Hogyan lehet feljönni valami nagyon mélyből, nagyon rosszból, nagyon mérgezőből?

Ez a cikk az Éva Magazin 2017-es 3. lapszámában jelent meg először: Lehet még új életem? címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Hogyan lehet feljönni valami nagyon mélyből, nagyon rosszból, nagyon mérgezőből, legyen az egy betegség, egy szeretett személy elvesztése vagy egy házasság szétesése?

VÖLGYMENET

Villanásokra emlékszem csak, képekre, melyek mérföldkövekként jelzik az utat. Amikor nyáron kiszaladtam a kertbe, leültem a hátsó lépcsőre, és csak az elhangzott vádaskodó mondat visszhangzott a fülemben: „Mindennek te vagy az oka!” Vagy a mobil képernyője, a telefoné, amit télen megtaláltam a vécében és remegő kézzel tartottam – miért viszi ki egy férj és felejti a vécében a mobilját? –, és kijelzőjén egy felejthetetlen, sokatmondó üzenet: nem nekem, egy másik nőnek szólt.

Egy újabb nyári éjszaka, mikor az alvó férjem mellett (már nem sokáig az) hanyatt fekve az ágyon megígértem magamnak: nem leszek beteg. Akár azt is megígérhettem volna, hogy nem, nem fogok beleőrülni. És tartottam a szavam.

MÉLYPONT

Nem tudom, a mélypont mikor és hogyan érkezett el. Amikor a gyerekem azt kántálta a fürdőkádból, hogy: „Apához akarok menni”...? Vagy amikor felhívott tőle zokogva, éjszaka, az ágyból? Amikor napokig egyedül keringtem az üres lakásban, ott, ahol azelőtt hárman éltük kusza életünket? Vagy amikor egy késő tavaszi szombaton a férjem – aki addigra már elköltözött – a házunk előtt közölte a gyermekkel, aki nem akart nála aludni, hogy: „Nem baj, kisfiam, majd kinövöd. Szeptemberben találkozunk. Addig is szeretlek.”

És ezzel rám szakadt a teljes, mindennapos gyereknevelés, a nyári szünet minden hetének és napjának megoldása, az egyedülálló és dolgozó anya örök, pihenés nélküli, fáradhatatlan körforgása.

Nem. Nem is ez volt a mélypont. Hanem az, amikor rádöbbentem: vége a naivan hitt, idilli, gyerekkori álomnak. Amikor felfogtam, hogy nem lesz kétgyermekes, jól működő családom. Hogy nincs szerelem, de szeretet sincs, hogy nincs összetartozás-érzés, de tisztelet sincs. Hogy vége, és jobb, hogy vége, és van egy egykém, elvált szülős, és vagyok én, törékeny, hibás, esendő, de boldogságra vágyó példány.

HEGYMENET

Mit tettem magamért? Belemenekültem a munkába. Amikor nem volt velem a fiam, késő estig ültem az irodában, végletekig cizellálva a leadandó anyagokat és kényszeresen rendezgetve a maileket. Míg a világ elmerült a sötétben, addig íróasztali lámpám fényénél én a flowba merültem alá – a bankos barátnőim ezt mindig is irigyelték (én meg az ő fizetésükre irigykedtem). Otthon egy pohár Bailey’s volt az altatóm, s nem csoda, ha másnap már a fiammal egy időben zuhantam be az ágyba. Ennél többet is tettem azért magamért, persze.

DRÁMÁZNI JÓ!

Újabb képek jönnek: egy öreg, erős faajtó előtt állok, rajta fémkilincs, kulcslyuk. Olyan, mint gyerekkoromban a régi badacsonyi présházunk ajtaja. A pszichodrámát tartó két pszichológus egyike vezeti a gyakorlatot, s azt kéri, nézzük meg jól az ajtónkat. Aztán nyissunk be rajta. Mindenki csukott szemmel figyel befelé, bámulja a saját ajtaját. Aztán mindenki belép.

De nálam nincs kulcs. Nincs meg a kulcs! A kilincsre teszem a kezem. Szép lassan enged. És ahelyett, hogy belépnék, kilépek rajta. Mert a magas torony tetején nyíló faajtó egy szűk erkélyre vezet. Elém tárul egy mesebeli, dombos, ligetes táj: akár Toscana is lehetne. Megérkeztem. Hova is?

A kudarcos párterápia ellenére már akkor pszichológushoz fordultam, amikor még szétköltözőfélben voltunk. Titokban jártam pszichológushoz – ez volt az én első titkom, az első magánutam, az első saját lépésem.

Ebből lett aztán a pszichodráma, életem meghatározó élménye. A pszichodráma csupa játék, színház, képzelet, improvizáció, kreativitás és folyamatos visszajelzés: magadnak magadról, másoktól neked, tőled másoknak.

Sokat sírtam és nevettem, látva, ki mivel küzd, azt hogyan játssza el, és a saját jeleneteiben milyen szerepeket oszt rám. Főként az érintett meg, hogy a többiek ismeretlen és látszólag idegen történeteiben mennyi ismerős és otthonos érzés, gondolat van. Lehet, hogy mind egyetemes kérdésekkel és fordulatokkal küzdünk?

Ma már a fiam jár pszichodrámára, önszántából, lelkesen, boldogan – immár negyedik éve. Azt hiszem, életem egyik legjobb húzása volt, hogy megismertettem ezzel a lehetőséggel.

REND A LELKE

Szilveszter egyedül, otthon. Magányosan? Tűzijátékot látok az ablakból, porfelhőt csapok a nappaliban. Az év utolsó napját rendrakással töltöm. Ez csupán egyszer esett meg, mikor még „félidős” anya voltam (a gyermekelhelyezés kezdetben fele-fele arányban, váltva történt), s napjaim felét úgy éltem le, ahogy a gyerekes szülők már elképzelni sem tudják: kínzó csöndben, szokatlan nyugalomban, befelé fordulással. Persze szólt a zene és nem unatkoztam – úgy döntöttem, hogy megújítom és saját képemre alakítom a személyes teremet. És míg rendet tettem a csip-csup dolgaim között, lassan a nagy dolgokat is tisztáztam magamban (és le is foglaltam magam a zaklatott időkben).

Ám a megújulás nem egy rövid projekt... és sokkal egészségesebb, ha az új társ megtalálása előtt ismét ép a lelke az embernek. Már nem jelentett minden egyedül töltött pillanat fájdalmat és szomorúságot. Már értékes időt láttam benne, átjárt a szabadságérzet, és újfajta, személyes élményeket kezdtem gyűjteni. Egy évig voltam egyedül, aztán szerelembe estem. De még egy év jót tett volna. Még egy év kellett volna ahhoz, hogy igazán rájöjjek, ki vagyok én.

TÁNC, ZENE, ÖNKÍVÜLET

Álltam a körben, és ámulva néztem a kör közepén lépegető férfi fehér vászonnadrágját. Egy pasi, aki nem a számítógép előtt ül? Egy pasi, aki táncol? Aki lépéseket tanít? Új közegben voltam, és nem értettem, mit keresek itt. Mi közöm nekem ehhez?

A nővérem régóta hívott, hogy menjek vele görög táncházba, de mire eljutottam, ő már épp nem járt oda. Nehéz bárhova is egyedül elmenni, de megéri. Hatalmas tapasztalat.
Aztán elsötétedett a tánctér és megszólalt az élő zene. Lüktetése magával sodort. Jó volt együtt hullámozni a többiekkel, de elsőre nem minden tánc ment igazán. Egy ismeretlen fiú nem engedte, hogy kiálljak a körtáncból még akkor sem, ha nem tudom a frissen tanult lépéseket...

Újabb kép: a fiam újdonsült kis barátjával a színpad szélén ülve püföli a tikfát, sőt, még a nagydobot is. Vagy olvasnak, vagy egyszerűen csak bámulják, hogyan születik a zene – és az este végén ők engedhetik le a függönyt.
Görög táncház nélkül már nem tudom elképzelni az életemet. Tánc közben eltűnik a tér és az idő, csak létezem és élvezem, hogy élek. Amikor megszólal a hegedű, a baglama, a kaval vagy a touberleki, elindul a lábam és visz magával. Gyógyír volt ez a lelkemnek, és a mai napig felszabadító, varázslatos élmény. Itt ismertem meg a mostani páromat, de ez már csak hab a tortán...

VÉGSZÓ

Hogyan lehet feljönni valami nagyon mélyből, nagyon rosszból, nagyon mérgezőből, legyen az egy betegség, egy szeretett személy elvesztése vagy egy házasság szétesése? Visszagondolva úgy látom, három dolog mindenképpen kell hozzá: hogy minden kétségbeesésed ellenére higgy magadban; hogy hagyj magadnak időt, sokat-sokat; és hogy lassan, de biztosan felismerd, milyen irányba, milyen élmények felé szeretnél mozdulni... mert akkor tényleg megtalálod az új – vagy talán éppen a régi, az igazi? – önmagad.