Klári lefutotta

Évek óta dédelgettem a maratoni álmot, de sokáig úgy éreztem, a felkészülést nem tudom beiktatni az életembe. Gyűltek a félmaratonok, javultak az eredmények, és egyre inkább kacérkodtam a gondolattal, hogy meg kellene próbálni. Szeptemberben a Wizzair félmaratonom előtt testvérem jóvoltából kaptam egy videóüzenetet Lubics Szilvitől, aki akkor arra buzdított, hogy azért majd egyszer fussak egy maratont is. Akkor döntöttem el végleg, hogy megpróbálom. Gondolkodtam a lehetőségeken, és arra jutottam, hogy számomra a márciusi balatoni maraton ideálisabb, mint az októberi budapesti. Én sokkal jobban bírom a hideget mint a meleget, ha futásról van szó, így a téli felkészülés nekem kivitelezhetőbbnek tűnt. Illetve nyáron sokat vagyok a gyerekekkel, nehezebben tudtam volna beilleszteni a heti négy – gyakran több órás – futást a mindennapjaimba. A balatoni verseny mellett szólt az is, hogy az egy sokkal családiasabb verseny mint a több tízezer résztvevős SPAR maraton, ráadásul egy olyan útvonalon halad, amit jól ismerek, és olyan gyönyörű, hogy már maga a helyszín is nagyon inspiráló. Egyetlen hátránya a dimbes-dombos vidék, de úgy gondoltam, hogy mivel időeredményre egyáltalán nem hajtok, teljesen mindegy. Majd lassan megfutom az összes emelkedőt. Tudtam, hogy ott a családom több helyen tud majd nekem szurkolni. Október elején nekifogtam a kiválasztott edzéstervnek, és eldöntöttem, hogy egy hónapig úgy csinálom, hogy nem szólok senkinek a tervemről. Tudnom kellett, hogy a megnövekedett fizikai terhelést egyáltalán fogja-e bírni a testem.
Szerencsére ezzel nem volt probléma. Végül öt és fél hónapot készültem, tartva magamat szigorúan a tervhez. Tudtam, hogy lesznek hetek, amikor nem tudok az edzésterv szerint haladni, ezért választottam egy 16 hetes programot, és végül ezt teljesítettem 22 hét alatt. Hetente négyszer futottam. Kedden és pénteken a munkahelyemről indultam, és tekeregtem a rakparton, a Kopaszi-gáton, a Margitszigeten, a Ligetben, Csillaghegyen. Általában pénteken csináltam a hosszú futást, ami szinte mindig több mint 20 km volt. Nem volt túl ideális a péntek munka után, de semmiképpen nem akartam hétvégén, mert a családomtól nem akartam ennyi időt elvenni. Szerdánként Nórika balettórája alatt futottam mindig egy rövidet, és egy futásom mindig hétvégére esett. Ez volt a legnehezebb, mert itt a családi együttlétből kellett lecsippentenem. Igyekeztem korán reggel, vagy vasárnap ebéd után a csendespihenőben, vagy néha a gyerekek elkísértek biciklivel. Hétközben a szüleim nagyon sokat segítettek, mert ahogy egyre nőtt a heti teljesítendő táv, egyre később értem haza, és ilyenkor ők segítettek ki a gyerekek mellett. Sokat futottam esőben, mínuszban, sötétben. Pl. a leghosszabb felkészülő futásomat, a 35 km-t végig esőben csináltam. Az egyik legjobb futásom az a 32 km volt, amit a testvéremtől kaptam karácsonyra: egy szombat délelőtt elvitte mindhárom gyereket moziba, hogy én nyugodtan tudjak edzeni délelőtt – ne munka után és napsütésben – ne sötétben. Szerintem a felkészülés sokkal nehezebb volt, mint maga a verseny. Bevallom, volt, hogy az égvilágon semmi kedvem nem volt huszonkilométereket futni. De ilyenkor mindig csak a célra gondoltam, és így nem volt kérdés, hogy veszem a cipőt.
A verseny maga csodálatos volt, sok szempontból életem egyik legszebb élménye. A Jóisten nagyon kegyes volt a futókhoz, ideális futóidő volt. A verseny előtt, amikor megtudtam, hogy Lubics Szilvi is ott lesz a mezőnyben, írtam neki egy rövid e-mailt, amiben leírtam, hogy ősszel a maratonra buzdított, úgyhogy itt vagyok, szombaton találkozunk. Nagyon kedves volt, mert válaszolt, és kért, hogy mindenképp szólítsam meg a mezőnyben. Még a verseny előtti este is kaptam tőle egy rövid buzdítást, nagyon megtisztelő és motiváló volt.
A verseny reggelén nagyon izgatott voltam, alig tudtam valamit enni. Apukám, testvérem illetve Marci és Nóri kísértek el Badacsonytomajba. Egy kollégámmal találkoztam, de más ismerős nem volt. A családdal előre megbeszéltük, hol fognak nekem szurkolni. Az első pont a szepezdi házunk utcájának a végén volt. Ki voltak osztva a feladatok: kóla, csoki, banán, sapka, póló Nagyon meghatott, ahogy a gyerekek egy általuk készített gyönyörű színes „Hajrá, anya!” felirattal vártak. Szepezden gyorsan át is öltöztem, mert addigra jó meleg lett. Sógornőm biciklivel várt, és innentől kezdve együtt mentünk tovább.
Zánkán nagy meglepetés ért. Itt ért utol Lubics Szilvi. Kicsit bártoltalanul, de köszöntem neki. És ő visszafordult (!) odafutott mellém, és azt mondta, hogy rajt óta engem keres a mezőnyben, és mindenképp akart adni két puszit. Ezt meg is kaptam, kaptam tőle még egy „Nagy vagy!” bíztatást, és suhant tovább előttem. Ez csodálatos élmény volt számomra, mert azt addig is tudtam, hogy Szilvi kiváló sportoló, de most már tudom, hogy egy fantasztikus ember. Nagyon nagyon motiváló, és megtisztelő volt az odafigyelése. Továbbra is elsőszámú példakép. Örülök, hogy most már személyesen is ismerhetem.
Igazából az egész maraton olyan időtlen volt számomra, nem nagyon tudtam mióta futok, hány kilóméternél tartunk. Furcsa volt, hogy a Balaton Szupermaraton 3. napi etapja és a Maratonfüred távja nem volt azonos, így minden tábla – ötösével jelezték csak a távot – kétszer volt kirakva. Egy idő után el is vesztettem a fonalat, hogy a soron következő tábla vajon az enyém. Pl. a negyvenes táblára egyáltalán nem is emlékszem. A tempón a 33. kilóméterig nagyon jó volt (5:55-6:30 közötti pace-k), onnan viszont folyamatosan lassult, és bizony bőven ment 7:00 fölé is. De ezzel nem foglalkoztam, az idő nem számított. A 35-40 közötti szakaszban nagyon csendes voltam, nem sokat szóltam Lillához, aki derekasan tekert mellettem, ha kellett, biztatott, ha kellett kiszolgált vagy csak egyszerűen ment mellettem. Igazából se fal, se holtpont nem volt. A testem és a fejem úgy viselkedett, ahogy arra nagyjából számítottam. Soha egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy én mit keresek itt, és mi lenne, ha inkább kiállnék. Azért nagyon jó volt meglátni a Balatonfüred táblát, bár tudtam, a cél pont a város másik végén van. És amit az utolsó 5-6- kilóméteren elképzelni se tudtam, az egyre közelgő cél olyan rejtett tartalékokat hozott ki belőlem, hogy még hajrázni is tudtam, és az utolsó kilóméterem a sebességem a 6:00 felé közelített. A célegyenesben Marci, Nóri és Jakab is befutott velem, ez nagyon nagyon jó érzés volt.
A családom csodálatos, ezt mindig is tudtam, de szombaton ismét tanúbizonyságát adták ennek. A férjem, a három gyerekem, a testvérem, a szüleim, a sógornőm és a férjem szülei egyként álltak mellettem, és szurkoltak nekem legalább tíz helyen. Három autóval követték az utamat, vártak a pontokon előkészített enni- és innivalóval és persze a csodaszép buzdító táblával, amit el is tettem emlékbe. Futottak velem, buzdítottak, itattak, aggódtak, velem örültek, és persze most nagyon büszkék rám. Ez elképesztően jól esik! A mezőnyben többeknek feltűnt, hogy micsoda szurkolótáborral érkeztem, volt, aki meg is jegyezte, és gratulált a családomhoz! Nagy hálával tartozom nekik nemcsak a szombati verseny miatt, hanem a felkészülésért is, hogy támogattak és segítettek az edzésterv abszolválásában. Nélkülük nem tudtam volna megcsinálni!!!!!! Nagyon jó volt, hogy Lilla biciklivel követett, biztonságot adott, és jó volt, hogy akár az örömöt, akár a nehézséget azonnal megoszthattam valakivel. Pl. amikor Akali után egyszer csak ott termett egy olyan emelkedő, hogy Lillának is majdnem le kellett szállni a bringáról, de végül ő is felnyomta magát. Mondjuk ott jól jött az egyik autóból üvöltő Tankcsapda.
A másik szuper élményem, amire viszont nem számítottam, hogy első maratonistaként micsoda népszerűségem volt a mezőnyben. Én hülye, még gondolkodtam, hogy felvegyem-e az „első maratonom” jelzést a hátamra. Hát, jó nagy hülyeség lett volna otthon hagyni a feliratot! Rengeteg buzdítást kaptam az engem megelőző futóktól. Ilyen népszerű utoljára az esküvőm napján voltam. Még a versenyigazgató is buzdított, azt mondta: „öltöztesd ünneplőbe a a szívedet a befutóra, ilyen csak egyszer van az életben” Milyen igaz. Olyat is kaptam, hogy „utána posztold szét magad az interneten a teljesítményeddel” vagy „az első a legszebb”. Volt néhány lány, akik szintén valakinek drukkoltak, így többször találkoztunk velük, ők konkrétan sikítva ordították, hogy „Úristen, első, de menő vagy”. Szóval ilyenből rengeteg kaptam és ez csodálatos volt. A lila bátor táboros pólóm is hozott azért buzdítást, itt azért nem annyit mint Pesten.
A cél egyébként nem volt akkora katarzis, mint azt korábban képzeltem. Szerintem túl fáradt voltam, és elsősorban annak örültem, hogy egy lépést sem kell többet futnom. Ilyenkor persze fura az ember teste, mert nehezen áll le, és a lábai futnának tovább. Emlékszem, hogy futottak utánam a gyerekek, megkaptam az érmemet, aminek nagyon nagyon örültem, de például a chipet már nem tudtam visszaadni, azt levették rólam. Egyáltalán alig tudtam beszélni, vagy csinálni azt, amit kell. Nagyon nagyon boldog voltam, hogy megcsináltam, és az volt bennem, hogy igen, nem könnyű, de meg lehet csinálni. Semmi más nem kell hozzá, csak elhatározás és kitartás. Mindenki képes rá, aki akarja.
A hivatalos időm 4:39.50 lett, a mezőnyben 67 lány indult, abból a 39. lettem. Délután meghívtam a családomat vacsorázni, ünnepeltünk, és együtt örültünk. Nekem nagyon fontos, hogy ez a történet nem csak rólam szól, hanem ezt a küzdelmet és örömet is együtt élhettük meg. Ez nem magánakció volt, hanem egy csapatmunka, amiben rám a futó szerep jutott 
Az élet másnap ment tovább. Jakabbal reggel bicikliztem kilenc kilométert, játszótereztünk, kicsit takarítottam, vasaltam, felkészültünk a gyerekekkel a hétkezdésre. Persze van egy kis izomlázam, ezért három napot pihenek, de szerdán már egy laza 5 kilóméterrel folytatom 
Az előzményeket ITT olvashatod.