Akik még nem hagytak ki egy UTH-t sem

Pistyur-Kocsis Ágnes (Mami), Belus Tamás (Tomi), Kelemen Zoltán (Zoli, a borítóképen) és Szűcs Attila (Attila) név szerint az a négy futó, akiknek nem létezik Pünkösd a Salomon Ultra-Trail Hungary nélkül. Hogy mitől ennyire különleges, mondhatni nélkülözhetetlen program számukra Magyarország legnagyobb terepfutó versenye, és mi az, ami miatt nem hagynának ki egyetlen alkalmat sem, az kiderül a beszélgetésünkből.

Az első kérdésem egyből adja is magát, hiszen eddig az összes Ultra-Trail Hungary rajtjában ott álltatok valamelyik távon. Mitől ennyire kedves a szíveteknek ez a verseny, hogy évről-évre ilyen hűségesen visszatérő versenyzői vagytok?

Tomi:

Az első rendezésen (2015-ben) még nem mertem a hosszú távra nevezni, de az 50 km-es táv is óriási élmény volt. A verseny külsőségei, a profi szervezés és leginkább a szentendrei cél hangulata annyira megfogott, hogy nem is volt kérdés a következő évi indulás. A 2016-os legendásan saras évben már a 112 km-en indultam, ez volt az első 100+ km-es versenyem, és mint ilyen, különleges helyet foglal el a szívemben. A pályát is nagyon szeretem, különleges élmény az éjszakai rész, a ritmusa is nekem való. Úgyhogy innentől igazából minden évben automatikus volt, hogy újra eljövök.

Mami:

Az első "igazi" ultrámat (és az első terepultrámat is egyben) az UTH első évében, a 2015-ös versenyen futottam. Akkor még csak két táv volt. A rövid meg a hosszú. A röviden, az 52km-en indultam és értem célba. Itt kötődött a szerelem, itt pecsételődött meg a "sorsom" és zúgtam bele visszavonhatatlanul a terepultrázásba. Az évek során az összes táv, összes pályáján jártam, kivéve a Twin Peaks-et (egyelőre) és figyeltem, hogyan fejlődik, formálódik, növekszik a már első évben is szuper esemény. És az az igazság, hogy nem akarok kimaradni egy ekkora buliból.

Zoli:

A verseny hangulata, a szervezés minősége és az önkéntesek felkészültsége, segítőkészsége és melegszívűsége teljesen egyedülálló, ilyet még sehol nem tapasztaltam, pedig már sok versenyen indultam külföldön is.

Attila:

Minden évben a Szentendre Trailen indultam. Igazán ez volt az első "ultra" távom. Nem vagyok az a komoly eredményorientált futó, de valahol az éves állapotfelmérésre az azonos versenyek alkalmasak valamennyire. Persze ez lehetne éppen másik rendezvény is, vagy egy sokkal standardizáltabb utcai maraton is, de valahogy az UTH lett az. Az időzítése ideális, a nyár előtti utolsó hetek. A versenyhelyszín, Szentendre Budapestről egy rapid autózás, a befutó az tud nagyon lelkesítő lenni a tömeg hangulatától függően. Nem kell korán kelni a kisultrához.

Utazzunk kicsit az időben! Fel tudjátok idézni, hogy melyik évből őrzitek a legszebb emlékeket?

Mami: Mindegyik év különleges volt! És mindegyik hozott örök emléket. 2015 egyértelműen az elsősége miatt volt különleges. 2016-ban az UTH-n futottam az első százasom. Ez volt az első éjszakai rajtos versenyem. Csodálatos volt a hajnal a madarak „hangrobbanásával” és a pillanattal, amikor Pilisszentlélek felé ereszkedtem és szemben megláttam a felkelő napot, ami hihetetlen narancsszínre festette az erdőt. Gondolom nem kell magyaráznom mekkora élmény volt befutni egy ilyen utazás után a célba. 2017-ben már sokkal magabiztosabban versenyeztem ezen a távon. Nagyon jó volt látni és érezni a fejlődést. 2018-ban kipróbáltam a Szent László Trailt és rájöttem, hogy egy kicsit sem könnyebb, mint a király etap. Nagyon tanulságos volt. 2019-ben a Visegrád Trail szupergyors pályáját futottam, ami a legnagyobb meglepetésemre elég jól sikerült. A Covid szünet után ismét az Salomon Ultra Trail 112 kilométere került a lábaimba, végig flow-ban mosolyogva, beszélgetve, kiélvezve azt az élményt, amit csak egy százas adhat. Idén pedig a Vertical 500 volt a távom, melyen a 3. női eredményt sikerült összemásznom.

Zoli: A 2019-és UTH volt az eddigi legszebb élményem, ott ment eddig a legjobban a futás. Ugyanakkor nem volt könnyű (mikor az?), de ott nagyon jól felkészült voltam, és ez a teljesítményemen is meglátszott. Szinte végig éreztem a flow-t.

Tomi: Idén is szereztem nagyon szép emlékeket, de a 2018-as egészen parádés élmény volt. Hűvös volt az éjjel, nem volt sár, okosan, lassan kezdtem és végig jó erőben és kedvben futottam. A Nyergesen értem utol az akkor még harmadik helyen álló Marjan Zupancicot, onnantól a célig pedig szinte szárnyaltam. A Skanzentől a Dunakorzóig pl 4:06-os átlagot futottam, ennyire jól osztottam be az erőmet, és ilyen motiváló volt a dobogóért futni. Végül harmadik lettem, madarat lehetett volna velem fogatni.

Attila: Talán a második volt a legszebb. A befutó szakaszon nagy volt a szurkolás. Vagy mondhatnám az utolsót is, mert ez volt az első, hogy nem borultam meg egyáltalán, pedig a legvacakabb felkészüléssel álltam rajtba.

Maradjunk még kicsit a múltban. Könnyű verseny nincs, ahogy Zoli is mondta, de mégis melyik volt az az év, amikor úgy igazán kemény és küzdelmes volt a teljesítés, amikor tényleg nehezen adta magát az a befutó?

Attila: Igazán az első. Az első ultra volt néhány 4 óra körüli maratonnal a hátam mögött. Terepen, pár versenyen kívül szinte nem is futottam, úgyhogy az emelkedők kinyírtak. A frissítéshez, erőbeosztáshoz közöm sem volt. És ha jól emlékszem 8 óra volt a szintidő, és hát, nem sokat hagytam benne emlékeim szerint.

Mami:

Talán nekem is az első év volt a legnehezebb, amikor még nem volt a Skanzennél pont és a kiírástól eltérően nem 5,5 km volt onnan hátra, hanem 8 (már nem erre visz az útvonal) és a Szentendre határában lévő első kék kút vált itatóvá. Mindenki ott mosta magát, ivott és töltötte a kulacsát. Egymásnak nyomtuk a vizet. És valamiért nagyon-nagyon lassan jött az a cél. Pedig még a szintidő is rövidebb volt.

Tomi:

Két év ugrik be azonnal, a 2016-os sár-apokalipszis, amikor gyakran egy lépésre két lépés hátracsúszás jutott. Az nagyon kemény volt. A másik pedig a 2019-es hőség, ami annyira megviselt, hogy a végén hiába nyertem meg a versenyt, mégsem maradt meg bennem túl pozitív élményként. A cél előtt már Szentendrén a lejtős aszfaltúton is gyalogoltam, annyira készen voltam. Oh el is felejtettem! Tavaly egy héttel egy bokaficam után álltam rajthoz elég sokat kockáztatva, hogy ne szakadjon meg az UTH-s sorozatom. A lejtőkön nagyon féltettem a lábamat, lassan is mentem lefelé és ezért felfelé próbáltam kompenzálni. Ebben aztán nagyon el is fáradtam. Végül mégis sikerült az akkori legjobb időmmel befutni a célba, és a bokámnak sem lett baja.

Több táv útvonalát is futottátok. Kinek, melyik a pálya kedvenc szakasza?

Attila: Van valaki akinek nem az Apátkuti-völgy?

Mami: Nekem az, amelyiken éppen vagyok. Nagyon szeretem az éjszakát, ahogy futunk fel a Kő-hegyre és látszik a fejlámpák kígyózó sora. A hajnal, bárhol is ér, ott lesz csodálatos az út. Szeretem a világos Szakó-hegyet, a lejtőt a Lukács-árokban, a napsütötte Prédikálószéket, a kilátást a Spartacusról, de az árnyas Apátkúti-völgyet, a csodálkozó kirándulók közötti cikázást Visegrádon a Kálvárián, a hullámzást Pap-rétig, az ereszkedést a Hétvályúshoz, a mászást Vöröskőre és a Nyergesre. Élvezem a lefutást a Skanzenig. És persze azt az utolsó néhány száz métert a macskaköveken.

Tomi: Számomra a Pilisszentlélek-Pilismarót szakasz. Ilyenkor már kezd világosodni. Hangulatos elmenni előbb a kolostorrom mellett, aztán halványan megmutatja magát a táj az Ecset-hegyi gerincre kapaszkoda. Ezután jön a kalandos Hirsch-orom, az út nélküli szakasszal, utána pedig a tempós ereszkedés le Pilismarótra. Mielőtt a faluba érnénk, van egy jobbkanyar egy rét szélénél, ahonnan egyszer csak meglátom a maróti református tornyát, lenyűgöző látkép ami képeslapért kiált! Volt, hogy szó szerint fel is kiáltottam, annyira magával tud ragadni az a látvány. Talán Csanya csinált is egyszer valamilyen PR fotót ezzel a képpel, de erre már nem esküszöm meg. De van még nagyon sok gyönyörű szakasz. Szeretem az éjszakai párálló Sikárost, lámpafénynél ereszkedni a Simon-halálán vagy egy kis lendületet kapni a Spartacus ösvényen is. Ha azt kérdezted volna, hogy melyik szakaszt nem szeretem, már nehezebb dolgom lett volna, de erre is van pár jelöltem. A Lepencei pont utáni csalános köves istenverése, a Pilisszentlászlóra bevezető mező az aszfaltos szakasszal és a Borjúfő előtti enyhe emelkedők nem tartoznak a kedvenc szakaszaim közé.

Zoli: Több is van, az egyik talán a Vadálló-kövek, de azért nyilván Apátkúti-völgy is a kedvencek közé tartozik, valamint a két tüske a végén, mert olyankor már érzem, hogy "majdnem" a célban vagyok.

Mit kaptatok eddig az UTH-áktól?

Zoli: Rengeteg felejthetetlen élményt, a futóközösség szeretetét és a Pilis valamint a Visegrádi-hegység olyan részeit ismertem meg, amerre eddig sosem jártam.

Attila: Izomlázat! A viccet félretéve azt hiszem számomra az edzés a lényeg a futásban. A versenyeken való részvétel inkább amolyan jutifalat, hangulat, varázslat, illetve fizikai mérce. Az UTH önmagában a hazai futórendezvények etalonja számomra. Csanyáék folyamatosan csiszolják, javítják a kondíciókat, nem elégednek meg a legprofibb jelzővel. És ez így van jól, nyugodtan jövök, nem lesz meglepetés.

Mami: Örök élményeket, sztorikat, barátságokat és mindent amit a terepfutás adhat.