Kedves Tanárnő!

Kedves tanárnő!
Emlékszem, amikor először megláttam, rögtön tudtam, hogy ez nem lesz könnyű négy év. Most is előttem van a komor arca, amelyet soha, de SOHA nem láttunk mosolyogni az évek során. Mindig susogós melegítőben volt, teljesen indokolatlanul, hiszen soha semmilyen gyakorlatot nem mutatott meg, a tanárnő meg sem mozdult. Akár kiskosztümben is lehetett volna. Azzal talán jobban passzolt volna a napi egy doboz cigaretta, amit az iskola udvarán elszívott.
A tanárnő nem volt formában. Talán ez indokolja, hogy éppoly ellenszenvet mutatott a gyengébbekkel, mint az erősebbekkel szemben. Én a gyengébbek közé tartoztam. Amikor visszagondolok arra, hogy 14 évesen tornadresszben és pólóban kellett menetelnünk az utcán, hogy elérjünk a sportpályára, kimondottan megsajnálom azt a szerencsétlen kamaszlányt, aki akkoriban a strandra sem szeretett kimenni, úgy utálta a combját. Egy gimnazista lány általában tele van bizonytalansággal, főleg a testével kapcsolatban. Ezeket a bizonytalanságokat a tanárnőnek sikerült a legvégsőkig elmélyíteni.
Nem voltam pimasz gyerek, nem szegültem ellen a tanároknak. Én az összes kört lefutottam, nem úgy, mint egy csomóan, akik elbújtak a bokorban, és minden második körnél jöttek elő. Mégis én kaptam a büntetőkört, mert túl lassú voltam. Engem alázott meg minden fordulónál, hogy megjegyzéseket tett a futóstílusomra. Nekem adott kettes alát a talajgyakorlatomra, mert „túl sok volt benne a bukfenc”, és nem értette meg, hogy azért nincs benne kézen átfordulás, mert azt nem tudom megcsinálni. Miattam nem engedte ki az osztályt, mikor már rég kicsengettek, mert „addig senki nem megy sehova, míg a Juli fel nem mászik a kötélre”. Még annak sem tudott örülni, amikor elsírtam magam, mert az óra végi „játékban” én lettem a fogó, és nekem kellett az osztályunkba járó, versenyszerűen atletizáló lányt kergetnem, kifulladásig. Szuper játék volt, tényleg.
Sosem úgy álltam a feladatokhoz, hogy én ezt nem csinálom meg, a tanárnő azonban elérte, hogy elkezdjek a megúszásra játszani, mert a másik út nem működött. Minden nap, amikor volt tesióránk, gyomorideggel mentem iskolába. Az, hogy a mozgás öröm, számomra elképzelhetetlen volt.
Érettségi után évekig nem sportoltam. Olyan volt, mintha megszabadultam volna egy kötelező kínszenvedéstől, eszem ágában sem volt visszahozni azokat az emlékeket, amelyek a sporttal összekötve éltek a fejemben. A tanárnő miatt a „mozgás” és a „sikerélmény” szó sosem szerepelt nálam egy mondatban.
Aztán elkezdtem futni, és már az első szigetkörnél éreztem, hogy valami más. Hogy nem áll ott a fordulóknál senki, és nem gyötör, hogy fussak gyorsabban, fussak szebben, fussak normálisan. Szenvedtem, de mégis jól esett. Senki nem mondta a végén, hogy ez pocsék teljesítmény volt. Kezdtem érezni, hogy igazából nem is vagyok pocsék. Nem szorongtam, hogy hányast fogok kapni, nem kellett tornadresszben lenni. Amikor életemben először célba értem a félmaratonon, a tanárnő jutott eszembe. Hogy hiába gyötört éveken át, most itt vagyok, futó vagyok, lassan, de biztosan teljesítem a céljaimat, és befogadott egy szuper közösség. Itt biztatást kapnak a gyengébbek, és senki nem néz le senkit. Itt az élboly is tisztelettel és szeretettel néz azokra, akik egy-egy versenyen a záróbusz előtt araszolnak. Itt nincsenek vesztesek.
Nemrég láttam a tanárnőt a régi iskolám környékén. Épp vitte ki a lányokat a sportpályára. És láttam húsz évvel ezelőtti magamat, azt a vastagcombú lányt a sor végén, akinek épp pokollá készült tenni a következő 45 percét. Az a lány csodás, csak szólok. Ebben a történetben maga a vesztes, tanárnő. Nem tudhatom, miért lett ilyen kegyetlen, de van egy ötletem: kezdjen el futni. Jobban fogja érezni magát, és jobb ember lesz. És talán a cigit is sikerül majd letenni...gondolom, az iskolaudvaron már rég tilos a dohányzás.