Az ultrafutó a vírus nagy vesztese?

Akinek a futásai mögött más is áll, mint a napi verkliből való kiszakadás, bizony mostanra megérzi a sokszoros újratervezés és a gyengülő motiváció miatti kemény vívódásokat.

Akinek évek munkája áll a felkészülésben, hogyan tudja fenntartani továbbra is a minőségi és mennyiségi futások sorát? Hogyan képes elvégezni a rendszeres háromjegyű számokat kiadó edzésmennyiséget hétről hétre, hónapról hónapra azért, hogy az eddig elvégzett munka ne vesszen kárba?! Hogyan tud ilyen távok mellett versenyhelyzet-szerűségeket teremteni, hogy mégis legyen valamilyen erősebb inger. És hogyan lehet lefutni a „szokásos” heti hosszúkat magányosan, futni 5-6-7 vagy akárhány órán keresztül?

Ian Sharman ultrafutó és edző segít megérteni azt, hogy milyen nehézségeket generált ez az időszak az ultrafutók számára és hogyan tudnak kapaszkodókat találni.

Sok időt töltöttünk azzal, hogy megértsük miért szeretjük a futást és az ultrafutást. Mit tudunk kihozni belőle jelenleg is és mi az, ami elvész azáltal, hogy elmaradnak versenyek. Van-e perspektívánk arra, hogy milyen versenyeket vállaljunk be akkor, amikor visszatérhetünk a rajtvonalhoz és újra versenyezhetünk? A válaszok eltérőek, és ahhoz, hogy megértsük őket fontos, hogy lássuk, mit ad a futás.

Az egyéni csúcsok elérésére nemcsak versenyen van lehetőség, ugyanakkor meg kell találnunk annak módját, hogyan teszteljük önmagunkat. Óriási szerencse, hogy a futás változatosabb, mint a világ bármely sportja – a pályától a terepig, a homoktól a dzsungelig, az extrém hőmérsékletektől a szédítő magasságokig mindenféle vidéken és klímán lehetséges ez a sport. Ráadásul az is előfordul, hogy ezek a körülmények egyetlen futáson belül is változnak. Mindeközben új tapasztalatokat szerzünk önmagunkról és új ismeretségeket kötünk a sporttársakkal való találkozásaink során. Az ultrafutás sok ismeretlenes műfaj, ami végleg kimozdít a kényelmi zónánkból, és megtanít arra, hogy alkalmazkodóbbak legyünk az élet minden területén, legyen szó akár új versenyről, vagy egyéb változásról.

Még ha kevesebb vagy nulla „ultrával” is zártuk az elmúlt évet, fizikálisan és mentálisan-e műfaj elkötelezettjei vagyunk. Keressük a személyes rekordokat, akár egy távon, akár egy időtartamon belül, saját egyéni erőfeszítéseinket fejlesztjük. Rengeteg új útvonalat fedeztünk fel a környező hegyekben, hisz most van idő és lehetőség még messzebbre futni, még tovább haladni, mint akkor, amikor egy konkrét versenyre készülsz és nem fér bele ilyesmi az edzésprogramba. Több tervezés és több fegyelem szükséges a verseny nélküli kalandokhoz, olyan elköteleződés, ami valóban csak a legelhivatottabbakban érhető tetten.

A futóközösségek és a versenyek társadalmi vonatkozása felértékelődött. A futók nyitottsága és barátságossága sokunk számára jól ismert jelenség. Egy hosszú ultraversenyen sok barátság születhet, a közös ügy, a közös futás, a közösen megélt nehézségek miatt bárhol is vagyunk a világon. Számtalan új ismerettséget kötöttem a futásaim során egy verseny kellős közepén, ahol ilyesmire is van idő. Ezek az élmények hozzáadódnak az „ultrázás” izgalmas világához.

Az ultrafutás óriási kaland, ami azt jelenti, hogy vállalni kell a kockázatot és a bizonytalanságot, bármennyire tapasztalt vagy, mindig kerülhetsz új helyzetbe. Viszont a kemény munka és a megérdemelt „jutalom”, vagyis az élmény kapcsolata egyértelmű a sportágunkban. Ez az, ami miatt csináljuk, ami miatt itt vagyunk most is, ami miatt egy életmód számunkra az ultrafutás függetlenül attól, hogy lesz-e versenyünk belátható időn belül.