Az egészségemért futni a legnagyobb motiváció - beszélgetés Jajkovitz Eszter amatőr futóval

Mindig is aktív életet éltél, vagy felnőtt korodban lett meghatározó a sport az életedben?

Már egészen kicsi korom óta rendszeresen jártunk az erdőbe kirándulni hétvégenként. Ez eléggé megalapozta a természet iránti szeretetem, és a mai napig a szabadtéri sportok állnak hozzám a legközelebb. Olyan 6 éves koromban kezdtem el lovagolni, amit 10 évig rendszeresen űztem. Iskolás koromban kézilabdáztam és tollasoztam, gimnazistaként viszont keveset sportoltam, elég lusta kamasz voltam. A túrázás az a sport, ami a gyerekkorom óta végigkísér és a mai napig gyakran járok az erdőbe, főleg amióta futok. Azóta a terepfutás szinte állandó hétvégi program.

Akkor te is azok táborát erősíted, akik a túrázóból váltak futóvá?

A futás későn lépett be az életembe. Mindig voltak fellángolások, amikor pár hétig eljártam kocogni, de ezek a próbálkozások hamar lecsengtek. Komolyabban és rendszeresen 2020 januárjában kezdtem el futni. 2019 novemberében volt a második műtétem, miután abból felépültem döntöttem el, hogy elkezdek rendszeresen sportolni. Úgy éreztem most már nekem is tennem kell a gyógyulásomért. Ekkor még nem a futás volt túlsúlyban, inkább csak kiegészítés volt az különféle erősítő edzések mellett. Nagyjából úgy nézett ki egy sportos napom, hogy reggel 1-1,5 óra erősítő edzés, este pedig 5km futás, hétvégenként pedig futottam egy hosszabbat terepen.

Említetted, hogy műtöttek. Miért volt szükséged operációra?

2015 késő tavaszán kezdtem érezni, hogy egyre nagyobb és keményebb a hasam. A háziorvosom beutalt egy hasi ultrahangra, ahol kiderült, hogy egy 20x17 cm-es daganat van a bal vesém mellett. Ez május végén történt, ezután nagyon felgyorsultak az események. Nem volt kérdés, hogy műteni kell, két hétre rá már kórházban is voltam. Ekkor még nem tudtuk mivel állunk szemben, csak azt tudtuk, hogy cselekedni kell. Igazából még megijedni sem volt időm, annyira gyorsan történt minden.

Mi volt a pontos diagnózis?

Liposzarkóma, vagyis rosszindulatú zsírdaganat. Ez több helyen is kialakulhat, nekem a bal vesém mellett fejlődött ki. Ez a szarkómák között egy ritka daganat típus, nagyon gyorsan növekszik és sajnos hajlamos a kiújulásra, illetve áttétet is képezhet, elsősorban a tüdőben. De itt szerencsére még nem tartunk.

A műtéteket hogy viselted?

Eddig háromszor műtöttek. Először 2015-ben, ekkor a daganat mellett a bal vesémet is eltávolították. Ezután volt négy év “pihenő”, amikor csak kontroll vizsgálatokra jártam és mindig negatív leleteket kaptam, nyoma sem volt a daganatnak. Meg voltam győződve arról, hogy már nem fog visszatérni, míg a 2019-es őszén ki nem derült, hogy kiújult. Ekkor már 12 cm-es volt és kezelés már jöhetett szóba, így ismét operálni kellett. A műtét közben kiderült, hogy nem csak egy, hanem több kis daganat is van, és nem sikerült mindegyiket maradéktalanul eltávolítani. Ekkor az onkológusommal abban maradtunk, hogy várunk egy picit a további lépésekkel, így a 2020-as évem nagy része nyugodtan telt. Ekkor kezdtem el futni és sportolni és még a pandémia ellenére is egy egész jó, aktív évként emlékszem vissza rá. Novemberben döntött úgy az orvosom, hogy kipróbálunk egy új kemoterápiás gyógyszert, mert nagyon jó eredményeket értek el hasonló betegeknél. Sajnos nálam semmit sem használt, a daganatok tovább nőttek a kezelések ellenére is, így 2021 márciusában ismét a műtőasztalon találtam magam. Nem fogom szépíteni, borzasztóan nehezen éltem meg a műtéteket, különösen az első kettőt. Mindhárom alkalommal az egyenes hasizmom mentén vágtak fel úgy 20-23 cm-es hosszúságban. A műtét utáni pár nap pokolian rossz. Az ember addig nem is gondolná mennyi természetes mozdulatba kapcsolódik be a hasizmunk, amíg az nem válik fájdalmassá. Egyszerűen minden mozdulat fáj. Ugyanakkor nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy a harmadik műtétem meglepően könnyedén vettem. Közel sem volt akkora a fájdalom és a mozgás is jobban ment és sokkal hamarabb visszanyertem az erőmet. A műtét utáni 5. nap már napi kétszer sétáltam 1,5-2 km-et, a varratszedés után két héttel pedig már futottam. Nem tudok másra gondolni, minthogy sportos életmód segített nekem a gyors regenerációban.

Az operációkon kívül más kezelésre is szükség volt?

Igen, és ez érdekes is, mert a kemoterápiákat fizikailag jobban, lelkileg viszont sokkal rosszabbul élem meg, mint a műtéteket. Azért van a jelenidő, mert most február vége óta ismét kapok kezelést, és a tervek szerint hat hónapig fog tartani. A kemoterápia azért nehéz, mert úgy gyógyít, hogy te közben alkalomról alkalomra egyre betegebbnek érzed magad. Egyszerűen ez a hatásmechanizmusa, úgy gyilkolja a rákos sejteket, hogy közben az egészségeseket is. Ha vége a kezeléseknek, utána még hosszú hónapokba telik, míg a szervezet ebből a szőnyegbombázásból felépül. És a siker nem garantált. Ezzel a gondolattal nekem nehéz megbirkózni. Sokszor nehéz bizakodónak lennem a kezeléseket illetően, mert annyi csalódás ért már. Túl vagyok két széria kemoterápián, 27 sugárkezelésen, de a végén mindig a műtőasztalon találtam magam. De menni kell, csinálni kell, minden lehetőséget ki kell próbálni, mert sosem lehet tudni mi fog segíteni. Én még a szerencsések közé tartozom, mert - eddig legalábbis - nem voltak komoly rosszulléteim a kemoterápia alatt. Jellemzően fáradékony és levert vagyok a kezelésektől, időnként van csak hányingerem, illetve hullik a hajam, de nem olyan drasztikusan, hogy parókát kelljen hordanom. Mivel tisztában vagyok vele, hogy ezek mellékhatások és nem a betegség velejárói, így nem igazán hagyom, hogy befolyásoljanak. A fáradékonyság csak akkor uralkodik el rajtam, ha hagyom, ebből ki kell zökkenteni magam. Mindig csak elindulni nehéz, ha már fent van a futócipő, akkor onnantól simán megy. A rosszullétekkel is úgy vagyok, hogy inkább futás közben dobjam ki a taccsot, mint a kanapén fekve, szenvedve.

Miből merítesz erőt, hogy a betegség ellenére is teljes értékű életet élsz, és emelett még sportolsz is?

Érdekes, de nekem természetes volt, hogy az élet megy tovább. Persze sokszor elfog a kétségbeesés, de idővel megtanultam ezzel együtt élni és hinni abban, hogy előbb-utóbb meg fogok gyógyulni. Persze ehhez tenni is kell, itt jön be a képbe a sport, és legfőképp a futás. Erőssé és kitartóvá tesz. Én nem fogadom el, hogy egy ilyen diagnózissal tehetetlen vagyok és csak az orvostudományon múlik az életem. Szerintem igenis hozzá tudok tenni a gyógyulásomhoz a rendszeres futással és nem csak azért, mert fitten tart. Néha edzés közben azzal motiválom magam, hogy épp akkor futom ki magamból a rákot. Épp ezért sem hagyom el, vagy kezdem el sajnáltatni magam. Attól majd talán kevésbé leszek rákos, ha az emberek sajnálnak? Nem, viszont teljesen lehúz lelkileg, ami egész biztos nem a gyógyulást szolgálja. Én, ha mélyponton vagyok és épp elkezdeném sajnálni magam, akkor elmegyek futni, és még akkor is erősebben érek haza, ha épp nem volt egy jól sikerült futás. Az elmúlt egy évben sokszor voltam mélyponton, mert nagyon intenzív volt a 2021-es évem. Talán ezért is kezdtem el akkor egyre többet futni. Sokszor futás közben teszem helyre magam lelkileg, akkor csak én vagyok és a gondolataim. A tavalyi műtétem utáni első futásomra élénken emlékszem, mert akkor egy mély hullámvölgyben éreztem magam. Csak egy 3 km-es lassú kocogás volt, de volt egy pillanat, amikor kitört belőlem a boldogság érzés, hogy a történtek ellenére újra futok. Hihetetlen kemény csajnak éreztem magam. Akkor ott visszanyertem az erőmet és a kitartásomat és onnantól megint nem volt megállás. Pedig nem ment mindig jól a futás, sokat rontott a műtét és a sugárkezelés az állóképességemen, de bíztam benne, hogy idővel menni fog és ahogy éreztem a javulást, úgy váltam én is egyre pozitívabbá. Mióta edzővel futok és sokkal több tudatosság van a futásaimban, olyan fejlődést értünk el már rövid idő alatt is, amit még akkor sem gondoltam volna, hogy képes lehetek rá, ha egészséges lennék.

A futásban milyen főbb célokat látsz most magad előtt?

Számomra most a távok növelése az elsődleges cél. A félmaratoni időn is szeretnék még javítani, és esetleg 30 km-es távig felmenni az idén. Imádok hosszúkat futni, lázba hoz egy-egy hosszabb edzés és már napokkal előtte képes vagyok rá fejben készülni. Többnyire aszfalton szoktam futni, de szeretnék terepen is fejlődést elérni, mert nagyon élvezem a terepfutást, de az emelkedőket még nem tudom jól megfutni. Illetve idei cél a versenyeken való részvétel, pár rendezvényre már neveztem is. Tavaly ősz óta edzővel készülök, Stokinger Zoltán segíti a felkészülésemet, és a heti öt edzéssel sikerül átlagban összegyűjtenem 50 km-t.

Mit üzennél azoknak, akinek bármilyen egészségi problémája van, és úgy futnak?

Hogy legyenek nagyon büszkék magukra! 2020 novemberében elindítottam egy blogot az Instagramon, ahol beszámolok a futós élményeimről és tapasztalataimról, és természetesen a betegségről is, de nem ez áll a középpontban. Sok pozitív visszajelzést kapok a követőimtől és nagyon jó érzés, hogy a történetemmel motiválhatok másokat. Ez is egy olyan dolog, ami átlendít a mélypontokon. Összességében pedig lehet, hogy nem mindig megy úgy, ahogy szeretnénk, de az egészségünkért futni a legnagyobb motiváció.