„Kiszámoltam, megbecsültem, leírtam az egyes szakaszok iramát, de mindezt megélni és mindezzel szembesülni teljesen más élmény volt!” – Toldi Péterrel beszélgettünk a The Hell Race-ről

Péter éveket készült erre a megmérettetésre, amire például a májusban a Mount Everesten elhunyt Suhajda Szilárd is segítette őt. A 135 mérföldes, körülbelül 217 km hosszú, 5000 méter szintemelkedést tartalmazó verseny egyetlen indulója volt a magyar futó, akinek többféle probléma is bonyolította az útját, mégis sikeresen célba ért 38 óra 6 perc 11 másodperces teljesítési idő alatt, és jó érzésekkel mesélt erről a különleges kihívásról.

Honnan értesültél a versenyről?

Azt, hogy a Himalájában ultrafutó versenyeket rendeznek már régóta tudom. Szőnyi Ferenccel olvastam, hallottam egy interjút, amit a La Ultra teljesítése után adott. De akkor még maga az ultrafutás is elérhetetlen és érthetetlen kategória volt számomra. Majd ahogy múltak az évek, erősödtem és egyre tapasztaltabb lettem, úgy kezdett bennem formálódni ez a gondolat, hogy én ezt szeretném teljesíteni! Évek teltek el, rengeteget futottam, sorra teljesítettem a korábban vágyálom-kategóriát jelentő versenyeket és lassan a Hell Race is realitássá, egy elérendő céllá vált!

Hogyan tudtál rákészülni azokra a tengerszint feletti magasságokra, amik vártak rád?

Ha úgy nézem, akkor az egész eddigi életem egy felkészülés volt. Egyrészt már korábban, hegymászások során jártam 3000 méteres régiókban és soha nem jelentkezett semmiféle magassági tünetem. Ez bizakodásra adott okot, hiszen a magaslati akklimatizáció képessége nagyrészt genetikailag kódolt. Egyeseknek könnyebben megy, másoknak nagyon nehezen.

Majd az évek során elég sok háttértudást szedtem össze a témával kapcsolatban és végső tanulságként azt szűrtem le, hogy a sikeres akklimatizációhoz minél jobb erőnléti- és egészségi állapotba kell kerüljek. Itthon, tengerszinten ennyit tudok hozzá tenni, ezenkívül minden más a közvetlen akklimatizáció során, odakint dőlt el!

Volt valaki, aki segítségetekre volt az előkészületek során? Mennyivel volt ajánlott előbb érkezni?

„Mindenki addig hülye, amíg nem kérdez!” Én így gondolkodom. Sosem szégyelltem nálam tapasztaltabb emberektől kérdezni, tanulni. Így hát 2 éve, amikor eldöntöttem, hogy elindulok a Hell Race-en, megkerestem 3 releváns embert: Nedeczky Júlia és Suhajda Szilárd expedíciós hegymászókat és természetesen Szőnyi Ferencet. Megható volt, hogy milyen önzetlenül, érdeklődéssel és támogatólag foglalkoztak velem és az ügyemmel! Mindannyian rengeteg hasznos tanácsot, ötletet adtak és nagyon sokat tanulhattam tőlük!

A versenyt amúgy kb. 2 évnyi felkészülés előzte meg. A közvetlen szervezés pedig nagyjából fél évig tartott. A helyszínre a rajt előtt 10 nappal érkeztünk és rögtön megkezdtük az akklimatizációt!

Hogyan lehetett segítőket találni? Nem írtál arról, hogy volt-e valamilyen ellátás számodra vagy ezt a segítőknek kellett biztosítani?

Feleségem az állandó segítségem a versenyek során és ez most sem volt másképp. Illetve a nevezési díjban benne foglaltatott egy kísérő autó helyi sofőrrel és egy indiai kísérő is. Szabályos kis stáb foglalkozott velünk, a hosszabb táv indulóival. Ennek azért nagy előnye volt! Egyrészt Indiában nem is mertünk volna vezetni! Egyszerűen közlekedés szempontjából is egy másik világ! Másrészt Ankush (az indiai kísérőm) ultrafutó tapasztalatokkal is rendelkezett, úgyhogy a helyismeretén és a nyelvtudásán túl, nagyon rutinosan látta el ezt a feladatot! Nagyon élveztem a közös munkát!

Amikor azt mondod, hogy 50 km emelkedő, akkor az azt jelenti, hogy valóban 50 km-en át felfelé haladsz?

Igen, ez a Himalája! Itt minden gigantikus méretű a mi európai mértékeinkhez képest! Első ránézésre igen furcsán hat, hogy a 135 mérföldes pálya szintrajza két csúcspontot tartalmaz, gyakorlatilag 2-3 emelkedő alkotja. Igen ám, de ezek mind 45-50 km hosszúak!

Mi mindent kellett kötelezően elvinned magaddal?

Ilyen szempontból, hogy is mondjam, elég puritán volt a verseny. De mondhatnám szabadelvűnek is! Gyakorlatilag nem volt kötelező felszerelés. Egyrészt ez nem terepverseny volt. Folyamatosan az országúton, települések között vezetett az utunk. Másrészt a kísérőautóval mindig megbeszéltük, hogy milyen távolságokban várjon be, szóval nem kényszerültem hosszú szakaszokat megtenni frissítés, vagy egyebek nélkül. Ennek a versenynek messze nem ez volt a legnehezebb része, sőt! Frissítés és depózás szempontjából nagyon kényelmes helyzetben voltam!

Olvasva a beszámolódat olyan érzésem volt, mintha a versenyben töltött időd nagyobbik részében folyamatosan nehézségeket kellett megoldani. Mibe tudtál mégis kapaszkodni ilyen hosszú időn keresztül, ami vitt tovább, a cél felé?

Ennek is megvolt a maga folyamata. Amíg a tudatom be nem szűkült, addig motivált a hangulat, hogy ott vagyok a Himalájában, amiről évekig csak álmodoztam! Majd később, amikor már sokasodtak a problémák akkor eszembe jutott, hogy mennyi ember, milyen sok áldozatot hozott azért, hogy én ott lehessek és cselekedhessek! És a végső szakaszokon, amikor már a szellemi fáradtság is gyötört, akkor már apatikusan, gépiesen haladtam előre. Ekkor nagyon jól jöttek Ankush gondolatai, valamint nővéremtől kaptam egy nagyon szép üzenetet az éjszaka közepén…

Nem lehetett egyszerű megélni futóként azt sem, hogy nagyon sok gyaloglás kellett a célba éréshez. Mennyire számítottál erre előzetesen?

Sikerült ismét elég pontos iramtervet készítenem! Idehaza, az íróasztal mögül, gyakorlatilag órára pontosan meg tudtam tervezni, hogy Indiában, a Himalájában mennyi idő alatt fogok célba érni! Kiszámoltam, megbecsültem, leírtam az egyes szakaszok iramát, de mindezt megélni és mindezzel szembesülni teljesen más élmény volt! Lelkileg nem volt építő jellegű, de fizikális képességeimnek annyira a határán mozogtam, hogy azt is éreztem, itt már nincs apelláta. Ha a pályán akarok maradni, akkor nem vállalhatok nagyobb intenzitást!

Mi volt a nehézség közül a legkritikusabb ebben a kihívásban számodra?

Egyértelműen a magaslati hatások okozták a legnagyobb nehézséget! Nem volt semmi új, különös, vagy rendkívüli érzésem. Nem gyötörtek heveny problémák. Épp csak arra kellett rájönnöm, hogy a kialakult testi tünetek szörnyen lassan, vagy egyáltalán nem javulnak az itthon megszokottakhoz képest! Ahogy haladtam előre a versenyen, egyre fáradtabb voltam, de ugyanakkor egyre nagyobb és nagyobb magasságokba jutottunk. Egységnyi pihenés az idő és a táv előrehaladtával egyre kevesebb eredménnyel kecsegtetett!

Lehetséges, hogy egy második nekifutásnál a korábbi tapasztalatok tükrében, már egyszerűbbé válik a folyamat? Mennél egyébként újra?

Mindenképpen! Rengeteg tapasztalat, adat, információ, ötlet gyülemlett fel a kint töltött 3 hét alatt! Mindezek birtokában már látom a tartalékokat az idei versenyemben és egyre tisztábban látom a helyes versenystratégiát!

Az eredeti célom a teljes távú Hell Race, a 480 km teljesítése és ez a 135 mérföld tökéletes alkalom volt számomra, hogy megmérethessem magamat! Tudnom kellett, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e a magaslati környezetben a sporttevékenységre. Most, hogy erre egy határozott választ adtam önmagamnak, vissza akarok térni!

Azonban azt a mértékű anyagi terhet, amit egy ekkora esemény igényel, egyszerűen már nem róhatom még egyszer a családomra. Számomra tehát a következő Hell Race első előfeltétele, hogy erre támogatókat találjak. A többi pedig már csak szórakozás lesz, hisz futni szeretek!...

További fotók az eseményről a verseny közösségi oldalán láthatók, ITT.