Sellaronda Ultra Trail: a verseny, ahol jó futónak lenni

Az első hétvégén lefutom én a Sellaronda Ultrát, majd egy hétre rá ő a Sky-t. Közben sátrazgatunk a gyerekekkel a helyi kempingekben. A két esemény két különböző, egymástól kb. 1 órányi autóútra lévő településen volt, tehát tudtuk, hogy táborhelyet váltunk.

Mindent klasszul kitaláltunk, telepakoltuk az autót a kempingezéshez szükséges cuccokkal, bringákkal és július 11-én nekivágtunk a Dolomitoknak.

Magára a versenyre nem készültem extra mód. Az UTH óta jobbára pihenősebb heteim voltak, a leghosszabb futásom 17 km volt a Gerecsében. Megnéztem az útvonalról készült virtuális felvételt, amiből elég jól látszódott, hogy kemény feladat lesz, illetve az is, hogy látványban nem lesz hiány. Egy kicsi alpesi település, Colfosco adta az esemény rajt/cél helyszínét. Mondhatni maroknyi futó számára szervezték ezt a versenyszámot, talán 200-an sem voltunk.

Szívesen futok kora reggel, de július 13-án, a verseny napján nem volt egyszerű összeraknom magam a reggel 5-ös rajtra. Meglehetősen hűvös éjszaka volt, minden csupa víz volt az előző napi esőzéstől. Vacogva bújtam ki a sátor hálófülkéjének valamelyest melegnek mondható klímájából, a szuszogó családtagok mellől. A forró kávé és a tea szerencsére hamar erőt adott a folytatáshoz. Tudtam, hogy nem lesz meleg napközben sem (szegény Lavaredo-s kollégák 2 hete ugyanebben a régióban szétfőttek...), így ¾-es futónadrág mellett döntöttem, technikai pólót, vékony technikai hosszú felsőt és még egy karmelegítőt is húztam. Egy Hoka Speedgoat-ban futottam. A kötelező holmik között szerepelt a szokásos szél és esőálló kabát, plusz hosszú nadrág, sapka, kesztyű, hővédő fólia, elsősegély szett, fél literes kulacs, pohár, kaja.

A kemping kb. 2 km-re volt a rajthelyszíntől, arra gondoltam, hogy bemelegítésnek kiváló lesz átkocogni a rajtba. Rettenetesen hűvös volt, az elmúlt hónapokban totálisan elszoktam ettől a hőmérséklettől. Kicsi fejlámpával indultam, mert még bőven sötét volt az erdei szakasz, amelyen keresztülfutottam a kissé fentebb lévő településhez. Idáig totális diszkomfortom volt mindentől, de ahogy elkezdtem futni és elkezdett felmelegedni a testem, a tüdőmet, sőt minden sejtemet átjárta a friss, hűs, fenyő illatú alpesi levegő, beférkőzött a fejembe egy csomó-csomó pozitív gondolat. Elkezdtem magam jobban érezni. Boldogság, elégedettség és végtelen öröm szállt meg. Olyan helyen voltam, amely ünnepi egy ilyesfajta kihívásokat is kedvelő futó számára: óriási hegyek ölelésében, amelyek sziluettje kezdett körvonalazódni a kora reggeli derengésben.

20 perccel a rajt előtt már a rajtkapu alatt álltam. Kicsit lazítottam az öltözékemen, mert egyértelmű volt, hogy sok lesz a réteg rajtam. Maradt a rövid technikai póló és a karmelegítő. A rajtot követően két montis srác kísérte a mezőnyt az első kilométereken. Jól futható erdei út volt. Elhaladtunk a kemping mellett, ahol táboroztunk, befutottunk a szomszédos Corvara településre, majd letértünk az aszfalt útról és megkezdtük az első mászást.

Az útvonal négy nagyobb emelkedőt tartalmazott, mind a négy 2000 méter fölötti hágókba vezetett fel. Egy hosszabb szakaszon szintben ment az út, fent maradtunk 2000 méter környékén, ez a rész volt a pálya legjobban futható szakasza számomra. Minden emelkedőt meredek lejtők követtek, amelyeken ugyanolyan nehéz volt a haladás olykor, az izomzatot szépen nyírta mind a két irány. A pulzuszónát egyszerű volt tartani. Az emelkedőket csak sétálva tudtam megtenni, ám a keringésem kapott melót így is. Lefelé meg persze leesett, mert gyakran csak totyogtam a meredek, apró kövektől morzsalékos vagy éppen gyökeres, köves útvonalon. Egy sziklás, kapaszkodós szakasz volt, sok széles erdei út, fenyvesben kanyargó mohás, páfrányos szerpentinek, keskeny, oldalazós single track-ek. Körös körül pedig leírhatatlan látvány, óriási hegycsúcsok, meredező sziklatömbök, egyszerre félelmetes és mégis marasztaló. Mormoták csipogtak, tehenek kolompoltak. Már-már extra giccses látványt nyújtott a reggeli napfényben fürdő, puha fűvel borított, zöld hegyoldal. Olyan gondolatok kavarogtak a fejemben, hogy hogyan lehetek ennyire szerencsés! Lenéztem a lábaimra, figyeltem a szívem lüktetését, a légzésem erős neszét és hálát adtam azért, hogy a szervezetem képessé tesz arra, hogy részem lehessen ilyen élményekben.

De az is eszembe jutott, hogy mennyire jó lenne megosztani ezeket az impulzusokat a gyerekeimmel. Akik remélem egyszer lesznek olyan erőben (és még én is), hogy felmásszanak velem egy ilyen csúcsra, mert szeretném velük fent tölteni az éjszakát egy menedékházban. Megélni a hegyen az estét, az éjjelt és a pirkadatot. Látniuk kell nekik is! Sőt bátorítanék minden futni, túrázni képes sporttársat, hogy egyszer menjenek el akár versenyen kívül egy ilyesfajta, rövidebb útvonalra, mert olyat ad, ami szavakkal nem kifejezhető.

A kilométerek lassan teltek. Idővel lehetett tudni, hogy 10 órán túl leszek. Még mindig fura érzés egykori aszfaltos futóként megélni ezt az „iramot”. Vajon futás-e még, amit csinálok? Az átlagtempóm 10 perc / km-en is túl. De nem ezek a kérdések foglalkoztattak! Kalandoztam tovább a gondolataimban: milyen lehet ebben a környezetben élni, hogy lehet az, hogy meglett korú túrázó csapatok is vidáman róják ezeket a magaslatokat. Az emberek mosolyogva köszönnek, buzdítanak, előzékenyen félreállnak, ahol elkeskenyedik az ösvény. Nem vagyok terhére senkinek, haladok, ahogy tudok, élvezem, hogy élek, hogy itt lehetek, ebben a káprázatos környezeti csodában.

Jó érzés ezen a versenyen futni, pedig nem nagy esemény. Átlag 5 km-enként volt valamilyen frissítőpont (volt, ahol csak folyadék, de a legtöbb ponton volt szilárd is). Rengeteg hegyi forrás akad az úton. Olyan tiszta, ízletes és hűs vizet szerintem csak az Alpokban lehet találni. Egy fél literes szoft kulacs elég volt, olyan sűrűn lehetett tölteni. A jelölés eltéveszthetetlen, pedig a táv második felében sokszor voltam tök egyedül. Az időjárás pedig – leszámítva a röpke kora reggeli zuhit az első emelkedőnk tetején – igazán kellemes futóidő volt. Fent picit hűvös, lent, a völgyekben meleg, de nem tikkasztó. Amolyan kuriózum ez a szinte családias hangulatú, mégis profi lebonyolítású verseny a nemzetközi palettán. Bekerült a kedvencek közé örökre!

Ezen a rendezvényen belül összesen 4 távon lehetett indulni és érdekes módon nem egyetlen hétvégére összpontosítottak a szervezők, hanem két, egymást követő hétvégén voltak a különböző versenyszámok. A Sellaronda Ultra Trail-t 2011 óta szervezik. A táv többször módosult, a mostani, hivatalosan 61,2 km-es kört, 2016 óta futják. A legjobb férfi idő ezen a pályán 6.15.58, a legjobb női pedig 7.20.12.

Én végül 10 óra 37 perc alatt értem célba. Barnus, a nagyobbik fiam várt az utolsó párszáz méteren. Be akart futni velem. Megfogta a kezem, közben Bence, a kicsi is mellém ért, de ő kis önálló jellem, tiltakozott a kézfogós befutó ellen. Szóval jobbról és balról futott velem a két fiam. Az olaszok eleve imádják a gyerekeket, mindig mosolyra húzódik a szájuk egy fagyit gondosan nyalakodó, szökdécselő, daloló, bolondozó gyerek láttán. Odavoltak a látványunktól. De én is odavoltam. Valójában mindenhogyan. Mert azért ezek a hegyek alaposan megcsócsáltak, megrángattak, meggyötörtek. Mégis vágyakozom rájuk mindig. És őszintén remélem, hogy egyszer a fiaim is velem tartanak majd egy-egy ilyen hosszabb-rövidebb kalandra.

A legnagyobb attrakció a Golden Trail World Series harmadik futamát jelentő Dolomyths Run Sky versenyszám volt, melyen Szasza állt rajthoz tegnap reggel. Pár napon belül az ő élményeiről is olvashattok.

Az eredménylistát itt lehet bogarászni.

A futásom adatai itt láthatóak.