tibibák” kellenek. Viszont mi nagyon szívesen átadnánk a tudást és a tapasztalatot. Úgy gondolom, hogy sok támogatója lenne az ügynek. De ha valaki szeretne önkéntesnek jelentkezni hozzánk, akár ezekre a programokra, akár más fejlesztőprogramokra, keressen meg minket az Autonómia Alapítványnál.