Adománygyűjtő futással segíti a Bátor Tábort a Spar Budapest Maratonon a gyermekét elveszítő édesapa – Kárpáti Jonatánnal, az Élménykülönítmény futójával beszélgettünk

Kárpáti Jonatán október 9-ig, a 37. Spar Budapest Maraton teljesítéséig gyűjt adományt a Bátor Tábor számára.

Mikor kezdtél futni és hogyan kerültél a Bátor Tábor Élménykülönítményének csapatába?

40 éves már elmúltam, amikor elkezdtem futni. Úgy kezdődött, hogy elindultam a Mátra 115-ön, majdnem előzmények nélkül, mert azért előtte teljesítettem egy Kinizsi 100-ast, de a lényeg, hogy azért kezdtem futni, hogy edzettebb legyek. Viszont megtetszett a futás és most már magáért a futásért futok, bár megmaradtak a hosszútávú túrák is, mint nagy szerelem, igaz nem túl sűrűn jutok el. Ehhez kapcsolódott Ramón, a kisfiam története, akit elveszítettünk. Amikor Szegeden ápolták, mindennap futottam, Ramón akkor volt 13 éves, neki is kellett már énidő és nekem is.

Innen egyenes út vezetett a Bátor Táborhoz, illetve a szervezet Lélekmadár elnevezésű programjához. Ezen belül veszteséget szenvedett családoknak segítenek a gyász feldolgozásában. Mi is részt vettünk a programon, bár előtte is hallottam a Bátor Táborról, Ramónnal beszéltünk arról, hogy odamehet, ha meggyógyul, ez nem valósult meg. Azt követően jött létre a személyes kapcsolat, hogy mi – a feleségem és én – részt vettünk a Lélekmadár táborban. Ezen keresztül ismertük meg belülről a Bátor Tábor és az önkénteseik munkáját és amit láttunk, az olyan volt, amire azt mondtuk, hogy nagyon szívesen támogatnánk. Innentől nagyon egyszerűen alakult minden, hiszen, ha az ember amúgy is fut, akkor miért ne fusson úgy, hogy közben támogat egy fontos szervezetet.

Érdekes, mert először nem akartam részt venni a Lélekmadár táborban. Azt éreztem, hogy a gyászfeldolgozási folyamatban haladunk a magunk útján, hívő emberként elsősorban Istenre támaszkodtunk. A feleségem javasolta, hogy mégis menjünk, hisz azzal nem veszítünk semmit. Végül nagyon nagy élmény volt. Olyan közegbe kerültünk, ahol mindenki hasonló cipőben jár, mindenkinek vesztesége volt. Ez a helyzet összehozza az embereket könnyen, hiszen nem kell megfutni olyan nulladik köröket, hogy merjek kérdezni vagy ne, hozzam szóba vagy ne. Az volt az alaphelyzet, hogy mindenkinek meghalt legalább egy gyermeke – mondjuk ki ilyen egyszerűen. Aztán láttuk, hogy hogyan dolgoznak az önkéntesek, a program nagyon jó és meggyőző. Sok szeretetet adnak úgy, hogy nem is vártuk ilyen helyről, hisz teljesen idegen emberek vettek körül. Fiatal önkéntesek, akik a 20-as, 30-as éveikben járnak, a szabadidejüket töltik ott. Ez az alaposan kidolgozott gyászterápiás program sokkal több annál, semmint együtt nyalogatjuk a sebeinket. Nem erről szól! Úgy vannak felépítve a programok, hogy nem igazán van időnk gondolkodni. Hol nagyon mélyre visznek, hol pedig sírva röhögünk, olyan jól érezzük magunkat. Abszolút tudatosan zajlik így, ez a módszer lényege. Úgy tudnak mélyre vinni, hogy nem visznek bele egy depressziós állapotba, hanem játékok vannak, sok vidámsággal és mellette nagyon mély helyzetek.

A futás egyébként segített a gyászfeldolgozási folyamatban?

Indirekt módon segített, igen. Alapvetően jót tesz mentálisan is, ha futok. Ha nem futhatok, hiányzik. Ha viszont futhatok, azzal feszültséget tudok levezetni és egyszerűen jobban érzem magam tőle.

Hogyan és hol készülsz futóként egy maratonra?

Edzőm nincs, letölthető edzésprogramok segítségével készülök, de nagyon tudományos módszereket nem követek, mivel nincsennek óriási céljaim. Két éve 4 óra körüli maratont futottam, ami nekem megfelel, az idei évre azt tűztem ki, hogy szűk 4 órán belül legyek, titkos álmom pedig a 3 és fél óra lenne. Általában Baján, ahol élünk és környékén végzem az edzéseimet. Szerencsére nagyon szép ez a vidék, itt a Duna-part, a Duna egyik mellékága a Sugovica, de néha beiktatok egyéb kihívásokat, amikor erdőben, terepen futok egy barátom bringás kísérete mellett.

Szoktál egyéb céllal is versenyezni, mint jótékonyság, tehát pusztán a saját megmérettetésed okán?

Évente 4-5 versenyen indulok, de szinte csak jótékonysági eseményen. Nagyon messzire nem megyek el futóverseny miatt, ez alól Szeged kivétel. Szegedre visszahúz a szívem, mert ott volt kórházban Ramón, ha odautazunk, mindig viszek futócipőt és futok egyet a városban. Érdekes, mert épp múlt héten írt rám a fiunk kezelőorvosa, hogy a férje és a fia keresnek társat a jövő évi Ultrabalatonra. Hosszas – három perces (nevet) – gondolkodás után megszületett a válaszom, hogy megyek. Ott viszont nem biztos, hogy lesz adománygyűjtés.

Társasági vagy magányos futó vagy?

Alapvetően közösségi ember vagyok, nagyon extrovertált, viszont futni egyedül szeretek. A versenyek kivételével – ahol egyébként ugyancsak jól érzem magam – szinte csak egyedül futok.

Említetted, hogy a túrázás világából érkeztél a futás világába, terepen is szoktál futni?

Különös ez, mert valójában aszfalton szeretek futni. Azért sem szeretek terepen, mert sokszor este érek rá edzeni és olyankor már sötét van, ugyan nem félek az erdőben, viszont a lábamat féltem. Az aszfalton viszont megvan az a nyugalom, hogy ráállok egy tempóra, bedugom a fülest és szinte a szememet is becsukhatom, ha nincs nagy forgalom. Ezt erdőben nem lehet megtenni.