A terepfutás hazai története a kezdetektől napjainkig

Mondhatjuk, hogy elkényeztetett helyzetben vagyunk e tekintetben. A versenyek többségén jelölt pályát, rendes frissítést, időmérést, rajtszámot kapunk, a célban pedig valamilyen teljesítői relikviát. Aki ma csöppen bele mindebbe, el sem tudja képzelni, csupán 13 éve van az, hogy Magyarországon terepfutó versenyen indulhatnak a futók. Az első hazai terepfutó verseny a Terep Százas (100 km / kb. 3000 m+) volt 2006-ban, amely a Kinizsi Százas útvonalán zajlott a Pilisben és a Gerecsében, azzal azonos időpontban, amolyan társbérletben a nagy klasszikus túrával. Utóbbinak 24 óra volt a szintideje, a terepfutó versenynek pedig 17. A verseny megálmodója és főszervezője Korányi Balázs volt, aki erről az időszakról mesélt nekünk.

Mi volt a Terep Százas előzménye?

KB: Azt láttuk magunk körül, hogy a teljesítménytúrák tele vannak futókkal, akiket többé, de inkább kevésbé tűrt meg a teljesítménytúrázók közössége. Láttuk, hogy sokan futnának, de igazán nincsenek lehetőségeik. Az az időszak volt ez, amikor tevékenyen részt vettem az Ultrafutók Magyarországi Szövetségének munkájában. Az elnökség tagjai voltak Ujj Zoli, Lőw András, Szabó Piroska, Lelkes Guszti meg én. Mi magunk is szerettük ezt a műfajt, szerettünk kimenni az erdőbe, és azt láttuk, hogy futnánk és sokan mások is futnának, de nem nagyon van lehetőségünk. A Terep Százas az én ötletem volt. Onnan jött, hogy beleszerettem a Kinizsibe, és a saját magam hobbijára szerettem volna ráépíteni egy versenyt, hogy az én hobbim, a mi hobbink más időtöltése is lehessen. Az eredeti koncepció az volt, hogy csináljunk egy baromi jó versenyt magunknak, barátok a barátoknak. Egy olyan versenyt, ahol jól érezzük magunkat és ami rólunk szól.

Hogyan fogadták az ötletet a Kinizsi szervezői?

KB: Terhesek voltunk számukra, nem szerettek minket, de láttam, hogy értik, mit szeretnénk, miért vagyunk ott, csak a műfajok ütköztek. Viszont a kereslet és a kínálat összetalálkozott, mert azzal, hogy rászerveztem a Terep Százast a Kinizsire, ki tudtuk emelni a terepfutókat a túrázók közül és csomó konfliktus megszűnt. Mert például elrajtoltunk előbb és kicsit másként csináltuk. Ugyanakkor segítettük a túrázókat, besegítettünk például az ellenőrző pontok működtetésébe, tehát kölcsönös dolog volt. A mai eszemmel nézve persze belátom, hogy mindez csak ideiglenes megoldás volt. Akkor azt hittük, hogy a sok konfliktus megszűnt, de valójában csak átmenetileg oldódott meg a probléma. Mert abban a pillanatban, hogy strukturált keretek közé vittük a terepfutást, azonnal elkezdtek jönni az emberek. Ha jól emlékszem, a második versenyünkön már több mint 100 induló volt (104-en értek célba a 2007-es Terep Százason – a szerkesztő), ami annyiból érdekes, mert azt saccoltuk anno, hogy Magyarországon lehet körülbelül 200 olyan ember, aki valamilyen rendszerességgel ultratávokat fut. A teljes futóközösség 50 százalékát bevonni egy versenyre, ami ráadásul hosszú távú, rendkívüli mutató volt. Tehát amit létrehoztunk, annak azonnal volt fogadóközönsége. De ebben az egészben az emberek és a személyek is számítanak, mert ha megnézed, hogy kik azok, akik ma Magyarországon a terepultrafutást űzik, szervezik: karakteres egyének. Hogy ők személyesen mit tesznek bele, az nagyon fontos. Például azt gondolom, hogy ha Csanya nem csinálta volna meg a versenyeit úgy, ahogyan megcsinálta, akkor ezek nem lennének. Nem gondolom, hogy valaki más jött volna megcsinálni mindezt. Fontos, hogy ki az az ember, aki egy verseny mögött áll. És igen, a Terep Százas mögött ott volt, hogy nagyon szerettem ezt a versenyt, a barátaim is szerették, és mi barátok össze tudtunk állni 20-an, 30-an, és csináltunk magunknak egy versenyt.

De így akkor pont te, akinek annyira szívügye volt a terepfutás, ki sem tudtad próbálni, milyen nem teljesítménytúrán futni, hiszen szervezővé váltál…

KB: Az elsőn és a másodikon elindultam, mert azt gondoltam, hogy nem adom fel a hobbimat és lefutottam. Tapírt (Tamás Krisztián – a szerk.) tettem meg versenyigazgatónak. Később rájöttem, hogy ez így nem megy.

Pontosan miben volt más a verseny a túrához képest?

KB: Körülbelül nyolc helyen volt frissítőpont, volt csomagszállítás, tömegrajt, időmérés. 2000 forint volt a nevezési díj, a Kinizsié 1000, tehát 1000 forintból oldottuk meg fejenként a versenyt. Ez az egész nagyon amatőr rendezés volt, amiben a szívünk-lelkünk benne volt. Azért tudtuk megcsinálni, mert volt 20–30 ember, aki a saját idejét, pénzét, lelkesedését áldozta be azért, hogy ez a verseny létrejöjjön. De ez nem volt fenntartható üzleti modell, mert hobbiból csináltuk.

Három éven keresztül a Kinizsi útvonalán voltatok. Utána mi történt?

KB: Kiraktak bennünket a Kinizsi túráról, mert nem tetszett a szervezőknek, hogy rájuk telepedtünk, hogy versenyzünk, mert a Kinizsi nem verseny. Folyamatosan nőttünk, egyre nagyobb tömeg lett a Terep Százason. Valójában ez a legjobb dolog, ami történhetett velünk.

Már a kezdetekben, az első sikeres Terep Százas-rendezés után sok lehetőséget láttunk az egészben az Ultrafutó Szövetségen belül. Rögtön elindítottunk egy Terep Ultrafutó Kupát, bevontunk egyesületeket, biztattuk őket arra, hogy rendezzenek versenyeket mindenféle távokon. Összevont eredménylistát csináltunk, létrehoztunk egy szabványrendszert, hogy miben gondolkodunk és erre is rögtön mutatkozott érdeklődés. Az első Terepkupa teljes volt, összejött annyi forduló, amennyit gondoltunk, jöttek a jelentkezők. Látszott, hogy van érdeklődés. Elindult valami más Magyarországon, mint ami addig volt. 2009-ben pedig a Terep Százas új útvonalra került, önálló versennyé vált. Ez újabb mérföldkő volt a hazai terepfutás történetében.

2010-ben – miután Korányi Balázs külföldre költözött – Csanya vette át a Terep Százast. Öt éven át rendezte meg az eseményt, utoljára 2014 májusában.

Csanya 2007-ben kapcsolódott be a hazai terepfutó versenyszervezői körbe a Vértes Terep Maratonnal, amelyet kezdetben lehetett túrázva is teljesíteni. Önálló terepfutó versennyé 2010-ben vált. Az első VTM-en 43 terepfutó indult. A VTM volt a második hazai terepfutó verseny.

CS: Erős inspiráció volt számomra a Terep Százas. Azon a nyáron, amikor először volt, lefoglaltuk a Terepfutás.hu domaint. Úgy emlékszem, mi Lupusszal (Farkas László, Csanya egykori szervezőtársa és barátja – a szerk.) voltunk az első nevezők az első Terep Százasra. A Mátrabérc előtt, egy parkolóban neveztünk, fejenként 2 ezer forintért. A Kinizsi Százasra egyébként is mentünk volna, mert nem nagyon volt más választék. Aki százast akart futni terepen, az jellemzően a Kinizsire ment. A Kinizsi már akkor is slágerrendezvény volt. Számomra annak volt a legnagyobb értéke a Terep Százason, hogy elvitték a cuccomat a célba és nem kellett egy 6 kilós hátizsákkal mennem végig. Úgy tudom, a Kinizsi Százason a mai napig nincs csomagszállítás. Plusz kaptam pár ponton egy kis vizet, meg mazsolát vagy ilyesmit. Nekem ez bőven megért plusz egy ezrest.

Nem hiányzott senkinek, aki futott már akkor is terepen, egy rövidebb táv?

CS: A hazai terepfutók életében mérföldkőnek számított akkoriban a két nagy klasszikus túra teljesítése futva: a Mátrabércé és a Kinizsi Százasé. A terepfutók jellemzően ultrafutók voltak, ezért nem is igen volt igény rövidebb távú terepfutó versenyekre. Mostanra ez teljesen megváltozott, az UTH-n például a Visegrád Trail telt be legelőször. Tíz évvel ezelőtt még nem volt trend, hogy egy 100 km-es ultraversenynek legyen egy 30 km-es betétszáma.

Gondoltál arra akkoriban, hogy ennyire meghatározó lehetsz idővel a hazai terepfutóéletben?

CS: Dehogy is! Szerintem senki nem számított arra, hogy így kinövi magát a hazai terepfutó versenyrendszer és az indulók létszáma így megnő, főleg arra nem, hogy ilyen rövid időn belül. Mert az előzmény, a teljesítménytúrák világa, több évtizedes múlttal rendelkezett, 50–100 emberrel mentek azok a túrák, amelyek népesebbek voltak, a legnagyobbakon 300–400 induló ment, de ez ritka volt.

Milyen utat láttál magad előtt akkor, amikor már tudtad, hogy nem egyversenyes szervező leszel?

CS: Pénzről, profitról szó nem volt jó darabig. Volt egy kép bennem, hogy mit szeretnék, milyen minőséget, milyen részvétel mellett, milyen frissítéssel. Az évek alatt folyamatosan nőtt az indulók száma, ez indokolta például az előnevezés bevezetését először a VTM-en. A futók egy része nehezen fogadta el ezeket a lépéseket. Nekem viszont volt egy vízióm, hogy oké, most van 100 futó, aztán 200 lesz és 300, satöbbi, egy idő után már nem tudunk a helyszínen dugókát párosítani a rajtszámhoz, ezt előre meg kell majd csinálni, amit viszont csak akkor tudunk megtenni, ha előnevezés van. Ezek ilyen kisebb-nagyobb lépések voltak, amiket meg kellett lépnie valakinek, és én voltam az az ember, aki megtette. Nevezhetjük ezt merészségnek, de idővel nem működött volna másképp.

Mikortól kezdett pozitív mérleget mutatni ez a „hobbi” számodra?

CS: Az első években minden verseny veszteséges volt. Olyan 2012 környékén volt az első profitábilis versenyünk. Addigra már voltam kint többször is külföldön, leveleztem más versenyszervezőkkel, láttam, hogy például a franciáknál az, hogy 500 ember van egy versenyen, nem egy kuriózum, tehát voltak példák, nem vagyok látnok ez ügyben, hanem csak nyitott szemmel kellett élni és olvasni. Meg nem visszafele nézni, hanem előre. Mindig visszatérő téma a teljesítménytúrák helyzete, ők valójában beleragadtak valamibe, amiből nem tudtak továbblépni. De biztos nem akarnak ma sem. Megtehették volna, hogy ők adnak érmet vagy ők kezdenek el időt mérni, mint ahogyan külföldön nincs kettéválva a futás és a túra. Ha ezt időben meglépi mondjuk a Kinizsi Százas szervezője, például akkor, amikor Balázs megkereste őket és nem lett volna külön Terep Százas, hanem azt mondták volna, hogy oké, akkor csináljuk ezentúl másként, lehet, hogy az egész hazai terepfutó-mozgalom teljesen másképp alakul. Nekünk ráadásul volt egy multiszemléletünk, abból a szempontból, hogy a munkafolyamatok hogyan épülnek egymásra, hogyan kell egy új terméket bevezetni, egy kicsi változás milyen hatással van az egészre. A kicsi változtatások idővel beépültek, ezért van az, hogy máshová elmegy például 300 ember és hosszasan állnak sorba a rajt előtt, mi pedig a 900 fős VTM-en másfél óra alatt kiadunk 900 rajtszámot gond és sorbaállás nélkül. Mert megszerveztük, hogy ki mit csinál, ki szedi a pénzt, ki adja a csomagot… De én hittem ebben… persze, hogy hittem és sokat tettem bele mindenféle szempontból. Kezdetben csináltam még mást is a szervezésen kívül, és aztán csütörtökön és pénteken elmentem és kijelöltem 75 km-t a Terep Százas útvonalából. Szombaton pedig rajtolt a verseny. Kevesen voltunk, nem volt ennyi önkéntes. Úgy jelöltem az útvonalat, hogy Dömösön aludtam a forrásnál. Vittem egy vékony matracot, meg hálózsákot, és ott töltöttem az éjszakát, hogy ne kelljen másnap visszamenni. Így jelöltem ki 75 km-t a 100-ból. A mostani helyzet összehasonlíthatatlan mindenféle szempontból, ha valaki nem volt ott és mesélünk neki erről, talán el sem hiszi…

Ma már persze teljesen természetes, hogy terepfutó versenyekre járunk itthon, ahogyan az is, hogy a szükséges ruházat és felszerelés könnyedén elérhető a hazai boltokban is. Sőt már a külföldi eseményeken látottak miatt sem tátjuk el a szánkat, legfeljebb a csodás panoráma okoz komolyabb vizuális gyönyört. Csak a hazai versenyek mennyiségét alapul véve átlagosan minden hétvégén van lehetőség terepen versenyezni – és csupán 13 évvel vagyunk a kezdetekhez képest!

A CIKK EREDETILEG A RUNNER'S WORLD TEREPFUTÁS BOOKAZINE-BAN JELENT MEG.