Rákóczi Feri: „Találj egy jó célt magadnak!"

Az előzmények

Az amerikai utazások után az egyik leggyakoribb kérdés, amit mindenki feltesz, hogy volt-e jet laged. Mivel évek óta úgy élek, hogy akkor alszom, amikor csak tudok, a jet lag engem annyira nem hatott meg. Ráadásul pont délután értünk ki, így egyáltalán nem volt megterhelő az átállás, estére kellemesen elfáradtunk. Az időjárás viszont már sokkal problémásabb volt, mivel 28 fok volt az érkezésünk napján és irgalmatlan pára. (Szerencsére a verseny napjára lehűlt az idő, 20-22 fok lehetett, reggel még fáztam is egy szál pólóban).

Még a verseny előtt futottam kétszer a szállásunk környékén, a belvárosban, felhőkarcolók között. Ez egyébként - ahogy észrevettem - nem kirívó eset, rengetegen sportoltak rajtam kívül is. Rájöttem, hogy kétféle amerikai ember létezik: az egyik, aki rengeteg hamburgert eszik és a másik, aki emellett sportol is.

A futásokon kívül még bőven volt programunk: elmentünk Las Vegasba - amit nagyon élveztem -, és persze az összes Los Angeles-i nevezetességet megnéztük, amiket egyébként a verseny útvonala is érintett.

És végül elérkezett a verseny napja.

Nem volt bennem akkora izgalom, amekkorára számítottam - valószínűleg annak köszönhetően, hogy megfelelően felkészültem és volt időm a pihenésre is. Izgatott voltam, de nem idegeskedtem. 5 órakor vittek ki minket egy busszal reggelizni, de én már semmit nem ettem, csak egy müzliszeletet. Vittem magammal a géljeimet - vizet nem, mert elég sok frissítőpont volt az útvonalon - és a kis kamerámat is betettem az övtáskámba.

A verseny a Dodger Stadionból indult és az óceán partján ért véget. Az útvonal érintette a belvárost, a hollywoodi Hírességek sétányát és Santa Monicát is. Egyébként a pálya nem egy leányálom, mert több hosszú emelkedőn is át kell futni, amik rendesen kivették az erőmet.

A rajt jól sikerült, kicsit gyorsabban indultam a megszokottnál, de nem futottam el a táv elejét. Minden nagyon szép és jó volt, egészen a 30. kilométerig, egy dolgot leszámítva: a kompressziós zoknim talpa elcsúszott, ezért vízhólyagos lett a lábujjam. Annyira nem volt vészes, de azért megéreztem.

Jó volt látni közben a sok szurkolót, akik mindenkit bátorítottak, nem csak azt, aki miatt elmentek drukkolni. A céltól 100 méterre engem is várt egy kint élő magyar csapat, ez nagy lökést adott az utolsó pár méteren. Amint átléptem a célvonalat, elsírtam magam, aztán a párom, Béka nyakába borultam és akkor is. Az edzőm által kiszámított időnél 14 perccel értem be később, de elégedett voltam az eredménnyel.

A verseny után egy kint élő barátunkhoz mentünk, ahol megittunk 1-2 sört, így ünnepeltünk. Ő egyébként azt mondta, nem lakik messze, de végül egy 12 kilométeres visszafogott sétával juttottunk el a házáig, szóval még kicsit rádolgoztam az aznapi futásra.

A lépcsőzés egészen keddig elég sziszegősen ment, a combjaimban éreztem a maraton hatását, de a hazautazás napjára már elmúlt a fájdalom.

Jöhet a Runner’s World Run

Az még titok, hogy a Runner’s World Runon milyen távon indulok, de az biztos, hogy elmegyek és örömfutok egyet. Mivel nem vagyok sportoló, ezért nem hiszem, hogy ezen a versenyen is maratont vagy nagyon hosszú távot futnék.

Végül pedig megint szeretnék nektek tanácsolni valamit: bátran tűzzetek ki magatok elé új célokat és élvezzétek, ha sikerül őket teljesíteni! Két éve én sem gondoltam, hogy egy nap maratont futok, de rengeteget tanultam belőle és az odáig vezető útból!