Amikor sérüléssel jelez a sors: pihenj már, ember!

Azt el kell mondanom, hogy az elmúlt időszak nagyon brutális volt, és tudtam, túlfeszítettem a húrt: egyszerre lett több feladatom a munkahelyemen (több melóban töltött óra + több agyalás munkán kívül is), jártam egy edzői képzésre (szombat-vasárnap 9-5-ig suli + munka előtt és/vagy után tanulás) és kezdtem el a felkészülést a maratonra. Ja, és emellett szerettem volna részt venni egy úszóversenyen is. Az egy dolog, hogy a pasimat szinte nem is láttam, de éreztem, hogy merülök ki, mentálisan és fizikálisan attól, hogy sosem nyomhatok egy pause-t még egy fél órára sem. Tudtam, hogy túltoltam, ezért a hülye sorsnak nem kellett volna így jelezgetnie, hogy álljak le:

Kezdődött azzal, hogy kb. két héttel a sulis vizsgám előtt és a felkészülés 3. hetében lesérültem, megzúzódott a jobb lábszáram elülső-külső része, és iszonyatosan fájt az izom egy pontban. Gondoltam, ok, pár napot kihagyok, úgyis tanulni kéne, helyette pedig úszom. Hát az utóbbi sem ment a fájdalom miatt, meg az orvos arról is letiltott. A versenyt le is kellett mondanom. Amint kezdtem kilábalni belőle, és megérkeztem a vizsga hetére, azon stresszeltem, hogy mennyire nem volt időm tanulni, és mennyire be fogok égni. Épp a vizsga napja előtt javult meg a lábam, el is mentem egy fejkiszellőztetős laza 5K-tesztre, hogy mégis milyen terhelés alatt, és majd kibújtam a bőrömből, hogy nem fáj, és a hétvégén jöhet egy hosszú! Erre a vizsga estéjén (sikerült, hálaazégnek) rosszul lettem, kiderült, hogy benyeltem egy vírust, és újabb négy napig nem tudtam megmozdulni. Kösz szépen. De komolyan, miért? Miért? Miért?

Értem én, hogy ez egy kicsit túlzás volt, de most már teljes gőzerővel szeretnék a maratonra koncentrálni, és remélhetőleg nem jön szembe más nem várt esemény. Jelentem, ma reggel erőm teljében lenyomtam a még keddre szánt résztávos edzést, de köszi sors, vettem a célzást! Szóval igyekszem a jövőben nem egyszerre időzetni minden fontos tennivalót (nem mintha ezt teljesen lehetne kontrollálni), mert amint most is bebizonyosodott, ha túlhajtom magam, az úgyis visszaüt...