„Elbőgtem magam futás közben, mert úgy éreztem magam, mint egy darab kaki” - vallomás a tél végi motivációs problémákról

Vasárnapra kivételesen egy laza 12km-es futás volt előírva, ami általában egy „extra könnyű, tök kevés” edzésként szerepel fejemben, főleg, ha hétvégéről van szó. Most viszont elképesztően nehezen éltem meg. Már eleve a készülődésnél húztam a szám: mindig toltam az induláson fél órát, elkezdtem mosogatni, elindítottam egy mosást, aztán direkt ettem, hogy megint egy jó ideig ne mehessek el. Már azon agyaltam, hogy most inkább el sem megyek, de persze olyankor jön a „nehogy már, ez csak 12 km, meg amúgy is, ha most kihagyom, akkor legközelebb is kihagyom, hiszen semmi különösebb indokom nincs rá”.

Na jó, aztán elindultam…

Az elején még élveztem a napsütést, ami persze iszonyú hideggel párosult. De aztán elkezdtem azon panaszkodni, hogy milyen béna útvonalon futok. Utána egyre negatívabb gondolatok jöttek (pedig fizikailag semmi bajom nem volt), mígnem belesétáltam, majd pedig újra, és végül azon kaptam magam, hogy nem akarok futni. Felhívtam a vőlegényemet, hogy szóljak, hogy később érek haza, mint gondoltam, szóval a későbbre tervezett programunk csúszik, meg hogy egy kis lelkesedést öntsön belém. De mivel nem vette elég komolyan a problémámat, elkezdtem vele veszekedni, és el is bőgtem magam, hogy egy szardarab vagyok, és nem is értem, miért futok…

Azonosítsd a problémát!

Aztán persze, amikor elkezdtem kívülről nézni magamat, hogy bőgök az utca közepén, mert „nem tudok lefutni” egy olyan távot, ami amúgy a meg se kottyan kategóriába esik, elég nevetségesnek tűntem. És rájöttem, hogy nincs nagy baj: egyszerűen csak rohadt régóta tart a tél, amit végigfutottam, és rohadt hideg van, és már nagyon elegem van abból, hogy ennyi cuccot kell felvenni. Egyszerűen csak mindenkinek van olyan, hogy úgy érzi, belehal a futásba, még akkor is, ha nem a legnehezebb versenyén van, hanem mondjuk egy lazább edzésen.

Nem vagy egyedül!

Bár lehet, hogy sokaknak egy unalmas kis panaszkodás, amit a fent olvashattál, azért írtam le, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül! Mert, másoknak is elege van már ebből a hidegből, és a motivációja a béka segge alatt van. És talán, te is épp így vagy vele, és már nem is érted, miért is futsz, és lassú vagy, és nehezen megy, és szarazegészahogyvan. Szóval, csak azt akartam mondani, hogy nagyon nem vagy vele egyedül, és amint vége a télnek, jobb lesz, és ezek a tél végi szenvedések meghálálják magukat, és nem csak testileg, de mentálisan is megerősítenek. A tavaszi szezon szuper lesz!

(Ma egyébként már újra szuper jól éreztem magam futás közben, de ez ilyen, van, hogy egy pillanat alatt visszajön a lelkesedés.)