„Ez egy őszinte film, ami sokat ad, akár egy külső szemlélőnek is”

- Számomra abszolút visszaadta az ULTRA című film azokat a futóstációkat és azt a mentális utat, amelyet ultrafutás közben egy futó érez az útja során. Mennyire tudtad függetleníteni magadat a verseny közben attól a Simonyi Balázstól, aki a film rendezője, illetve attól, aki az egyik szereplője és hát futó is voltál egy versenyen? Tökre nehéz lehetett.

- Ha valaki nagyon fülel, a film végső változatába végül bekerült az a mondat, hogy „vagy a filmet utálom meg a végére vagy a futást”. Te ismersz engem, Szasza, így ezért fogalmazódik meg benned ez a jogos kérdés a szerepköreimről, ami erről a kinn is vagyok-benn is vagyok ambivalenciára utal. Amikor ezt a filmet külföldön vetítjük, az ottani néző nem ismer, és nem tudom, hogy felmerül-e benne, hogy a futó szereplő a rendező is egyben, és hogy mennyire volt tudatában a kamerának. Sőt: mennyire volt egyáltalán tudatánál egy ilyen ultrán?! Nyilvánvalóan az én esetem tök más, mert én megszoktam a kamerát, évtizedek óta dolgozom színészként is. Mindegyik oldalán álltam már, de tudom magam függetleníteni tőle, és van a futásnak amúgy is egy olyan állapota, amikor már igazából leszarod, hogy mi történik körülötted, vagy nem igazán tudod már annyira kontrollálni az eseményeket.

- Ilyen például a bokros rész?

- A bokros-sz*rós ilyen, de igazából minden rész, mert nekem a versenyen nagyon kellett iparkodnom a kemény szintidők miatt, alapdolgokra kellett koncentrálnom (evés, hidratálás, meleg ruha, fejlámpa, következő check point) és ez beszűkíti a tudatot. Látom a kamerát a szemem sarkából, de nem érdekel. Próbáljon meg bárki 200+ kilométer futása közben rendezni, szerepelni. Örül, hogy magát elnavigálja valahogy. A bokros rész úgy volt, hogy 108 km környékén ittam egy pezsgőtablettát, ami pár kili alatt végigszaladt és elindította a folyamatokat a rajtnál bevett Immodium ellenére. Addig hányingerem volt, de aztán a gyomrom inkább máshogy gondolta és a gravitációnak hódolt be. Az operatőr arra készült, hogy azon a szép cédrusos tájon a nemeai völgyben felvesz oldalról, költői képet akart készíteni, jöttem az úton és annyira kellett már fosnom, kirongyoltam oldalra, pont volt ott egy közlekedési tábla, amiben meg tudtam kapaszkodni.

- Nagyon klassz hangok voltak, mindenkin volt mikrofon végig?

- Igen. A német nő egy idő után nem akarta cipelni, így egyszer csak letette egy ponton a többszázezres vízálló szettet. Utána meg is kellett keresnünk. Onnantól csak kamerahanggal ment a stáb, mert a keverőre már nem jött jel.

- Tehát a kép és a hang teljesen külön lett rögzítve? Iszonyú munka lehetett ezt utána összevágni.

- Igen. Hernáth Csaba operatőr és vágó asszisztens érdeme, 3 hónapon keresztül csak ezt szinkronizálta. És az hagyján, hogy csak egy hang és egy kamera, de valamikor több kamera és több hang is ment folyamatosan, például a franciáknál. Óriási munkát végzett a stáb, utálták, de utána csak a szépre emlékeztek, én pedig meghajlok előttük. Visszatérve: futás közben nem tagadod meg önmagadat, én egy kifele megnyilvánuló típus vagyok. Szoktam magamban beszélni, énekelni. Ultrahangoskodás. Ha most lenne ez a forgatás, már kicsit más lennék, mint futókarakter, hiszen a futó is érik, csendesül, elfogadóbbá válik. A 2016-os Spartathlon nekem már nem volt olyan nehéz, mint a 2015-ös, amikor forgattunk, ott sokszoros teher volt, nagyon egzaltált állapotba kerültem. Amúgy futóként tényleg idegesítő, hogy jönnek a stáb tagjai, kinyitják az ajtót, elkezdenek filmezni, majd, amikor végeztek, bebasszák a kocsiajtót és aztán elhajtanak. „Cserbenhagytak” - gondoltam. Utazgatnak a kényelmes kocsiban, én meg robotolok.

- Az a rész zseniális volt, amikor a görög bácsi mellett ülsz és beszélgettek.

- Az a véletlen, a fáradtságból fakadó keserű irónia és a humánum varázsa. Ott a ponton, Kaparelliben történt még pár ilyen dolog, én ezeket a miniabszurditásokat, egyedi eseteket nagyon szeretem és várom az ultrák alatt. Már éppen kezdtem elaludni a padon ülve, amikor véletlenül tök egyszerre érkezett három versenyző. Kiderült, hogy egy litván, egy észt, meg egy lett - három baltikumi arc és hulla fáradtan próbálják elmagyarázni maguknak és a görög pontőrnek is, hogy kicsodák.

- Volt a verseny közben olyan gondolatod, hogy feladod? Úgy tudom, soha nem adtál még fel semmit.

- Hát egyszer egy parkban tartott, körözgetős 12 órás futásnál a 6. óránál megálltam, mert a túl sok jobbkanyar miatt fájt a csípőm, de körpályás időversenyt nem lehet feladni, ott ha egy lépést teszel, már eredményed van. De sem a Spartathlon közben, sem más versenyen nem volt még gondolatkísérletem feladásról, maximum csak ábrándok, hogy de jó lenne mást csinálni. De az ULTRÁnál is sokszor kerültünk patthelyzetbe, ahol sokan feladták volna, vagy kompromisszumokat kötöttek volna. Nálam az egy plusz faktor volt, hogy elkezdte eluralni az életemet a kis- és nagybetűs ultra, minden értelemben: futás, film, könyv, blog, gondolkodás. Utólag, tudva minden körülményt, nem biztos, hogy belevágnék. Dokumentumfilmezni olyan, mint csukott szemmel rajzolni. Valami vezeti a kezed, de bizonytalanságban csinálod. Óriási rizikót vállaltunk a filmmel alkotóként, de az HBO is. Végig úgy gondoltuk, hogy a verseny a 20 százaléka lesz a filmnek, a többi 80 százalék a szereplők magánélete, melyből kirajzolódik egy-egy portré. Aztán kiderült, hogy a versenyen sokkal jobban megmutatkozik a jellem, a döntés és a motiváció, sokkal életszagúbb. 2015 ebből a szempontból szerencsés év volt, sok minden történt, 2016-ban már kevésbé, akkor forgatva nem sikerült volna így az ULTRA.

- Tudom rólad, hogy a futást többnyire gondolkodásra is használod...

- Meg arra is, hogy kibeszéljem a sérelmeimet, kitárjam a lelkem sötét bugyrait, problémákat dolgozzak fel, ambíciót elégítsek ki.

- ...Ha megnézzük a Spartathlonon futott időidet, illetve a rövidebb távokon futott időket – félmaratonon például 1:17, maratonon 2:47 – a Spartathlonon elértek nem olyan erősek. Azon nem gondolkodtál, hogy ráfeküdj a 246 km-es távra, mint versenyre?

- Hát ahhoz először meg kéne győznöm magam, hogy számít, hogy 29 órával a 31. helyen, és nem 35 órával a 99. helyen érek be, de ez hepciáskodás, vagy ködszurkálás lenne. Ja és edzeni kellene a testet, fejben jó vagyok, a sérülésre pedig nem gondolok. Az is csoda volt, hogy egyszer megnyertem a Korinthosz.hu-t, de valahogy akkor összejött, egyszer futottam az UB-n is egy 23:30-at. Nekem minél hosszabb a táv, annál jobban romlik a teljesítményem. Viszont magabiztosan hozom le a meccset.

- Téged mi vonz a Spartathlonban?

- Mi vonz az ultrába magyarán? Az érdektelenség, a kaland, a kihívás, az abszurditás. A semmiért egészen – ahogy a Szabó Lőrinc vers tartja. A rengeteg nehézség ellenére összességében jó érzés a Spartathlonon futni. Szeretem a hangulatát, a görög mentalitást. Van, aki tisztában van magával és ezért nevez be. Van, aki meg azért fut, hogy tisztában legyen magával. A vége, a befutó kétségkívül nagyon jó.

- Az 6 perc a 35 órából.

- De jó, hogy mindjárt vége, és de kár, hogy mindjárt vége. Valahányszor felidézem azt az érzést magamban, elfog a vágy, hogy újra induljak. És a törzsgárda szellemisége is nagyon jó. Én ezért szívesen töltök el ott egy hetet. Végre felszabadultan tudok egy ilyen „szemöldökfelhúzós” hobbinak az oltárán áldozni. Azért, mert rövidebb távokon tudok erős időket, az még nem predesztinál engem arra, hogy ultrán is tudjak ilyet. A Spartathlonon a részvétel a fontos. Ha ott találod magad az 1-3. helyezettek között, az megsüvegelendő, de nem ez a lényeg ott. A többség nem itt éli ki a kompetitivitást.

- Visszatérve a szereplőkhöz, volt több szereplő, aki nem került be a filmbe, ott van a norvég viking például.

- Igen, ő bekerült egy villanásra, de nem volt már pénzünk Norvégiában forgatni. Tök érdekes szereplő, ő egy gyári munkás Norvégiában. Nem teszed össze, hogy fjordok, hegyek, futás, és ebbe belerondít egy csúnya alumínium gyár, ahol ez az ember munkás 40 éve. Ha ő is, meg a többi kivágott bekerült volna, akkor talán a film panoptikum jellegű lett volna.

- Lehetsz gyári munkás, szívsebész…

- Na igen, ő végül eltűnt. Markus Thalmann, bécsi szívsebész, ex-győztes egyszer csak nem jelentkezett. Szerintem azt gondolta, hogy ez olyan szereplés lesz, amiből nem jól jön ki. Lehet, mert ő egy teljesítmény centrikus, zavaros magánéletű, álarcot viselő személyiség volt, és ő ezt nem biztos, hogy szerette volna publikussá tenni. Adtunk fel hirdetést is német ultrafutó fórumon, hogy szereplőt keresünk. Jelentkezett a Florian Reus (nemzetközi szinten is sikeres ultrafutó, 2015-ben megnyerte a Spartathlont, és volt 24 órás világbajnok is - a szerk.). Leveleztünk, elmeséltem, hogy ez nem egy imidzsfilm nyertesekről giccses zenével és sablonképekkel, ezek után nem vállalta. A legfájóbb emberileg és tartalmilag a görög szereplő kiesése. Marios Fournaris 24-szeres résztvevő, ebből 14-szer finiselt is. Kezdetektől ott van a versenyen, nagyon érdekes figura. Otthon a kertjében van egy Spartathlon-oltár, gyertyákat gyújt néha rajta az ideális futóidőért imádkozva. Forgattunk vele sokat, de aztán nem került bele, leginkább dramaturgiai okokból. Ráadásul, a kulcspillanatokban nem volt róla felvétel, illetve a döntő momentumban, amikor kiszállt, elzárkózott a kamera elől, kitrükközte a stábot. Mindent megpróbáltunk, de a vágáskor kiderült, hogy a róla forgatott anyagok egyszerűen nem illettek a filmbe. Mindent megpróbáltunk, de nem került bele, mert teljesen eltért a többiekétől a személyisége, túl sokrétű volt az élete, a versenyen kitrükközte a stábot (hiúságból nem engedte felvenni a kiesését), egyszóval a róla forgatott nagyon gazdag anyagok egyszerűen nem illettek a filmbe.

- Szabó Béla karaktere beillett a filmbe?

- Abszolút. Ő az a típus, akivel sokan tudnak több szinten is azonosulni. Nemcsak a nagyon esendő emberi karakterével, de azokkal az attitűdökkel, amiket képvisel. Béla sztoriját is visszavágtuk, sok minden történt vele a 4 év forgatás alatt. Neki van egy erős alap sztorija, missziója és karakterfejlődése. Ő az ULTRA nagyfeszültségű vezetéke, mert nála igazi, szinte élet-halál tét volt. És hát a mai napig van. A sors iróniája, hogyha a filmbeli zárójelenet után már nem tudtunk volna forgatni, mert a technikus elfelejtett az éjjellátó kamerába kártyát tenni. Tehát pont ott ért véget a történet, ahol a filmnek technikailag is „végeszakad.”

- Én egy dolgot hiányoltam Béla személyiségével kapcsolatban, hogy sokadjára készült már erre a versenyre és a felkészülés elemei, nem annyira voltak professzionálisak. Gondolok például a Bíró Ica-videóra, ahogy tornázik rá.

- Itt mindenki amatőr, a profi szemléletet az elit törpeminoritása képviseli, miért kéne Bélának profin készülnie?! Az ő készülése leírja őt. Lelkiismeretes, kemény, elszánt. Nem a készüléssel van bibi. Amúgy nagyon sok anyagot készítettünk vele. Nem akartuk a felkészülés mozzanatait felvenni, hiszen ő már többször volt, tudja, hova megy, el lehet képzelni, hogy komolyan tolja. Béla amúgy 15 éve erre a videóra tornázik. Neki ez rutin. Azt gondolja, ha nap, mint nap ezt csinálja, jobb lesz tőle, pedig valszeg igazad van, és hatékonyabban fel lehetne használni ezt az időt. Nem tudjuk, hogy mi a mumusa a Spartathlonon. Többször teljesítette az Ultrabalatont és számos kemény ultrát, akár zsinórban is egymás utáni heteken. Nem tudom, mi hiányzik nála. Rejtély. Talán már olyan magasra rakta fel saját maga ezt a versenyt, hogy már ő sem éri el. Mint a jó háziasszony, aki úgy elrakja a féltve őrzött lekvárt a kamrába, hogy sosem találja. Sikertelen, de tántoríthatatlan. A film forgatása során amúgy Béla kétszer kiszállt ebből a filmből. Egyszer forgattunk vele egy hosszú edzést, este vacsora, aztán tett egy bejelentést, hogy ő befejezi az egész kurva futást. Nagyon váratlan és drámai volt, némi patetizmussal. És hát azt hittük, ott a vége a filmnek, nem volt C-tervünk. Nem gondolná az ember, hogy a futást saját akaratból elvágólag abba lehet hagyni. A sors és lélek fintora, hogy aztán 2 hónapig nem is futott, majd elindult az Ultrabalatonon.

- A bemutató után a szereplőknek mi volt a véleményük?

- Kicsit azóta Truman-show-ban élek, várom a kritikákat, de tök pozitív visszajelzéseket kapok a sajtó, a filmszakma, de főleg a közönség részéről. A szereplőknek felajánlottam 2 hónappal a premier előtt, amikor akár lehetett volna változtatni a végső anyagon (bár a velük kötött beleegyezési nyilatkozat ezt nem tette lehetővé, de nekem fontos volt a leokézás és a béke), hogy nézzék meg. Egyikőjük sem akarta, megbíztak bennünk.

- Én talán észrevételeztem egy kritikát.

- Igen, és mindennek helye van, mindegyik jogos, de nem lehet mindenkit boldoggá tenni egy filmmel, és alapvetően minden egyes snitt a filmben dramaturgiai szempontból tudatos, 14 hónapon át kiérlelt, hatszor agyonrágott döntések eredményei.

- Érzelmileg nagyon erős film, többen sírtak is a nézőtéren.

- Tudom. Férfiak, nők sírnak és nevetnek. Emberek vagyunk, rezonálunk erre. Szerintem meglepte a közönséget, hogy ez egy dokumentumfilm (és a műfajhoz tapadnak előítéletei a nézőknek), de aztán valójában inkább „rendes” játékfilmként működik, együtt lehet vele élni, menni a szereplőkkel, és azt is látják, hogy hoppá, mindennek van valóságalapja, de fikcióként is nézhető, és hát nagyon sok érzelem van benne, ami mellett nem tudsz elmenni. Én csak a német szereplő miatt aggódtam, hogy esetleg úgy érezheti, kizsákmányoltuk a történetét.

- Számomra döbbenetes volt az, hogy megy és megy és megy, mint a gép és egyszer csak megáll.

- Ja. Nézd meg az átlagait, ugyanúgy megy végig, mint a gép. Ő úgy jött erre a Spartathlonra, hogy volt ő itt már negyedik, utána meg tudta, hogy beteg a fia, úgyhogy úgy döntött, ez lesz neki az utolsó, és azt a fia miatt futja. A szereplők más fénytörésben látják a filmet, nem tudnak 3 lépést hátra menni, de azt biztos érzik, hogy ez egy hiteles, őszinte film, ami sokat ad akár olyannak is, aki sosem futott. Külső szemlélőktől is sok pozitívumot kaptunk, ez egy nagyon jó visszacsatolás. Béla is fürdik a megbecsülésben, mintává vált. Milyen érdekes, nem? Tiszta Hollywood, ahogy a kudarc nemesít, ahogy az antihős példakép lesz.

- Olyan lett végül a film, amilyet elképzeltél?

- Ha így működnének a dolgok, lottóötösöm is lehetne. Egy filmnél, ahogy a futásban is, lehetnek tervek, de leginkább megoldások vannak – ahogy a kedvenc mongol közmondásom tartja. Folyamatos alkalmazkodás, az események elé kerülés, újraírás és újratervezés, rengeteg zsákutca, tüzek közt őrlődés (produkciós partnerek, szereplők, versenyszervezők és jómagam). A siker az, ha az ember azzal foglalkozhat, amit szeret. És az, ha valami soká lesz kész, de sokáig is tart. Úgyhogy, igen, olyan lett! Apropó, azt vágod, hogy az Ultra szó nem hangzik el a filmben?