Mit tanulhat a magyaroktól egy kenyai futóedző?

Eliud Kipchoge nevét szinte mindenki ismeri, és hogy ő az első futó, aki - ugyan speciális körülmények között, de mégiscsak - képes maratoni távot 2 órán belül teljesíteni. Az afrikaiak közül pedig kiemelkednek a kenyaiak és az etiópok, akik az 1960-as években robbantak be az atlétika világába, és azóta is uralják a 800 méter feletti távokat. Többször próbálták már megfejteni “titkukat”, de a mai napig nem egyértelmű, hogy vajon a környezet, az életmód, vagy a genetika okozhatja-e dominanciájuk. Szerte a világból érkeznek Kenyába sportolók, hogy az ottani futókkal együtt készülhessenek, esetleg elleshessék a közép- és hosszútávfutás fortélyait.

Ezért is tűnhet érdekesnek és picit talán meglepőnek is, ha egy kenyai edző külföldre utazik, hogy máshol bővítse futással kapcsolatos tudását. Pedig előfordul ilyen is, sőt nemrég Magyarországon tartózkodott egy világbajnoki futókkal is rendelkező kenyai tréner, hogy nálunk okosodjon, és mélyítse el atlétikával kapcsolatos ismereteit. Bernard Ouma, több világelső és egy olimpiai ezüstérmes futó edzéseit koordináló kenyai szakember éppen azért érkezett Budapestre, hogy a Testnevelési Egyetem mesterképzésének óráin részt vegyen. Bernarddal arról beszélgettünk, miért éppen Magyarországra esett a választása, amikor továbbtanulási lehetőséget keresett, ugyanakkor megkértük, mutassa be nekünk a kinti klubot, amelynek mindennapjait irányítja.

Hogyan jött képbe Budapest? Miért választottad a magyar fővárost tanulmányaid helyszínének?

Először 6 évvel ezelőtt jártam Budapesten, akkor részt vettem a Testnevelési Egyetem által szervezett Nemzetközi Edzőképző Tanfolyamon, ahol sok hasznos dolgot sajátítottam el. Ezt a 3 hónapos kurzust a mai napig a Nemzetközi Olimpiai Bizottság neve alatt futó Olimpiai Szolidaritás program támogatja, amelynek keretén belül továbbképzési lehetőségeket biztosítanak a már edzőként praktizáló szakembereknek. Bármely ország olimpiai bizottsága jelentkezőket küldhet a NOB által elfogadott, 6 kiemelt továbbképzési központba, amelynek egyike a budapesti Testnevelési Egyetem. Az intézmény által szervezett képzésre 2018-ban engem delegáltak Kenyából, amit egyébként nem volt könnyű elvégezni, mert jelentős mennyiségű tananyagot kellett elsajátítani. Szerencsére sikerült szép eredménnyel zárnom, amiért otthon nagy elismerést kaptam. Hasznos volt, mert komoly elméleti tudásra tettem szert, amelyeknek a gyakorlatba való átültetése is hozzájárulhatott ahhoz, hogy tanítványaim az elmúlt években dobogós helyezésekkel térhettek haza a különféle felnőtt és korosztályos világversenyekről. Szerintem fontos, hogy egy edző folyamatosan képezze magát, és új tapasztalatokat szerezzen. Ezért is adtam be ismét a jelentkezésemet a Testnevelési Egyetemre, amikor értesítést kaptam, hogy angol nyelvű mesterképzést indítanak edzőknek.

És a mostani képzés mennyiben más a 6 évvel ezelőttinél?

Ez egy 2 éves mesterkurzus (MSc Sport Coaching program), amely egy korábban megszerzett diplomára épül, és amelynek nagy részét online oktatással oldanak meg. Szemeszterenként 3 hetet kell Magyarországon tölteni, amikor személyes konzultációkon veszünk részt. A világ minden tájáról érkeznek ilyenkor edzők, akik különféle sportágakat képviselnek. Szerencsére, a tanítványaim most éppen az éves pihenőidejüket töltik, mert én csak ilyenkor tehetem meg, hogy távol legyek tőlük.

Mit tud egy magyar nyelvű képzés adni egy olyan edzőnek, akinek világbajnok tanítványai vannak, olimpiai ezüstérmes sportolóval rendelkezik?

Az edzői szakma gyakorlati oldalát azt hiszem egészen jól ismerem, de annak elméleti részét is fontosnak tartom megérteni, ebben pedig sokat tud segíteni a képzés. A háttértudásomat kifejezetten szélesíti a tananyag, és a tudományos kutatások tekintetében is tud újat nyújtani az intézmény.

És valóban hozzájárult futóid sikerességéhez az itteni tanulmányod?

A klubot 2008-ban alapítottam, de csak az elmúlt 7 évben jutottunk el odáig, hogy tanítványaim a világversenyeken dominálni tudjanak középtávfutásban. Amióta minden nap alkalmazom a tanultakat, egyre jobb eredményeket érünk el. Legjobb példa erre Timothy Cheruiyot, aki 2015-ben került hozzám, 2017-ben a londoni világbajnokságon már ezüstérmet, a 2019. évi dohai világbajnokságon pedig aranyérmet szerzett, míg a 2020-as tokiói olimpián Jakob Ingebrigtsen mögött a második helyen érkezett célba.

A tanuláson kívül milyen egyéb dolgokra jutott még időd nálunk?

A várost 6 évvel ezelőtt nagyjából már megismertem, most inkább szakmai programokra jutott több időm. Például ellátogattam egy hidegterápiás központba, kipróbálhattam a hidegkamrát, illetve megnézhettem hogyan működik egy antigravitációs futópad. Részt vettem egy amatőr, felnőtt futóknak tartott edzésen, ahol kivételesen nem nekem mutattak valamit, hanem én mutattam egy kis ízelítőt a kenyai futóiskolából.

Kicsit eltávolodva Budapesttől, és az időt visszatekerve, megosztanád velünk hogyan is kezdődött minden? Hogyan lett belőled edző?

Érdekes, mert valójában nem is futóként kezdtem sportpályafutásomat. 15 éven át karatéztam, és ez idő alatt ötszörös kenyai bajnok lettem. Kiegészítésképpen ugyan futogattam, ahogyan sokan mások is Kenyában, de semmilyen célom nem volt vele. Végül 30 évesen határoztam el, hogy befejezem a küzdősportot, hogy jobban megismerkedhessem az atlétika alapjaival. Amint elkezdtem komolyabban futni, tudtam, hogy sokáig szeretnék majd ezzel foglalkozni. 3 évig edzettem magasabb szinten, akkor azonban fáradásos törést szenvedtem, és több hónapot ki kellett hagynom. Eközben a csapat segédedzője távozott az akkori csapatomtól, a csapattársaim pedig megkértek, irányítsam én az edzéseket, amíg tart a kényszerpihenőm. Ez a pihenő pedig azóta is tart, én meg ott ragadtam a pálya szélén.

Könnyen ment a váltás, hogy sportolóból edző legyél?

Legbelül mindig is éreztem, hogy szeretnék sportolókkal foglalkozni. Az elhivatottságommal sosem volt gond, az okozott inkább bizonytalanságot, hogy addigra már családos lettem, és fel kellett adnom az állásomat, hogy tudjak foglalkozni a tanítványaimmal. Edzőnek lenni ugyanis elég sok lemondással jár, de most már látom, hogy megérte váltani.

Mesélnél kicsit többet a klubodról?

A klub 2008-ban vált hivatalosan is elismert szervezetté, akkor kapta meg a Rongai Athletics Club nevet. Nairobiban kevés olyan egyesület van egyébként, ahol elit futókkal foglalkoznak, a legtöbben ugyanis magaslaton, Itenben, vagy Eldoretben tartózkodnak. De én nem szimplán egy egyesületet szerettem volna létrehozni, hanem egy olyan klubról álmodoztam, ahol nem csak edzenek, hanem ott is élnek a sportolók. Nálunk teljes ellátásban részesülnek a futók, mint egy edzőtáborban, és mivel felelősséggel tartozunk értük, ezért az edzéseken túl masszőr és fizioterapeuta is a rendelkezésükre áll a klubban. Mi nem csupán érmek és trófeák szerzését tűzzük ki célul, emögött sokkal több van. Mi a karrierépítésben segítünk az atlétáknak. Céljaink nem rövidtávúak, akik minket választanak, azoknak szeretnénk hosszútávú sportpályafutást biztosítani. Az úton pedig szeretnénk végigkísérni sportolóinkat, a nehézségekben és a sikerekben egyaránt szeretnénk mögöttük állni.

Hány fős jelenleg a csapat, és milyen összetételű?

Kezdetben inkább hosszútávfutóim voltak, akiket 10 kilóméterre, félmaratonra és maratonra készítettem fel. Jelenleg inkább középtávfutókkal foglalkozom, közel 25-30 fős felnőtt csapattal dolgozom együtt, mellettük pedig van egy 12 fős az utánpótlás csapatunk, illetve a kölyökatlétika programon belül egy 8-9 fős a gyerekcsoporttal is rendelkezünk.

Hogyhogy foglalkozol gyerekekkel? Már ők is speciális edzésmunkát végeznek?

Gyerekkel foglalkozom a legszívesebben. Nagyon lelkesek, öröm nézni, hogy mennyire szeretnek mozogni, és hogy mennyire ügyesek. Velük még semmilyen speciális munkát nem csináltatunk, sőt az a lényeg, hogy minél szélesebb legyen a mozgáskultúrájuk, minél több alapmozgást megismerjenek. 12-13 éves kor előtt inkább az a fontos, hogy szélesedjen a látókörük, hogy később el tudják dönteni, pontosan mivel is szeretnének foglalkozni. A gyerekeket még úszni is tanítjuk, hogy mindenre legyen rálátásuk.

Hogyan kerülhet be a felnőtt csoportba valaki? Hogyan választod ki a futóidat?

3 hónapig tart a kiválasztási folyamat, ennyi idő alatt nagyjából kiderül, kivel tudok együtt dolgozni, illetve, hogy ki illik be a csapatba. Szeretem, ha már 17-18 éves kor körül csatlakoznak hozzánk a futók. Akkor még könnyen formálhatóak, alakítható a szemléletük. Timothy Cheruiyot is 17 évesen került hozzánk, amikor még nem voltak kimagasló eredményei, azóta pedig már olimpiai ezüstérmes is lett, és még mindig velünk van. Kenyában nem jellemző, hogy a sportolók váltogatják edzőiket, ha ez megtörténik, akkor ahhoz nyomós indok kell.

Kiből válik szerinted jó futó? Kikből lesznek a bajnokok?

Nagyon sok minden kell hozzá, nehéz meghatározni, de én abban hiszek, hogy minden a futó személyiségén, hozzáállásán és szemléletmódján múlik. Fontos látni az adott sportolóban az elszántságot, mert az gyakran a testi adottságok hiányán is felül tud emelkedni. Egy bizonyos szint felett már mindenki ugyanolyan esélyes, és ilyenkor a mentális képességek jelentik azt a pici különbséget, ami elengedhetetlen a dobogós helyezések eléréséhez.

Milyen edzőnek tarod magad?

Szigorúnak a szabályokat illetően, az edzésterv alakításában azonban nagyon rugalmas vagyok. Mindig a versenyző pillanatnyi állapota határozza meg, hogy mi lesz az edzés, amit előre emiatt nem is osztok meg velük. Az edzéseken a teljes csapatot kisebb egységekre osztom, és őket külön-külön mozgatom. A közös edzésterv ellenére igyekszek mindenkinek személyre szabott edzésadagot előírni. Minden résztávos edzés előtt egy rövidet beszélgetek a futóimmal, és azok alapján döntöm el, hogy változtatok-e a terven. Mindent az határoz meg, hogy hogyan érzik magukat aznap a sportolók, mennyire pihentek például. Szeretek gondoskodni a tanítványaimról, mindent megteszek azért, hogy jól érezzék magukat az edzéseken.

Milyen a jó edző szerinted?

Szerintem egy edzőnek empatikus kell lennie a tanítványok személyes gondjait illetően. Velem is sok mindent megosztanak a versenyzőim, sok mindenről tudok a magánéletükkel kapcsolatban. Ezekre azért van szükség, mert a magánéleti problémákat mindig tükrözi a pályán nyújtott teljesítmény.

Mit jelent számodra az edzősködés?

Röviden összefoglalva, ez a szenvedélyem. Komolyra fordítva a szót, szerintem ez olyan, mint a művészet, az intuíciókra és a tapasztalatszerzésre nagy hangsúlyt fektetek. Nálunk például azért is cserélnek ritkán edzőket a futók, mert az edzők nem csupán edzéstervet írnak, hanem egy komplex rendszert kínálnak, mi struktúrákban gondolkodunk. Ezért, aki vált, nehéz helyzetbe kerül, mert sok időt igényel egy új rendszer megszokása.

Hogyan állítasz össze egy edzéstervet?

6 hetes ciklusokban dolgozunk, a versenyek előtt 2-3 héttel pedig csinálni szoktunk egy tesztfutást, ahol begyakoroljuk az elképzelt taktikát. Egyébként nem használunk túl sok technikai hátteret az edzéseken, én szívesebben hagyatkozom tanítványaim érzéseire. Ugyan mindenkinek van órája, de nem szoktam túl sok időt arra fordítani, hogy utólag kielemezzem az adatokat. Egy edzőnek elég, ha jó szeme van, mert azzal sok mindent ki tud szűrni, sok mindent előre meg tud jósolni.

A futáson kívül mire helyeztek még nagy hangsúlyt?

Ami nagyon fontos az edzésen kívül, az a megfelelő mennyiségű pihenés, a heti rendszerességű erősítés, a résztávos edzések előtti futóiskola és a regernerációt segítő kiegészítő tevékenységek (masszázs, nyújtás).

Nálad elég sok jó futó van, köztük a 2017-es londoni világbajnok, Elijah Manangoi, illetve a 2019-es dohai világbajnok, olimpiai ezüstérmes Timothy Cheruiyot? Milyen a viszony köztük, hogyan tudod együtt edzeni őket?

A pályán egészséges rivalizálás van köztük, de a pályán kívül ennek már nyoma sincs. Mindketten tudják, hogy egyedül a kemény munkát nem tudnák elvégezni, mindketten kellenek ahhoz, hogy a másik sikeres legyen. Együtt sokkal erősebbek, mint külön-külön, és elfogadták, hogy a közös munka kell ahhoz, hogy sikeresek legyenek. Támogatják egymást az edzések alatt, és osztoznak is egymás sikereiben.

Azért nem lehet könnyű nekik, hogy ugyanaz a céljuk, a távjuk és még az edzőjük is?

Én mindig arra törekszem, hogy kiegyensúlyozott, harmonikus légkört teremtsek az edzéseken és a tábor teljes területén, amibe nem fér bele rosszindulat. Aki ide jön, elfogadja ezeket az elveket, és ehhez alkalmazkodik.

És a többi kenyai atlétával milyen a kapcsolatotok? Vagy az ugyancsak ellenfél norvégokkal, az Ingebrigtsen fivérekkel? Vagy mondjuk Kipchogeval?

Megvan a számuk, felhívjam őket? A viccet félretéve, Jakob családjával például nagyon jó viszonyban vagyok. Amikor megnyerte az olimpiát, a tiszteletkör közben odajött hozzám, és kölcsönösen gratuláltunk egymásnak.

Mi a legfontosabb célod az edzősködéssel? Mi motivál még téged?

Szeretnék jövőképet adni a kenyai fiatalok számára, és szeretnék segíteni nekik abban, hogy a sport által változtathassanak az életükön.