Kislánya születése indította el a változás útján Erős Tibort

A futásban nagyon rövid idő alatt értél el egészen elképesztő sikereket. 39 évesen kezdted és még nem vagy 46, de már háromszoros országos bajnoknak mondhatod magad és sok egyéb, fantasztikus eredményt értél el. Mindenben jellemző volt rád, hogy amibe belefogtál, abban sikeres lettél?
Amióta az eszemet tudom, mindig is arra törekszem, hogy amibe belevágok, azt sikerre vigyem. Már gyerekkoromban is igen céltudatos voltam, határozott elképzeléseim voltak és azok megvalósításáért megtettem minden tőlem telhetőt. Mindig szerettem előre megtervezni a dolgaimat és azok szerint cselekedni, és ez a mai napig erősen meghatározza az életemet. Hiszek benne, hogy a tudatos tervezés, a céltudatosság és a kitartás az élet bármely területén meghozza az elvárt eredményt és sikert. Mivel ez a fajta gondolkodásmód általánosan jellemző rám, azt hiszem, mondhatom, hogy igen, amibe belefogtam, addig dolgoztam rajta, amíg sikerre nem vittem.

Említetted több helyen, hogy amikor futni kezdtél, napi 2-3 kilométereket, a stressz miatt fogtál bele a mozgásba. Az nem volt teljesen világos, hogy munkahelyi stressz volt - valahol erre láttam utalást -, vagy a kislányod megszületését követő teljesítménykényszer okozott benned egy kis feszültséget. Melyik volt igazán az, ami elindított a futás útján?
Mindkét tényező szerepet játszott a futópályafutásom beindulásában, de nagyobbrészt mégis úgy gondolom, hogy Liza megérkezése indította el. A munkahelyi stressz egy dolog volt, de a kislányom megszületésével megérett bennem egy olyan elhatározás, hogy jobb emberré kell válnom, hiszen itt van egy új élet, akinek nem csak biztosítanom kell a lehető legjobb feltételeket, de példát is kell mutatnom. És mi lehet jobb példa a sportnál? Így aztán a stresszlevezetés mellé bekapcsolódott egy lelki tényező is, ami mára talán még fontosabb lett, hiszen Liza elég nagy ahhoz, hogy megértse és felfogja, hogy mit csinálok. Hiszem és tudom, hogy büszke rám, az iskolában is úgy emleget, hogy „apa a világ legjobb futója” és nekem ez többet ér, mint a világ összes aranyérme.

Korábban, még gyerekként fociztál, aztán később voltak edzőtermi belelkesüléseid, de a felnőtt életed nagyobb részében nem volt jelen a sport. Mit találtál meg a futásban, azon kívül, hogy itt mindig lehet fejlődni, ami ennyire magával ragadott?
A futás egy fantasztikus dolog, hiszen születésünktől kezdve megvan hozzá minden „felszerelésünk”: a két lábunk. Innen már csak el kell határozni, hogy ha elindulunk egy úton, akkor egyik lábunkat tesszük a másik után, újra és újra és újra, míg el nem érjük a kitűzött célt. És ami számomra igazán nagyszerűvé teszi a futást, az az, hogy itt mindenki egyenlő esélyekkel indul és mindenki annyit tud kivenni belőle a végén, amennyit beletett. Versenyeken ezt különösen igaznak gondolom, hiszen ott a körülmények minden indulónak ugyanazok, így mindig a legfelkészültebb tud nyerni, senkinek nem lejt jobban a pálya.

Ugyan az ultrafutás amatőr sportág idehaza, azt látom, hogy te minden elemében professzionális szinten űzöd. A szakmai támogatás mellett – Maráz Zsuzsi az edződ -, van honlapod, a versenyek után szponzortáblával készül rólad fotó, van wikipedia-oldalad és támogatói köröd. Mindenben olyan vagy, hogy ha valamit csinálsz, akkor azt százszázalékosan, a maximumra törekedve?
Egyértelműen igen. Itt vissza is utalnék az első kérdésre adott válaszomra: a célorientáltság, a tervezés és a tudatosság igen korán megjelent az életemben és ez valószínűleg hozta magával azt, hogy maximalista lettem. Nagyon fontosnak tartom, hogy ha valamibe belevágok, valamivel foglalkozom, akkor az száz százalékig el legyen végezve. A feladás számomra csak a legritkább esetben opció, legyen az az élet bármely területén, nem csak a sportban.

Elnéztem a régi fotóidat, amelyeken nem csak hogy néhány kilóval több vagy – egyébként azokon is sportosan mutatsz -, hanem valahogy a kisugárzásod is más. Kicsit olyan „édes élet” fílingje van azoknak a képeknek, most szikárabb vagy – testileg mindenképp. Szerinted lehet, hogy lelkileg is? Formált valamit a futás rajtad ebből a szempontból is?
Igen, rengeteget változtam a futásnak köszönhetően – és nem csak fizikailag. Érdekes, mert ahogy erősödtem, gyorsultam a futásban, úgy lettem egyre nyugodtabb, higgadtabb és kiegyensúlyozottabb lelkileg és szellemileg. Az alapvetően lobbanékony, pörgős, hirtelen természetem jóval csendesebb és visszafogottabb lett, amióta hosszabb távon gyűjtöm a kilométereket. Szerintem a futás erre is nagyon jó: nem csak a testet teszi rendbe, hanem a szellemet is megerősíti, formálja.

Három országos bajnoki cím 100 kilométeren, Korinthosz 160 első hely, a napokban Ultrabalaton második hely káprázatos idővel. Az idei másik nagy célod a Spartathlon és nagy álmod volt a válogatottság, ahova nemrég kaptál is meghívót. Kérlek, meséld el, hogy miként tudod feldolgozni ezt a rengeteg, egymást követő sikert! Mit érzel, amikor boldog vagy? Felvillan a sok beletett munka, a sok lemondás? Hogy éled meg ezt a sok jót?
Mindig érzékeny ember voltam, de amióta megszületett a kislányom, már egy sima reklámon is meghatódom. Ami pedig a futásról, a versenyzésről, a sportról szól, ott mindig hidegrázós reakcióim vannak – akár a saját, akár más sikereiről, küzdelmeiről van szó. A velem történteket sokszor felidézem, olyankor szinte újra át is élem a rajtot, az utat, a nehézségeket és a befutó pillanatait – a Korinthosz pályacsúcs győzelmem és az ott megélt érzések hónapokig velem voltak. Biztos vagyok benne, hogy az UB-n átéltek is itt lesznek még egy ideig! (nevet)

Apropó, lemondás. Az ilyen teljesítmények, még ha az ember imádja is, amit csinál és még ha kárpótolják is a sikerek, igenis lemondásokkal járnak. Neked mik a legnagyobb áldozatok, amiket meghozol? Hajnali kelések? Kevesebb idő a családdal? Szoros időbeosztás? És ezeket figyelembe véve hogy áll a mérleg? A sikereken túl mi az, amit még ad a futás és amiért megéri a sok lemondás?
Mivel a mi esetünkben a futás fokozatosan nyert teret az életünkben, illetve fokozatosan léptem benne a szinteket, így részben együtt alakult vele az életünk. Ugyanakkor, természetesen, kell hozzá sok lemondás, türelem és elfogadás mindannyiunk részéről, hiszen befolyással van a családi életünkre és a munkára is, de úgy gondolom, hogy eddig szuperül megoldottunk mindent. A programok szervezésénél már rutinosan az edzésekhez/versenyekhez igazodik a család, ez már egyáltalán nem okoz problémát, sőt, ha tehetjük, összekötjük a kellemest a hasznossal, mint legutóbb, a tavaszi szünet alatt, az Ultrabalaton előtti edzőtáborom esetében, amikor egy hetet a Balatonnál töltöttünk: én végeztem az UB felkészülést, a család addig pedig bebarangolta a Balaton-felvidéket. A sikerek mellett a rengeteg pozitív visszajelzés futóktól, nem futóktól, idegenektől, elképesztően jó érzés és nagyon sokat ad, hogy sokan példaképként gondolnak rám.

Ha jól látom, a céged teljeskörű marketingstratégiát készít vállalatoknak, sok elismert, neves partnerrel is együtt dolgoztok. Vagyis ott is helyt kell állnod. Ki volt előbb, az erős Erős Tibor, aki mindent megold? Vagy Erős Tibor, akit megedzett az élet és olyan erőssé vált, hogy mindent megold?
Azt hiszem, ez folyamatában alakult ki. Kellett hozzá az én habitusom, személyiségem is, ami persze az évek alatt rengeteget formálódott, edződött, fejlődött. A pörgés, a folyamatos jelenlét szinte mindig az életem része volt, sőt, úgy is mondhatnám, hogy én magam voltam a pörgés. De az utóbbi években – talán épp a futásnak köszönhetően – ez jelentősen lecsendesedett. A mindent megoldó énem persze még mindig ezerrel dolgozik, de most már - ha ki nem is kapcsolom - néha megnyomom rajta a szünet gombot és olyankor más dolgokkal is foglalkozom.

Az Ultrabalaton is egy jó példa arra, hogy mennyire elképesztően tudatos vagy. Életed első 200 km feletti versenye volt és mindent hoztál, amit előre elterveztetek. De ha rólad van szó, ezt szinte már meg is szoktuk. Viszont két dolog feltűnt, az egyik: nagyon tiszteletreméltó, hogy az ellenfeleid teljesítményét mindig kiemeled és Takács Csipi Krisztián beszállása a csapatodba azt mutatja, hogy az ultrás közeg viszontszeret téged, Csipi nem jelentkezik ám csak úgy mindenkinél. Mondhatjuk azt, hogy megérkeztél?
Igen, úgy érzem, hogy most már mondhatjuk, megérkeztem, hiszen ezek a visszajelzések – mint Csipi csatlakozása – talán mind igazolják is ezt. Azon túl pedig, hogy milyen visszajelzéseket kapok, hatalmas öröm számomra, hogy rengetegen már a top magyar ultrafutók között tartanak engem számon. Mindemellett számomra alap, hogy tiszteljem az ellenfeleimet, hiszen most már tisztán látom és átélem, hogy mit tesznek (tettek) bele abba, amit eddig elértek. Ez pedig elismerésre méltó, és amikor tehetem, ennek hangot is adok, elvégre ők a sportág legjobbjai, megérdemlik a dicsérő szavakat.

Az idei céljaidról már volt szó, Spartathlon és válogatottság. Azt tudom, hogy a kezdetekkor, amikor még nem volt ismereted a futásról, nem figyeltél a részletekre, de immár fontos számodra a regeneráció, az étkezés, minden olyan részlet, ami elősegíti a jó teljesítményt. De mit tudsz megtenni azért, hogy ne égj ki se testileg, se lelkileg? Van-e olyan tevékenység, van-e olyan időszak, van-e olyan zuga az életednek, amely nem a teljesítményről szól, hanem a nyugalomról?
Amióta rendszeresen versenyzek, nagyon fontosnak tartom, hogy legyen időm a nyugalomra. Persze ezt sem úgy kell elképzelni, hogy csak ülök és nézek ki a fejemből! Ezek a nyugodt időszakok számomra legtöbbször az esték, amikor csend van, kicsit visszavonulok a gondolataimmal, végigveszem esetleg a közelmúlt történéseit, vagy a terveimen gondolkozom, de napi szinten meditálok is, ami szerintem elengedhetetlen része a versenyzésnek.

És végezetül, ha megkérdezné valaki, hogy mi a legeslegnagyobb álmod a futásban, mit válaszolnál?
A legnagyobb álmom az, hogy a Spartathlonon a dobogóra állhassak. Amikor először láttam az Ultra című filmet, felfoghatatlan volt számomra, hogy lehet ezt a versenyt teljesíteni, most pedig itt vagyok a kapujában és az jár a fejemben, hogy néhány hónap múlva én is a világ legjobb 400 ultrafutója között küzdhetem le ezt a történelmi távot.