Beteljesült a világbajnoki álom - Weinhardt Anna 5. lett a triatlon világbajnokságon

Nyáron azt mondtad az interjúnk során, hogy elvárások és célidő nélkül indulsz Hawaiira, csak egy jóleső, jó érzésekkel teli versenyzést szeretnél. Azt gondolom, ez maximálisan összejött.

Az biztos, pláne azok után, amit a megérkezésünk utáni első edzéseimen tapasztaltam. Eleinte az volt az érzésem, hogy ez a sziget ellenem van. Amikor először úsztam egyet az óceánban, teljesen elbizonytalanodtam a hatalmas hullámok miatt, és annyira nem esett jól, hogy előbb ki is mentem a vízből, mint terveztem és nagyon csalódott lettem, mert mindenki azt mondta, hogy ez egy öböl, és nem kell félni például a hullámoktól. Aztán jött a bringapálya bejárása, ahol egy 3 órás tekerés volt a célom, de két óra után hívtam Petit, a férjemet, hogy jöjjön értem, és sírva szálltam le a bringáról. A minden irányból állandóan fújó szél tönkre tett. Nem voltak jó érzéseim.

Két éve várod, hogy rajthoz állhass a hawaii világbajnokságon, az előzetes benyomások pedig akkor elsőre nem győztek meg, hogy fekszik majd neked a pálya. Hogy sikerült magadban rendet tenni?

Összeszedtem az összes energiámat, félretéve minden félelmemet és csak arra koncentráltam, hogy most van előttem az a lehetőség, hogy Konán indulhatok. Elengedtem, hogy hullámzik a víz, és csak azt az egyszerű célt tűztem ki az úszásom elé, hogy az előttem úszó lábvizén tudjam magam tartani. A bringapályán - részben megfogadva az edzőm tanácsát - próbáltam magam visszafogni, és érkezett egy bíztató jel is, mikor úgy az első 10 km után egy akkora szivárvány alatt tekertem át, amit még soha életemben nem láttam. Ekkor nyugtáztam, hogy akkor talán a sziget mégiscsak megbékélt velem. Azt tudtam, hogy a szél miatt, majd a fordító utáni második 90 km lesz az igazi kihívás. Be is jött, az utolsó 15 km-re teljesen megborultam energetikailag, talán nem frissítettem eleget, így amikor leszálltam a bringáról, elképzelni nem tudtam, hogy miből tudok még egy maratont lefutni.

Pedig lefutottad, ráadásul pódiumot érő sprintet tudtál még a végén magadból kihozni.

Sem az úszás, sem a bringa után nem tudtam az aktuális helyezésem. A futásra úgy indultam el, hogy legyek rajta túl minél hamarabb. De az első pár kilométer nagyon nem ment, és olyan gondolataim is voltak, hogy akkor kicsit belegyalogolok, ami velem versenyen még soha nem fordult elő. Aztán az Alii Drive hangulata, a sok szurkoló, a profi versenyzők látványa, ahogy futottak szembe, hamar helyére tette a gondolataimat. És sikerült egy stabil folyamatos maratoni tempót diktálnom, aminek az eredménye egy 3:48:07-es maraton lett. Voltak mélypontok, de sikerült fejben motiválnom, buzdítanom magam, így túllendültem rajtuk, miközben folyamatosan a hűtésre kellett koncentrálni, nehogy fejre álljak - ahogyan sok versenyzővel ez történt. Az sem segített, hogy már az elején slaggal locsoltak minket, így csurom vizes cipőben futottam, ami nem esett annyira jól, lett is jó pár vízhólyagom a végére. De amikor a 39. km-nél, ahogy visszaértünk arra a részre, ahol már vannak szurkolók, egy magyar lány bekiabálta nekem, hogy 6. helyen megyek és nagyon közel fut előttem az ötödik, akkor magam sem tudom, hogy honnan és miből, de megszólalt bennem a versenyző, és átfutott az agyamon egy pillanatra, hogy itt az első öt helyezettet hívják ki pódiumra, ami egy olyan esély, hogy nem hagyhatom ki.

Szépen fokozatosan emeltem a tempót, és nem feltűnően lopakodtam az előttem álló mögé, majd amikor ráfordultunk a célegyenesre és megláttam a célkaput elkezdtem minden maradék energiámat összeszedni és teljes erőmből sprintelni. Hatalmas boldogság volt a célba érkezés. Tudtam, hogy nem fogok jobb időt menni, mint korábban, de az, hogy korosztályos dobogón állhatok, fel sem merült bennem soha. Senkinek nem mondtam, de nagyon mélyen reméltem magamtól egy titkos TOP10-es helyezést, de ennél többről álmodni sem mertem, mivel brutálisan erős mezőny volt a Covid miatti hároméves nevezési ciklusnak.

Akkor ez a világbajnokság felülmúlta minden korábbi elképzelésedet.

Teljesen. Már az is elképesztő, hogy egy pályán megy az ember a profi triatlonosokkal. Az meg főleg, hogy Jan Frodeno, a sportág egyik legnagyobb alakja, (olimpiai bajnok, háromszoros Ironman világbajnok) aki sérülés miatt nem indult, a pálya széléről frissített minket. Ő olyan nekem, mint mondjuk a tini lányoknak Justin Bieber. A verseny előtti napokon is mindenki már a pályán edz, készül, leírhatatlan atmoszférája van az egésznek.

Emlékszem, nyáron azt mondtad, semmi terved egyelőre Hawaii utánra. Ez, ilyen eredmény után, még mindig így van?

Igen! Pedig például a 70.3-as féltávú VB-re szereztem idén slotot, de visszautasítottam. Edzéstervem egyelőre most nincs, a bringámat pedig a verseny utáni napon haza is küldtem. Most még van pár napunk itt a szigeten, élvezni szeretném a semmittevést ezen a gyönyörű, leírhatatlan tájon, és hálásnak lenni, hogy ilyen messzire eljuttatott engem ez a sport. Az izmaimnak jót tenne egy kis átmozgatás, ha már begyógyult a talpam. De a jövő évre nincs egyetlen érvényes nevezésem sem, és ez egyelőre most így is marad. Soha életemben nem voltam még ilyen fáradt, de nagyon boldog fáradtság ez.