Hogyan tégy meg szintben egy Everest-nyit Magyarországon?

De mi is ez az Everesting?

A Föld legmagasabb pontja a 8848 méter magas Mount Everest csúcsa. Ezt a magasságot lehet futva, bringázva vagy Zwiften teljesíteni. Tetszőleges helyen, pontosabban csak ugyanazon az útvonalon (természetesen oda–vissza), tetszőleges időben, szintidő nélkül teljesíthető a kihívás. Csupán annyi megkötés van, hogy folyamatos teljesítés kell, azaz nem lehet közben aludni. Frissíteni, technikai szünetekre meg lehet állni.

A tevékenység track-jét nem szabad megszakítani, ezért célszerű olyan eszközzel mérni a próbát, ami menet közben tölthető – már amennyiben nem bír annyit az aksi. Ez lehet telefon, futó- vagy bringásóra, a menet befejeztével a Strava alkalmazásba kell felölteni az adatokat, amit továbbítani kell az everesting.cc oldalra. Egyszerűen hangzik, ugye?

Az Everesting teljesítések tavaly robbanásszerűen megemelkedtek világszinten. Itthon nem lett nagyon népszerű kihívás. Mindössze 20-30 kerékpáros teljesítette, Zwiften páran és talán futva senki sem mindezidáig.

A terv összeállt!

Eredetileg a tavaly őszi programok közé terveztem a teljesítést, ám egy nyári bringás baleset miatt ez nem valósult meg. A tél folyamán elég sokat görgőztem a futás kiegészítéseként. Egyrészt áldott jó hatása volt a futóedzéseimre, másrészt a bringás erőnlétem is megmaradt tavaszra (hacsak nem erősített rajta). A privát Mátrabérc után támadt egy kis űr a májusi programomban, illetve a közelgő szülinapomat kívántam megfelelően megünnepelni egy különleges ajándékkal.

A kerékpáros Everesting egyik titka, az ideális helyszínválasztás. Zwiften nyilván a nappali, a konyha és a terasz közül lehet választani. Szabadban kerékpározásánál azért jóval összetettebb a helyzet. Tekintve, hogy egész napos elfoglaltságról van, kell egy frissítőpont, praktikusan az autó, amiben várakozik a frissítőcsomag. Kell találni egy arra alkalmas hegyet, ami megfelelő hosszúságú, illetve a meredeksége is optimális. Egy lankásabb emelkedőn könnyebb tekerni, de tovább tart a kihívás távban és időben egyaránt. Minél meredekebb az emelkedő, annál kevesebb km-t kell megtenni és bár lassabb a tempó, mégis gyorsabban megvan a kívánt szint.

Véleményem szerint 8-10 % -os egyenletes emelkedő az ideális, az is jó, ha jó minőségű az aszfalt, lehetőleg kevés kanyarral, és persze legyen kicsi az autóforgalom, ha a kiszemelt út egyben közút is. Már csak egy jó időjárási ablakot kell kifogni, aztán kezdődhet is a móka…

A kiszemelt útvonal a Mátraháza-Kékestető közötti szakasz lett. 8,3 %-os átlagmeredekségű, 3,6 km hosszú. 30 alkalommal kell megmászni ahhoz, hogy teljesítsük a tervet.

Idétlen időkig…

A születésnapom utáni napot céloztuk meg, reggel 6 óra körül nyeregre is pattantunk, és elkezdődött az ingázgatás.

Az volt a terv, hogy 3 körönként frissítünk, kulacsot cserélünk, 5 körönként szelfi. Az első fölfelén 30 darab számozott falapocskát felvittem Kékestetőre, hogy legyen motiváció egyenként lehozni őket. Ez lett egyben a körszámlálónk is. Titkos vágyam volt sötétedés előtt beérni, de azért volt biztonsági okokból fejlámpa a kocsiban.

Elkezdtük az ingázgatást, a reggel kissé hűvös volt, felkerült a karmelegítő és a térdmelegítő. Élveztük a reggeli nyugit, beszélgettünk, így teltek a percek. Azt kalkuláltuk, hogy ha bruttó 30 perces köröket megyünk, akkor nagyon jók vagyunk. Az első 5-10 körben ezen belül voltunk. A 10. kör végén 4 óra 45-nél álltunk. Nagyon nem nyomtuk, de kényelmesen fenntartható tempót választottunk. Az emelkedők 20-21 percesek lettek, a lejtőkön 5 perc alatt legurultunk.

Amivel ment az idő az a körönkénti öltözködés fent is és lent is, ez körönként 1-2 perc. Ezen úgy gyorsítottam, hogy fent becipzároztam a kabátomat lent pedig ki. Ákos lefelé gyorsabban gurult, így ő öltözgetett.

A 15. kört már nagyon vártam, éhes voltam, ettünk, kávéztunk, féltávhoz 7:25 re értünk, a tervezett időn belül, frissítettünk egy komolyabbat tehát. A 15. kör után már kezdtük érezni a lábainkat, de erre lehetett számítani. A pulzusom picit csökkent, a pedálfordulat pedig egyre lassult. 50-34 es első tányér, hátul 12-30 van, de a 30-as koszorúra nem igazán váltottam le. Két barátunk becsatlakozott pár körre, ez üde színfolt volt a monotóniában.

Egy idő után bevillant, hogy ez az egész hajaz az Idétlen időkig című filmre. Megvan a történet? Napról napra minden mozzanat ugyanaz. Na itt pontosan ez történt körönként. Minden kanyar ugyanazon az íven, mindig ugyanott váltani, technikai szünet mindig ugyanazon a ponton, öltözködés fönt, vetkőzés lent minden egyes körben és így tovább... Örökkévalóságnak tűnt, mintha soha nem akarna vége lenni az ingázásnak. Egyedül a falapocskák csökkenéséből lehetett látni, hogy bizony ez egyszer el fog fogyni.

A 20. kör után sem volt semmi gond, csak éhes voltam, fáradt és a cipzár a kabáton kezdett elromlani. Ákos kollegája közben megjött, rögtön rendelt 2 palacsintát. Kicsit felborult a frissítés-szelfi rendszer. A 21. és a 23. kör után is frissítettünk, szépen el is ment az idő ezzel. A 24. kör volt nekem a mélypont. Kiment az erő a lábaimból, semmi energiám sem volt. A leglassabb feltekerés is itt volt, majdnem 26 perces lett. Volt egy kis mentális megingásom, de tudtam, hogy ez átmeneti lesz. A 25. körre össze is szedtem magam, és ez a lendület már végig ki is tartott.

Csodálatos naplementében tekerünk, majd szürkületkor életre kelt az erdő. Temérdek szempár figyelt minket az erdőből, és nem ritkán állatvonulások keresztezték az utunk. A 27. körnél felvettük a lámpáinkat, hogy ne csak a muflonok vegyenek észre, hanem az autósok is. A 29. kör végén meg a Garmin 530-ast kellett töltőre tenni, pár % maradt csupán a töltöttségéből. Az idő lehűlt, mi ismét felöltöztünk.

A 30. emelkedő tetején szimbolikusan is zsebre tettem az utolsó falapocskát, volt egy nagy adag elégedettségérzés bennem, tudtam, hogy most ez a kaland befejeződik. Megvolt az utolsó szelfi, a pacsi, legurultunk és biztonsági ráadásként tekerünk még vagy 60-80 m szintet. Végül 16 óra 12 perc lett a bruttó idő, a mozgásidőm 14 óra 24 és 8931 m szint. Nagyon jó móka volt, senkinek nem ajánlom.

Miért kellett ez nekem?

Hiszem azt, hogy néha kell ki kell próbálni olyan szélsőséges, extrém dolgokat, amivel látásunk, tapasztalásunk szélesedik. Lehet ezt egyfajta mentális tréningnek nevezni. Kimenni futni a legnagyobb szakadó esőben, futni a legnagyobb szélben vagy a legnagyobb melegben. A korzikai GR 20 útvonalon egy nagyon egyedi, nehezen futható tereppel találtam szembe magam, azok után a legnehezebb, technikás hazai útvonalak is futhatóbbnak tűntek. Ha bármely hétköznapi futásodnál, bringázásnál valamilyen nehézséggel találod szembe magad, egyszerűen csak vissza kell emlékezni egy korábbi extrém helyzetre, elővenni mélyről azokat az érzéseket, amiket ott megéltél és sokkal könnyebbé válik az aktuális probléma. „Oké, hogy most nehéz, de voltam már ennél nagyobb slamasztikában is.”

Köszönöm Ákosnak a társaságot, valószínű egyedül nem ment volna, vagy nem ilyen „könnyen”.

Ha jól tudom, velünk együtt 23-an csinálták meg Magyarországon ezt a kihívást, valaki nagyon szereti, így összesen 29 teljesítés van. Nekem ebből elég volt egy is. Most jöhet egy kis futás…