Varga Ildi: Bogár Janinál első helyen a futás van, utána a macskája, aztán pedig én!

"Janit én már jóval korábban ismertem, mint ő engem, mivel ő ismert volt a futás világában, mindenki tudta, hogy ki ő. Mi, akik amatőr csapattal először indultunk 2006-ban, majd 2009-ben a Bécs-Budapest Szupermaratonon, csodálattal figyeltük az egyéni teljesítőket. Csak ámultunk, hogy az élmezőny tagjai hogyan képesek 4 perc körüli iramban, 5 napon át ilyen távokat futni. Mi, a váltók tagjai lelkesen bíztattuk az egyéni futókat, talán Jani észre is vett… Mivel igen jó az arcmemóriája, az internet és a Facebook térhódításának köszönhetően egyszer csak 2014 májusában ismerősnek jelölt. Emlékszem, pont a Borvidék Félmaratonra utaztunk klubtársaimmal és újságoltam nekik, hogy bejelölt a “nagy Bogár Jani”. Teljesen odavoltam, nagyon feldobott és a versenyen fel is futottam a korosztályos dobogó első helyére. Aztán a következő hónapban Tatán találkoztunk személyesen is, életem első 6 órás versenyén. A lakóhelyünk közötti távolság miatt voltak ugyan kétségeink, de a kölcsönös vonzalom erősebb volt. 2015 elején már össze is költöztünk Fancsalban, Jani otthonában, és Jani által kaptam munkát is az encsi rendőrségen."

Ildi tehát már a megismerkedésük előtt is futott, de versenyeken csak 2005-től indult. Ahogy kezdte érezni, hogy ez az ő közege, úgy járt egyre gyakrabban versenyekre. Ennek köszönhette azt is, hogy Janit megismerte. A szerelem és Jani óriási tapasztalata sokat lendített Ildi futóteljesítményén.

Előfordult, hogy egy hétvégén négy versenyen indultak

"A Janival való megismerkedésemnek köszönhetően javult a teljesítményem, egyre több egyéni rekordot futottam. Ötven felett mindjárt jött egy 3:30-as maraton, majd egy 1:37-es félmaraton és egy 43 perces 10 km. Tudom, ezek nem nagy eredmények, de magamhoz képest óriási fejlődést jelentett. Jani nem akart rám erőltetni semmit, de például az ő tanácsára kezdtem el résztávos edzéseket is beiktatni a heti rendembe, amitől gyorsulni tudtam. Az edzéseimet teljesen rám bízta, nem akart az edzőm lenni, és ez így volt jó. Mindig érzésre futottam, órával még versenyen sem, nincs is sportórám, mostanában is csak egy-két alkalommal futok Jani órájával. Amióta együtt vagyunk, sokkal-sokkal több versenyre jutok el Jani által, vele együtt. Volt olyan évünk, hogy Janinak 83 versenye volt, nekem pedig 68. Olykor egy-egy hétvégén 3-4 versenyen is indultunk, de kettőn biztos. Előfordult olyan, hogy szombat délelőtt egy maraton, majd vasárnap egy gyors 10 km vagy vasárnap délelőtt 9-kor egy félmaraton, délután 2-kor már egy másik helyen egy terep 10 km. Mire eljött az ősz, teljesen lemerültünk, a versenyeken csökkent a teljesítményünk, de hát Jani mindenhol ott szeretett volna lenni, ami elérhető távolságra volt. Amúgy Janinak van egy kedves szokása, mostanra már több követője is akadt ebben. Ő a versenyeken kilométerenként egy perccel gyorsabb, mint én, így jóval előbb beér, aztán visszafut értem, hogy befusson velem együtt is a célba. Ez fantasztikus érzés, annyira kedves gesztus tőle."

Ildi szerint pont az ilyen gesztusok miatt működik jól a kapcsolatuk. Kiegészítik egymást, vagy ahogy fogalmaz, inkább ő egészíti ki Janit a futásban való támogatásával. Tökéletes összhang alakult ki közöttük, hiszen közös a szenvedély, mindketten szeretnek futni. Na jó, Jani inkább megszállottan szereti a futást, mosolyog Ildi.

Első magyar nőként futott a Góbi-sivatagban 100 km-t

Ugyan Ildi viszonylag későn kezdett futni és úgy érzi, nincsenek nagy eredményei a futásban, valójában vannak figyelemre és tiszteletreméltó sikerei. Főleg korosztályában ért el jó eredményeket, de volt olyan teljesítése, ami igazi kuriózumnak számít.

"Valószínűleg én voltam az első magyar nő, aki, 2017-ben 100 km-t futott a Góbi-sivatagban, ráadásul ez volt életem első 100 kilométere. A sztorihoz hozzátartozik, hogy pont, amikor én futok a Góbiban, akkor kerekedik olyan sivatagi vihar, ami miatt a versenyközpontban lefújják a versenyt. Persze erről én mit sem tudtam 75 km környékén. A homokviharban csak az járt a fejemben, hogy remélem, hamar vége lesz. Aztán nagyjából 12 km-el a cél előtt, az utolsó frissítőponton már vártak bennünket egy terepjáróval és mondták, hogy bevisznek a célba. Persze én ezt nem akartam megérteni, ránéztem a telefonon az időre és láttam, hogy van még több mint másfél órám az utolsó 12 km-re. Teljesen jól voltam, erőm is volt még, nehogy már elvegyék életem első 100 km-es teljesítését… A legendás Bérces Edit is ott várt rám a fejlámpával, odaadta, én pedig uzsgyi, futottam tovább a cél felé. Kiabáltak ugyan utánam kínaiul, de meg sem hallottam, csak mentem tovább. Megjegyzem, még az utánam jövők sem szálltak be az autókba, hanem jöttek ők is. A cél előtt körülbelül 600 méterrel jött Edit elém, hogy bekísérjen, 15 perccel szintidőn belül értem be és még célidőm is lett. A második 100 km-t 2018-ban Santander városában futottam, 10:30 lett a célidőm. A harmadik már meghaladta a 100 km-t. 2019-ben a Kassa-Miskolc 115 km volt, amit akkor megnyertem, Jani pedig a férfi győztes lett. Csodálatos érzés volt együtt állni a dobogón. Ami még említést érdemel, az a szintén Kassán, 2017-ben 6 órán futott 64 km-em, ami 2017-ben a W55 kategóriában a világranglistán első helyet ért."

Janit kísérni nem kis munka, három kísérőnek is adna feladatot

Ildi, Janival való megismerkedése után Pusztaszabolcsból költözött Fancsalra Janihoz. Egyszerű körülmények között élnek, be kell osztaniuk a pénzt, emiatt Ildi munkát váltott és kénytelen volt hazaköltözni, ami azt jelenti, hogy kétlaki életet él.

"Fancsalra Jani miatt mentem, legutóbb én is az önkormányzatnál dolgoztam, de mivel közfoglalkoztatotti bérből elég szűkös a megélhetés, visszajöttem Fejér megyébe a jobb kereset reményében. Ám fél év után a cég, ahol dolgoztam, megszűnt. Fél éven át kerestem állást, de semmi. Addig is elmentem egy vendéglőbe dolgozni heti 3-4 napot. Nem volt könnyű ennyi idősen állást találni. Idén januárban végre sikerült munkába állnom egy budapesti gyermekotthonban. A munkában jól érzem magam, szeretek ott dolgozni. Mondtam is Janinak, hogy én nála éltem 7 évig, most költözzön ő hozzám Pusztaszabolcsra arra a pár évre, amíg elérem a nyugdíjjogosultságot. De Jani azt mondta, hogy ő nem tud itt megszokni, csak Fancsalban érzi jól magát. Így most pár évig maradt számomra a kétlakiság, a hétvégi oda-vissza utazgatás. Remélem, gyorsan elrepül ez a pár év és újra együtt tudunk lenni a hétköznapokon is. Megvallom őszintén, én nagyon szeretem azt a vidéket, a dimbes-dombos kis falucskákat és hát Fancsal amúgy is a szívem csücske. Ott a környéken nem lehet 10 kilométert egyben síkon futni. Ha nekiindulok, mindjárt dombbal kezdek, felérve a tetőre látszik a boldogkői vár, tiszta időben a regéci várat is látni. Fancsal tavasszal a legszebb, mint egy mesefalu. A főút tele van virágzó cseresznyefákkal, a dombtetőről lenézve a virágba borult gyümölcsös kertek nyújtanak csodás látványt. Imádom ezt a zempléni vidéket."

Nehéz a hétköznapokban egymás nélkül, de olykor az is nehéz, ha együtt vannak, viccelődik Ildi, vagyis: azért azt bevallja, hogy Janit kísérni a versenyeken nem mindig egyszerű:

"Amióta együtt vagyunk, én kísérem, frissítem Janit. Elmondhatom, hogy Bogár Janit kísérni nem kis munka, mert Jani 3 kísérőnek is tud feladatot adni. A legnehezebb az, hogy mindig ott legyek, ha szüksége van valamire. Nehéz egyszerre vezetni, figyelni az úton a többi futóra, a forgalomra és közben Janinak előkotorni valamelyik hűtőtáska aljából, amire éppen szüksége van. Vagy épp menet közben kenyeret kenni, citromot facsarni az üvegbe… A Tisza-tó körül bicajjal kísértem, hűtőtáska telerakva, felszerelve a bringára, hát volt súlya rendesen. Plusz váltócipők, eső elleni cuccok. Ha valami elfogyott vagy már nem volt elég hideg az innivaló, vagy épp más kellett, akkor sorban álltam a tó körüli büféknél. Aztán tekerés Jani után, persze ő már kilométerekkel előrébb volt. Tavaly a bringám defektes is lett, eltelt vagy 3 óra, mire újból Janihoz tudtam érni, persze nagyon meleg volt és aggódtam, hogy bírja-e kevesebb frissítéssel. Az Ultrabalatonon májusban előfordult, hogy dinnyét kerestem vagy este sültkrumplit, a nappali melegben pedig kell a fagyi és a jégkrém is. Ezek után menni sok időt vesz el és bizony előfordult, hogy autóval később értem a megbeszélt pontra, mint Jani, pedig számított rá, hogy majd ott lesz, ami kell neki. Ha nem tudtam odaérni, az engem is nagyon bántott."

Olykor kockázatos kalandokat rejt magában a supportálás

A hosszú, emberpróbáló ultraversenyeken természetesen mindig történik valami váratlan, ami nem csak a futót, de a kísérőt is nehéz feladat elé állítja, sőt, olykor veszélybe sodródik.

"Olykor utólag csak ámulok, hogy mik történnek meg velünk egy-egy ilyen versenyen. Tavaly novemberben Görögországban, a Phidippides elnevezésű 492 km-es futás például nem kis veszélyeket rejtett magában. Ez a verseny is úgy zajlik, mint a Spartathlon, szigorú szabályok szerint. Lehet kísérője a futónak, de csak a kijelölt frissítő pontokon mehet oda a futójához és csakis ott adhat neki saját frissítést. Olyan 170-180 km környékén következett egy körülbelül 20 km-es hegyi szakasz. A kis hegyi településig is elég emelkedős, szerpentines út vezetett, ahol persze adtam frissítést Janinak és egy-két kilométeren lépésben kísértem az autóval. Hát nem pont akkor jött a szervezők kocsija? Meg is intettek és utasítottak, hogy menjek előre a következő frissítőpontra. Előre mentem és ott vártam Janit, mert utána következett a hegy. Miközben Jani jól elidőzött a frissítéssel, odajött az egyik szervező, aki figyelmeztetett korábban, és mondta, hogy meg ne próbáljak a hegyre utána menni. Aztán Jani nekiindult. Sötétedni kezdett és hűvösebb is volt már. Én vártam még, gondolkodtam, mit tegyek: menjek vissza az autóútra és a hegyet megkerülve menjek Jani elé? De miután a szervezőkocsi elment, átgondoltam a dolgot, jön az éjszakai sötét és fent a hegyen csak 1-2 fok lesz, Jani forró tea és meleg leves nélkül elfogy, nem lesz energiája, dzseki és hosszú futónadrág sem volt rajta. Hosszas tépelődés után nekiindultam a bérelt autóval Jani után a hegynek. Rögtön az elején egy 45 fokos emelkedő fogott ki rajtam, alig tudtam felkaptatni, aztán egyre kanyargósabb és rosszabb lett az út felfelé, salak, sár, kiálló szikladarabok. A sötétben azt sem tudtam, hol az út széle, igaz, ezért lassan is mentem, de volt olyan, hogy a kerekektől nem sokra volt a szakadék széle. Ekkor vált világossá számomra, hogy ezért tiltották. Fent nem jött egy szervezőkocsi sem, és a kísérők közül sem vállalta be senki. Félúton beértem Janit és a korom sötétben világítottam neki, közben sétálva megette a termoszból a meleg levest és mivel meglehetősen hideg volt fent, meleg ruhát húzott. Másnap visszafelé már nem vállaltam be a hegyet, mert Jani kora délutáni napsütésben vágott neki, és úgy gondoltuk, nem lehet gond. Leérve a hegyről, mondta is Jani, hogy félelmetes mélységek mellett autókáztam át."

Soha nem beszéli rá a párját, hogy adjon fel egy versenyt

Futó és kísérő között kell, hogy szoros kapcsolat legyen, fontos, hogy a kísérő tisztában legyen azzal, hogy a futónak milyen rigolyái vannak, mikor mit igényel és mivel tud neki a leginkább segíteni. Ildi és Jani kettőse azért is működik ennyire jól, mert Ildi szinte jobban ismeri Janit, mint amennyire Jani ismeri önmagát.

"A nagyon hosszú ultrákon akár tucatnyi holtpontközeli állapot is előfordulhat. Ha "csak" a fáradtság vagy energiahiány áll fenn, azokon előbb-utóbb átlendül Jani. De, amikor a gyomrával van gond vagy valami sérülés jelentkezik, abból vagy kijön, vagy nem, attól függően, hogy milyen jellegű. Volt már olyan verseny, amit a gyomorbántalmak miatt nem tudott befejezni, vagy épp összeomlott a keringése és vezető helyről, pár kilométerrel a cél előtt bukott ki. Nekem sem jó látnom azt, ahogy küzd, hogy nehézségei vannak és már legszívesebben kiszállna, de soha nem mondom neki azt, hogy adja fel. Mert utólag úgyis bántaná a befejezetlen verseny. Újabban az a taktika vált be, hogy megáll, szán időt a töltekezésre, aztán indul tovább lassabb tempóban a következő pontig, és addig általában át is lendül a holtponton, ha nem, akkor még a rákövetkező pontig tart a töltekezés és egyszer csak újra feléled, felélénkül. Jani fejben nagyon erős, mikor már mindene fáj, fáradt, kimerült, álmos, enne is, meg nem is, akkor az akarata viszi előre."

És hogy Jani olykor kíséri-e Ildit? Nem, hiszen nincs rá alkalom. Ahol Ildi fut, ott biztosan fut Jani is. 2019-ben úgy tűnt, hogy összejön a fordított felállás, egy héttel Jani befejezetlen Ultrabalatonja után rendezték a Kassa-Miskolc 115 km-es versenyét.

"Mondtam Janinak, akkor most ő fog engem kísérni, látszólag el is fogadta, hogy az UB után pihennie kellene, de mire eljött a hétvége, már minden gondolata a verseny körül forgott. Aztán a nem gyenge férfi mezőnyben meg is nyerte a versenyt. Neki nem lehet rosszabb annál, hogy ne fusson. Szoktam is mondani neki, hogy nála első helyen van a futás, aztán a macskája és utána következem csak én."

Mindhárom gyerekére nagyon büszke

Nagy kérdés ezek után, hogy Bogár Janinál és Varga Ildinél van-e élet a futás mellett is. Hiszen erről szólnak a mindennapjaik, a hétvégéik. Évek óta a futás határozza meg szinte minden percüket.

"Nálunk tényleg minden a futás köré van szervezve, de azért jut idő a családra is. Anyukám idén lesz 83 éves, a lánytestvéremékkel él, ha csak tehetem, megyek hozzá. Három felnőtt gyermekem van, a legnagyobb tavaly ment férjhez, Pécsen él. A középső fiú és a „kicsi” lány idén diplomázott, nagyon büszke vagyok mindháromra. Néha a legkisebbel egy-egy színház vagy múzeum belefér a közös programokba vagy jön velünk, ha valami szép helyre megyünk, és verseny után jut idő városnézésre is. Hogy meddig futunk? Ameddig az egészségünk és a fizikumunk engedi. Én már nemigen futok hosszabb távokat, mert a szervezetem jelez és egy bizonyos X után már nagyon megterhelő a nagy táv. A futásaim most már inkább csak örömfutások, semmilyen teljesítménykényszer nincs bennem. Ha már nem megy a futás, akkor a bringázásra és a túrázásra fektetjük majd a hangsúlyt, hogy a mozgás azért valamilyen szinten megmaradjon az életünkben."

Jani és Ildi számára óriási ajándék, hogy egymásra találtak. Együtt lett teljes az életük. Összeköti őket a közös érdeklődés, szenvedély és az, hogy tudnak adni és fogadni szeretetet mindketten.

"Janiban a legjobban az őszinte kedvességét szeretem, a maga egyszerűségével. A spontán kedvességeivel tud a legnagyobb örömöt okozni. Például amikor a Spartathlonon virágot kaptam tőle, vagy egy cicás párnát. Soha nem bántana meg, és a kedvessége nem csak a külvilágnak szól, hanem ő a hétköznapokban is ilyen csupaszív ember. A szó szoros értelmében nagy a szíve, a sok-sok lefutott ultrától is. Úgy érzem, ő pedig a nőt tiszteli bennem a legjobban és a társat, akire mindenben számíthat. Hálás lehetek a sorsnak, hogy olyan társra leltem, akivel ennyire egy húron pendülünk. Mindig élvezettel és érdeklődéssel hallgatom a régi versenyek történeteit. Ezt a témát soha nem lehet megunni, főleg, ha valaki szereti és ennyire az életének a része a futás."