Mese a csuklótörött lányról, aki a félelmét legyőzve megmérettetett a vértesi rengetegben

Pedig volt, aki kifejezetten ellenezte, hogy elinduljak a múlt hétvégi Vértesi Terepmaratonon. És biztosan neki is igaza volt. De én most le akartam győzni a saját félelmemet, hogy ne maradjak így hosszú időn keresztül.

Nem jártam a Bükk óta terepen. Hogyan is tehettem volna, hisz gondolatban számtalanszor újra és újra átéltem az esést, a vele járó fájdalmat és minden kellemetlenséget. Alapvetően persze pozitívan gondolkodtam mindvégig, mert tényleg végződhetett volna sokkal rosszabbul, de azért az az igazság, hogy egy ilyesfajta sérülés, mindenféle vele járó nyűggel, szerintem marhára nem hiányzik senkinek, hát még egy két kisebb gyerekkel bíró anyának (és szűkebb környezetének).

Nem a szokásos versenyek előtti izgatottsággal álltam hát rajthoz vasárnap reggel. A Miért csinálok ekkora baromságot? és a De igenis megcsinálom, mert képes vagyok rá! kettőssége között őrlődtem, míg előkészítettem magam a versenyre. Ezúttal nem sok cuccot pakoltam be, a kötelező holmikon túl a géljeimet, vizet és a láncot vettem magamhoz, és nem volt olyan gondoltam, hogy ezek közül bármi felesleges lenne. A ruházatomat nagyon könnyűre terveztem. Bár igen hűvös volt, azt vettem számításba, hogy magas pulzuson fogok futni, ezért inkább alulöltöztem és elfogadtam, hogy kezdetben nem lesz annyira komfortos számomra a lét, ami viszont hamar finomodni fog. Így is lett…

A rajtot követően aránylag bátran kezdtem, hamar meg is jelentek az órámon azok a pulzusértékek, amelyek mentén mozoghattam. Az útvonal első 2 kilométere aszfalt, ott még minden sima ügy volt, de amint beértünk az erdőbe, kissé szorongva folytattam a küldetésemet. A talaj fagyott volt, jég nem igen volt rajta, de a korábban bevésődött keréknyomok komoly kihívást jelentettek, a sérült karomon kívül a korábban sérült bokámat is féltettem. A gondolataim szinte végig e két sérült testrészem körül forogtak kezdetben, ami némiképp rontott a futás élvezeti értékén. A pulzusom jó hamar a felső zónában éktelenkedett. A Vértes magasabb régióiba érve egyre több fagyott hófolt volt az úton és megjelentek az első jégfoltok is. Jó pár km-en keresztül azt éreztem, hogy minden számomra riasztó akadályt biztonságosan ki tudok kerülni. Nagyjából 10 km környékén egy rövid, enyhe lejtős szakaszon viszont totálisan leblokkoltam, az ösvény teljes szélességét havas jég fedte. Mindenki repesztett mellettem, én megálltam és óvatosan letipegtem ezt a szakaszt, majd újra futásnak eredtem, de hamarosan ismét jég állta az utamat. Olyan akadályként éltem meg, melyet, ha nem tudok sikeresen leküzdeni, az életembe kerülhet. Ez persze bőven túlzás volt, de ilyen gondolatok kattognak egy traumás elmében. Hirtelen döntöttem és elővettem a „fegyverem”, amit kifejezetten ilyen helyzetek megoldására raktam el: LÁNC. Nem érdekelt, hogy jól futható részen vagyok, hogy tízesével húznak el mellettem a futótársak, hogy bőven volt köztük lány is, nem számított, sem helyezés, sem időeredmény, félreálltam és pár perc alatt felvettem azt az eszközt, amire 3 hete sajnáltam a vesződséget. S láss csodát, úgy hatott, mint egy varázscipellő, mert ahogy a lábamra került, visszatért a bátorságom, tudtam, hogy amit csinálok, abból semmiféle bajom nem származhat, úgy éreztem, hogy védve vagyok minden átokkal szemben.

Hosszú kilométereken keresztül volt a lábamon. Kellett, segített, hasznomra vált. Nem biztos, hogy gyorsabb lettem tőle, mert csupán pár száz méternyi valóban jeges szakaszunk volt, mégis jól esett hordani. Valószínű a lelkemnek. 30 km környékén vettem le a lábamról, akkor már egyértelműen zavaró volt, mert teleragadt sárral.

Ennek a lánc dolognak szimbolikája volt a történetemben, hiszen a múltkor meghozott rossz döntésemért csúf balesetet szenvedtem, most viszont jóvá tehettem mindent azzal, hogy felvettem, mielőtt ismét bajba kerülhettem volna. A „jó tett helyébe jót várj” margójára még felírhatom azt is, hogy olyan futás volt a vértesi számomra, amilyenre a mostani állapotomban a leginkább szükségem volt, tökéletes gyógyír a csuklótörésem utáni lelki sokkra: töltős, erős, önigazolós…láncos.

Nyitókép: Terepfutás.hu Facebook oldal