Vajon mitől válik egy verseny emlékezetessé?

Futóbarátaimmal olykor elbeszélgetünk egy-egy verseny kapcsán, hogy milyen volt, mi tetszett, mi nem, miért ott futottam. Felmerül a kérdés, miért terepen, miért nem aszfalton, vagy ha aszfalton, akkor miért aszfalton, mi a különbség a két „domborzat között”. Sokszor nehéz mindezekre válaszolni, azaz pontosabban megfogalmazni azokat az érzéseket, amik egy-egy verseny során áthatnak… Megkísérlem most mégis.

Persze minden egyes futónál mások a célok, érzések, miértek.

Számomra egy aszfaltos verseny, feladat. Versenyt futok az idővel, egy korábbi időmmel, önmagammal, ha olyan a mezőny összetétele, akkor talán még a helyezésért is. Futás közben nincs sok inger, az utat nagyon nem kell figyelni. Ami marad, az a tempó, esetleg az óra, talán a pulzus mondjuk kilométerenkénti ellenőrzése. Aztán persze félmaraton felett a frissítésre is kell valamelyest figyelni. Meg még egy kis összpontosítás is kell, hogy lassulás nélkül kibírjam a célig. Egyszóval feladat az egész, és ha hoztam a tervet, elégedettség van, belső siker és ha ehhez még jó érzések is társulnak, akkor nyugtázom a végén, hogy jó futás volt.

Most ugorjunk át terepre!

Terepen a versenyek más-más burkolattal, emelkedéssel, lejtéssel, éghajlati tényezőkkel rendelkeznek. Két verseny nem összehasonlítható az időeredmény szempontjából. Még ugyanaz a verseny is jócskán más, ha a domborzat felülete nedves, vagy száraz vagy éppen havas. Az elérhető futásidőt ezek mind befolyásolják.

Szerencsére ott futunk, ahol csak szeretnénk, és olyan pályán amire vágyunk, vagy éppen olyan helyen, amilyet fel szeretnénk fedezni. Terepen a körülményektől függően, minden másodpercben jelen kell lenni. Minden lépés figyelem, agymunka és üzenet a testrészeknek: hogy helyezzem a súlypontomat, hova lépjek, miközben már a következő lépésen gondolkodom. Egy másodpercnyi kihagyás sem lehet, mert egy rossz lépés is végzetes lehet. Egyetlen nagyobb feladat helyett részfeladatokra bontom a versenyt. Hogyan érjek fel az emelkedőre, hogy maradjon erő a folytatáshoz, ha ereszkedek, mennyire legyek óvatos, mennyire engedjem a lábaimat, visszaüt-e később. Fókuszt, koncentrációt igényel. Nincs kihagyás, egyszerűen benne kell lenni. Így válik a futás minden egyes eleme, mozzanata élménnyé és ha ehhez a célba érés eufóriája is társul, óriási FLOW élmény lesz a jutalom.

Ez történt velem múlt vasárnap!

A Golden Trail Series harmadik állomásán voltam az olaszországi Canazei-ban. A Dolomyths Run SkyRace versenyén vettem részt. Erre a versenyre bárki nevezhet, nincsen kvalifikáció, nem kellenek ITRA pontok, csak kell egy orvosi igazolás, be kell fizetni az nevezési díjat és máris indulhatunk a versenyen. A táv csupán egy félmaraton, azaz 21.1 km. Ami igazán különlegessé teszi az az útvonal domborzata. Mintegy 1450 méteres magasságból kell „felfutni” a Piz Boéra, ami 3152 méter magasan érhető el, majd a táv második felén egy meredek lejtőn vissza a célba. Ez az útvonal az órám szerint 1800 méter feletti szintemelkedést és szintcsökkenést is tartalmazott.

A reggel 8:30-as rajt előtt fél órával elkocogtam a versenyközpontba. Egy utolsó technikai szünetet akartam még véghezvinni, aminek első 10 perce azzal telt, hogy megtaláljam a mellékhelyiséget. További 15 perc pedig azzal, hogy sorakozzak a WC-előtt. 1 perc alatt sity-suty megvoltam, a hátralevő 4 perc arra volt elég, hogy beálljak a mezőny végére. Közben összefutottam két magyar sporival, váltottunk pár szót, így a bemelegítést nagyjából nélkülöztem. Hatalmas fieszta hangulat volt. Amerre a szem ellát, égig érő hegyek, felettük borús ég, ami akár komoly következményekkel is járhat 3000 méter magasan.

A rajtot követően az előttem meginduló tömeg adta a kontrollt, hogy ne fussam el, ugyanakkor az önbizalomnövelő érzést is, mert idővel folyamatosan előztem. A településről kiérve rátértünk egy sípályára. Ami igazán nagy kihívás volt, megtalálni azt az egyensúlyi tempót, amivel haladok, de nem húzom túl és kibírom az előttem lévő 10 km alatt az 1700 méteres emelkedést. A sípályán gyakorlatilag felfutottunk, nyilván ez csak vicc az én szintemen, mondjuk joggolva, gyalogolva haladtam a Passo Pordoi-hoz (2238 m). Itt a rutinosabbak kezükbe kapták a botjaikat és tempós gyaloglásba kezdtek a két hatalmas sziklatömb között kígyózó szerpentinen. Én pedig azt éreztem ezen a szakaszon, hogy jó-jó sok sporttársat előztem idáig, de talán nem eleget. A libasorból kiugorva már igen munkás volt az előrébb jutás, gyakran inkább beálltam a sorba és alkalmazkodtam az előttem levő tempójához.

A hágóban található frissítőponton hatalmas hangulat uralkodott. Szólt az olasz DJ, kolompok, sorfal, ordibáló szurkolók, elképesztően motiváló volt felérni. Innen kezdődött a technikásabb rész, először csak hónyelveken kellett átfutni, aztán olykor sziklákon, drótkötélbe kapaszkodva kellett a Sella csoport legmagasabb csúcsa felé lépkedni. A futók itt még szorosan egymás után többnyire gyalogoltak. A rövid technikai szünetem pont elég volt arra, hogy 30 ember megelőzzön. 2 óra alatt értem fel. A csúcson szél, szurkolótömeg és frissítőpont fogadott. Innen már csak lefele - gondoltam. De a Budai-hegységben szocializálódott lelkemnek kellett egy kis idő, amíg rátaláltam a lejtőzés ritmusára, a kezdeti bizonytalan lépések után, és talán a mögöttem vágtázó olaszok nyomására, hamar rátaláltam. És akkor innen kezdődött a futásban a koncentrált figyelem. Minden egyes pillanatban átélni, benne lenni és ebből egy pillanatra sem kilépni. Engedni a lábakat, figyelni minden lépésre, a futótársakra, akik a meredek lejtőn olykor estek, keltek, csúsztak volt, hogy métereket is a különböző letöréseken.

Kis emelkedő még ugyan volt egy másik csúcsra, de 1 óra 20 perc folyamatos lefele futás következett. Mindössze 12 km ereszkedés volt a célig, de ez mintha másodpercek alatt telt volna el. Elementáris erővel hatott! Végig mosoly fedte az arcomat, erős koncentrációval vegyítve. A technikásabb szakaszok után az útvonal erdei ösvényre váltott, árnyas fák között ereszkedtem a település határáig, ahonnan még pár száz méter volt a cél.

Életem leglassabb félmaratonja volt, de ez idáig mind közül mégis ez telt el a leggyorsabban, mert az eddigi legnagyobb futóélményt nyújtotta ez a nehéz, technikás pálya. A hely, a környezet, a kihívás, az útvonal szépsége, a futás közbeni érzések, a folyamatos flow, mind-mind hozzájárultak ehhez az élményhez. Három óra 20 perc alatt olyan esszenciát kaptam, amire talán mindig is vágytam.

Ambivalens érzéseket csupán az adhat, hogy míg életem legjobb futásának éltem meg az átélt érzések alapján, a mezőnyben elhelyezkedett pozícióm teljesítmény szempontjából igazán középszerű. A mezőny első felében végeztem ugyan, de az első futótól 1 óra 20 percet kaptam, míg a legjobb nőtől is 1 órát.

Most így, napokkal a verseny után azt gondolom, hogy ide vissza kell menni… Újból át kell élni, talán menne egy picit jobban és gyorsabban…

Eredmények itt találhatóak.