„Fél lábbal már a hóban vagyok, de fél lábbal még Moabon ragadtam“ - exkluzív interjú Lubics Szilvivel

Előre bocsájtom: Szilvivel emberileg, Moabbal pedig személyes élményeim okán vagyok elfogult, így terjedelmes interjú következik. Nyáron volt szerencsém a környéket körbejárni, és akkor végig Szilvit emlegetve, számára képeket küldözgetve én is valamennyire készültem lelkileg arra a versenyre, amivel ő már január óta kelt és feküdt. Szóval ez történik, ha két Moab rajongó elkezd beszélgetni:

A verseny ismertetőjében olvastam, hogy a szervezők szerint a legnagyobb nyertes soha nem az a futó, aki a leggyorsabb idővel ér célba Moabba, hanem az, aki teljesen át tudja adni magát az érzésnek, amit a futás valódi élménye jelent, és képes megélni a versenynek azon szellemiségét, amit szerintük képvisel egy ilyen jellegű és méretű kihívás. Így több, mint két hét távlatában mit gondolsz, sikerült átérzi az általuk képviselt eszmét, és át tudtad adni magad Moabnak?

Nagyon, teljesen átjött az egész, végig száz százalékon tudtam koncentrálni és megéltem azt az utazást, ami 240 mérföld alatt történhet egy futóval. Úgy mentem oda, hogy baromira nem érdekelt a helyezés. Egyetlen egy dolgot szerettem volna, végigérni ezen a versenyen szintidőn belül, és úgy, hogy ne olyan állapotban legyek, mint a Bigfooton 2019-ben. Tehát azt, hogy észleljek mindent, hogy hol vagyok, és azt is, hogy mennyire jó is ez. Így most visszagondolva erre az egészre, tényleg úgy gondolom, hogy eszméletlen élmény volt. Az, hogy hányadik helyen értem be, az csak egy mellékszál, és semennyire sem számít amellett, amit megéltem.

Akkor, ha lehet ilyet mondani egy közel 400 kilométeres futóversenyről, élmény volt az egész?

Méghozzá nem is akármilyen, mondhatom, hogy überelhetetlen! Pedig már sokszor éreztem ezt, hogy ennél jobb már nem lehet valami, de ez az élmény most tényleg mindent visz. Beleértve az egész évet, főleg az utolsó fél évet, amikor már célirányosan minden a Moab körül forgott az életemben.

Pedig már volt jópár sikerélményben részed…

Igen, már nagyon régóta futok, és általában én ezt tényleg szívből és szeretetből teszem, mert nagyon szeretek futni. De azért be kell vallani, voltak olyan időszakaim, amikor nem ezt éreztem, amikor nem volt kedvem menni, és akkor nem is tudtam, hogy miért, meg hogy hol van az, amit én annyira szeretek. De ebben az évben egyetlen egyszer nem fordult ez velem elő. Imádtam az egészet, erre készültem hosszú hónapokon át, hogy úgy érjek célba, ahogy célbaértem. És nem az időre, vagy a helyezésre gondolok, hanem kizárólag az érzéseimre. Hatalmas élmény volt, hogy így egyben tudtam végig maradni egy ilyen szintű verseny alatt.

Ez volt az első olyan versenyed, ahol már a felkészülés legelejétől kezdve egyedül, mármint edző nélkül voltál. Lehet, hogy ettől is voltál ennyire felszabadult?

Nem is tudom. Azért az elején nagyon sokszor el kellett azt mantráznom, hogy higgyek már magamban, és hogy képes leszek ezt végigvinni. Nagy erőt ad ilyenkor a kis csapatom is, akiknek egyengetem az útját, és segítem a felkészülését, hiszen, ha ők hisznek bennem, akkor nekem is muszáj magamban. Valamint abban is biztos voltam, hogy soha, senki nem fog velem, sem magával a versennyel annyit törődni, mint én magam. Senki nem fog olyan részletes elemzésekbe belemenni, hogy mi kell ide, milyen felkészülés, milyen felszerelés, mint én. Nem tud egy külső szem minden egyes apróságra ilyen mélységű energiát fordítani. A végén már el sem tudtam volna azt képzelni, hogy ebbe bárki beleszóljon. És az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy mindezt pedig rettenetesen élveztem. Gyuri, a férjem mondta is, hogy még sosem látott ilyen formában, ami még egy megerősítést adott.

Valóban rengeteget készültél előre, tanulmányoztad az útvonalat. Végül azt az élményt kaptad, amire számítottál?

Ahhoz ez az egész végül egy ilyen élmény lett, rengeteg apró kis mozaiknak kellett tökéletesen összeállnia. Érthető módon egy ilyen verseny előtt tele van az ember kérdésekkel. Persze próbáltam én is mindent jól csinálni, bíztató volt, hogy jól ment mondjuk az utolsó 100 km-es edzés, de 400 az nagyon más. Szóval rengeteg tévút is benne volt, ezer dolgot kellett kipróbálni és mindent magam javítgattam, tökéletesítettem a hónapok alatt. Kezdve a cipőválasztástól, a zsákon keresztül minden kötelező felszerelésig. Nem volt olyan edzés a hónapok alatt, ahol ne jött volna elő valami hiba. Hol a jól bevált zsák kezdett törni, hol más. Szerencsére hagytam magamnak bőven időt, így volt három hónapom arra, hogy mindent begyakoroljak. Rengeteg százast futottam, sorozatterheléseket végeztem. Így végül amire kellett, minden összeállt a tökéletes élményért. Így utólag nem is értem, hogy hogy tudtam a Bigfooton végigérni. Az a mai napig egy rejtély számomra.

De az egy hirtelen jött kényszermegoldás volt azért akkoriban…

Igen, de kis túlzással tényleg halálomon értem be. Gőzöm nem volt semmiről, és nem akartam még egyszer így útra kelni. Persze akkor összesen egy napom volt mindenre és az útvonalat a repülőn néztem át valamennyire, de azt sem tudtam valójában hol vagyok. Viszont Moabra tényleg január óta készültem tudatosan. Már januárban tudtam, hogy melyik kilométernél milyen lesz a talaj. És most volt a verseny. Annyira más, hogy azt el sem tudom mondani.

A fapingvineken és a tarajos sülökön kívül mik ugranak be?

Hidd el, ők sem voltak ám sokan. (Nagyon nevet)

Oké, de valljuk be, mindannyian emlékszünk, hogy a Bigfooton voltak félelmetes hallucinációid. Most viszont nem veszítetted el a kontrollt.

Abszolút nem! Amíg az ember lát furcsa dolgokat, és valahol ott mélyen abban az adott állapotban ezt fel is fogja, hogy az a fűcsomó valóban fűcsomó és nem tarajos sül, akkor talán nincs nagy baj. Egyetlen egyszer nem voltam a közelében annak az állapotnak, ami a Bigfooton történt velem. Ott például teljesen meg voltam arról győződve, hogy a Mecsekben futok. Most azonban tudtam, hogy azok a pocakos pingvinek, amik jönnek velem szemben, azok nyilván nem valódiak, és ilyenkor tudatosítottam magamban, hogy a következő találkozási ponton, ahol vár rám Gyuri, ideje lesz egy picit ledőlni. Egyébként az összes ponton, egy kivételével, ahol találkoztunk Gyurival, terveztem is előre pihenőt. A pingvinek pedig megerősítettek abban, hogy akkor ez valóban indokolt, és a pingvinek eltüntetésének a legjobb módja 30 perc alvás, ami után mindenki a helyére kerül. A pingvinek is és én is.

Ha már szóba hoztad a pihenést, összeadtátok Gyurival, hogy a 86 és fél órában mennyit sikerült pihenéssel tölteni?

Összesen 14 órát álltam, amiből a tényleges alvás 4 és fél óra volt, Ebbe a 14 órába ugye beleszámít az, hogy megálltam a pontokon enni, inni, ilyenkor kényelmesen leültem, esténként a tűz mellé, melegedtem, de volt, amikor rendbe rakták a vízhólyagomat, pedig azt sem akartam, mert úgy voltam vele, hogy nem is zavar az annyira. A doki viszont rábeszélt, hogy ne hagyjuk, hogy nagyobb kellemetlenséget okozzon, ezért alávetettem magam egy gyors kezelésnek. de az igazi alvás az 4 és fél óra volt. Egyszer volt egy nagyobb alvásom a harmadik éjjel, ez volt egyben 2 óra. Akkor nem is beszéltük meg, hogy mikor ébreszt Gyuri, hanem hagy aludni, amíg magamtól fel nem ébredek. A többi alvásom 30 perc volt, a legelsőnél még nem is voltam amúgy fáradt, még egy nap sem telt el egészen, csak egyszerűen fontos volt, hogy amennyire csak lehet, maradjak kipihent, ezért ledőltem 20 percre. Nyilván az éjszaka nehéz, most is az volt, főleg a második, és a harmadik, mert ilyenkor az agyad mindig mást akar csinálni, mint futni.

Szerintem a legtöbb olvasót az a kérdés foglalkoztatja leginkább, hogy miként lehet kezelni a több napon keresztül tartó alvásmegvonást. Mennyire tudsz verseny közben ráhangolódni a pihenésre? Vagy ilyenkor ez egy olyan „luxus“, amit nem mersz magadnak megengedni?

Totálisan ki tudok kapcsolódni. Nekem nagyon mennek ezek a pici alvások, itthon is elég húzós napjaim vannak. Előfordul, hogy este 6-kor már azt érzem, hogy azonnal összecsuklom, de este 10-ig még hosszú nap vár rám, így ilyenkor alszom 20 percet, amit úgy kell elképzelni, hogy még mielőtt elérem a kanapét, már félálomban vonszolom magam el odáig. Azonban hidd el ez a 20 perc nekem órákat jelent, és úgy ébredek, mint aki teljesen kipihent. Így megtanultam gyorsan regenerálódni. Így volt ez a Moabon is. Általában az volt a taktikám, hogy azokon a pontokon dőltem le, ahol találkoztunk Gyurival, aki már előre megágyazott nekem a csomagtartóban, de mielőtt befeküdtem volna még ettem, hogy legyen ideje a tápanyagoknak felszívódni. Aztán persze ennyi idő alatt volt olyan pont is, ahol alig értem el a kocsiig, már dőltem is be a hálózsákba, de gyorsan Gyuri még megitatott előtte cukros teával, de ahogy lenyeltem, már aludtam is. Előtte azért mindig jelezte, amit előre megbeszéltünk, hogy mondjuk 30 perc, és akkor ébresztett, kivéve ugye az utolsó pontot. Mivel főleg éjszakákra időzítettük ezeket a pihenős találkozásokat, nyilván nem volt túl kellemes felkelni, és a hideg sötétben újra megindulni, de ilyenkor ismételten tudatosítottam magamban, hogy ezt a feladatot csak most tudom elvégezni, így felvettem a cipőmet, és csapattam tovább.

Eddig még nem hallottam semmilyen mélyebb holtpontról.

Tudod, tényleg nem is emlékszem olyan pillanatra, amikor én ezt az egészet ne akartam volna úgy igazán!

Úgy tudtad megélni ezt az egészet, ahogy előre eltervezted?

Teljes mértékben! Eszméletlen volt, de tényleg! Csupa csoda vett körül. A pályát úgy kell elképzelni, hogy elindultunk Moabból és a pálya egy részéről felülről a Canyonlandra láttunk rá, ami már önmagában leírhatatlanul szép. Oltári nagy méretű sziklák, szebbnél szebb természeti Arches-jellegű képződmények, csak így a nemzeti parkban szabadon. A vörös sziklák mögül felkelő nap látványával is nehéz volt betelni. Végig egy ilyen „WOW-élmény“ volt bennem, és az járt a fejemben, hogy nekem mennyire jó. Gyakorlatilag az egész egy csoda volt. Nagy mázlink volt amúgy az időjárással, mivel a versenyt megelőző héten monszun volt a vidéken, ami ha akkor ér el bennünket, úgy a mezőny nagy részének komoly kihívás lett volna a szintidő. A nyomai azért ott ragadtak a pályán, rengeteg átfolyás, csúszós homokfoltok emlékeztettek minket az egy héttel azelőtti időjárásra. A homokmennyiség így is megdöbbentő volt számomra, pedig futottam már sivatagban, most mégis szembesültem azzal újra, hogy mennyire nem könnyű homokban futni. Hiába néztem a versenyről készült korábbi videókat is, de azokban inkább a köves területek voltak, így meglepett a homok mennyisége. Túlzás nélkül mondom, hogy az 1 km-re jutó homok tömege több volt, mint Namíbiában. Ezt nyilván a lábfejem is megérezte, így amikor csak találkoztunk Gyurival, 12-16 óránként, akkor ő egyből kiürítette a cipőmet, és cseréltünk zoknit is.

A Bigfooton totál egyedül voltál, az ismeretlenben, most viszont ott volt veled a férjed, Gyuri, aki maga is ultrafutó, és nála jobban senki nem ismer. Azért nagy segítség volt akkor most a jelenléte.

Abszolút! És az egész sokkal jobban is ment. Ellentétben a Bigfottal, én itt most nem 240 mérföldet futottam egyben, hanem előre már felosztottam az egészet magamban 16-17 szakaszra. Minden egyes ilyen szakasz után nyomtam egy stopot magamban, azt elmentettem, amit hátrahagytam, és indítottam egy új útvonalat. Sosem futottam a Moabot egyben, hanem mindig csak az adott ponttól pontig láttam előre. Mindig, mindegyik szakasznak meg volt előre a nehézsége, de ezekre fel voltam készülve, tudtam, hogy hol, mikor, mire számíthatok. Rengeteg korábbi teljesítő beszámolóját elolvastam, így tudtam, hogy az elején hőség lesz, így nem lesz majd érdemes sietni. Ez így is történt, és sokakat fejbe is vágott azok közül, akik megindultak. Tudtam azt is, hogy lesz egy maratoni táv, ahol nem lesz pont, nem lesz víz. És ez nem egy 3:30-as maraton. 3 liter vízzel indultam, amit kortyonként szopogattam, de mondanom sem kell, hogy pillanatok alatt felmelegedettt, és le sem mertem nyelni, csak tartogattam a számban, nehogy teljesen elfogyjon. Emlékszem, ahogy itt beértem egy húzásra lenyomtam egy liter jeges kólát. Szóval tudtam, hogy ki kell húzni, és majd jön egy újabb szakasz, egy újabb nehézséggel. Volt egy nagyon érdekes beszélgetés három korábbi teljesítővel, amit szintén meghallgattam, és nagyon tanulságos volt. Itt egy győztest, egy középmezőnyben végzett és egy szintidőt súroló futót kérdeztek a szervezők a pályáról. Ebben a videóban hangzott el, hogy az első hegyen nagyon nehéz lesz, hogy miután felérsz a csúcsra, újra le kell menni a hegy aljába és felmászni ugyanoda, és csak ott lesz a kontrollpont. Így hogy számítottam rá, nem is volt annyira nehéz. Amúgy nem is volt az a második mászás olyan kegyetlen, csak ne kaptuk volna a jégesőt a nyakunkba. Az egész futás alatt gyakorlatilag egyfolytában öltöztem, vetkőztem felváltva.

A felvezető posztjaidban nagyon részletesen bemutattad, hogy milyen kötelező felszerelésekkel szükséges készülnöd. Ezek szerint a hőségtől a jégesőn át a fagyos éjszakáig mindenre fel kellett készülnöd. Volt, ami hiányzott, vagy úgy vagy vele, hogy feleslegesen cipelted magaddal?

Nappal 30 fok körüli hőmérséklet volt, de nem is a meleg okozott nehézséget, hanem az, amennyire égetően tűzött a nap. 70 faktoros naptejjel kentem magam, de most is még épp hámlik le a combomon a bőr, mert úgy leégtem. Mondtam is magamban, hogy ha a pokolra kerülnék, akkor ezt már kihagyhatom, mert ott elevenen elégtem. Ez kegyetlen volt. Nappal azt vártam, hogy jöjjön az éjszaka és menjen le a nap, éjjel pedig alig vártam egy kis melegségre. Ez az állandó öltözés-vetkőzés tényleg egy nagy macera volt, de ez ezzel jár. Az nagyon fontos, hogy ahogy érzékeled a változó körülményeket, egyből le kell reagálni. Semmi nem volt felesleges abból, ami a zsákomban volt, és annak ellenére, hogy a kötelező felszerelést soha nem ellenőrizték, a saját magam biztonsága érdekében jó volt minden, ami velem volt. Az övtáskákat cserélgettem, volt hogy nagyobbal volt, hogy egy kisebbel hagytam el a pontot. Volt egy időtervem, ami nagyon optimista volt, hiszen a “fotelból” terveztem. De tényleg úgy voltam vele, hogy ha fél napot csúszok az sem baj, de amúgy nagyjából sikerült is tartani magam ehhez a tervhez az elejétől a végéig, ponttól, pontig. Sőt, inkább korábban értem, mint később. Tényleg hihetetlen amúgy még most is.

A szakaszokra átlagosan hány kg-os zsákkal a hátadon indultál útnak?

7-9 kiló körül volt, amit vittem.

Annyira jól működött minden, sehol semmi mélypont, vagy nehézség?

Nehézség volt, de csak pont amennyi kell. Mélypont nem igazán. A háromezres hegyen az asztmám miatt kicsit szenvedtem, hiába volt a verseny előtt 5-6 napom a környéken akklimatizálódni. Ez nem kellemes, de nekem ez van, és ezzel kell együtt élnem, futnom. De ez semmiben nem hátráltatott. Régóta együtt élek már vele, megtanultam kezelni.

Semmi több dráma?

Nem. Nézd, rengeteg matek volt ebben az elmúlt fél évben, mindent többször átszámoltam, mikor hol, mennyi vizet kell magamhoz vegyek, hol lesz éjjel, mikor nappal, melyik szakasz kb. mennyi ideig tart, tudtam mikor vár rám, tényleg mindenre fel voltam készülve. Persze érhetett volna így is meglepetés…

Igen, mint egy érettségire készülő diák, aki betanulja a tételsort.

Pontosan. Boti fiam fél éve már vizsgáztatott a pontok közötti távolságokból, a köztük lévő szintkülönbségből. Mindenre tudtam a helyes választ, és azt is, hogy mikor, érek majd oda.

Az egészről olyan szenvedéllyel beszélsz, hogy adja magát a kérdés: visszamennél újra átélni ezt a csodát?

Ha Moab itt lenne a szomszédban, Ausztriában, akkor persze nagyon szívesen, mert akkora élményt kaptam. De van még jó pár olyan verseny, ahová el szeretnék jutni, és esélyt adok más helyszínnek is, hogy ennyire belopja magát a szívembe.

A MOAB 240 a Destination Trail Races három nagy 200 mérföldes versenyéből álló sorozatának harmadik állomása, ide tartozik másodikként a BigFoot is, amit 3 éve teljesítettél. Időrendben az első pedig a festői Tahoe-tó partja mellett vezető Tahoe 200. Mit érzel, hív ez a verseny is?

Persze, nyilván, de nem jövőre! Az az igazság, hogy a harmadik gyermekünk, Koli fiam érettségire készül és utána ő is kirepül a családi fészekből. Így azt a pár hónapot szeretném teljes nyugalomban a családommal megélni, és ott lenni, amikor szükség van rám. Ezért májusra, júniusra nem is terveztek semmit, ami miatt hosszabb ideig távol kellene lenni a családomtól. A Tahoe-nál azért a magaslattól is tartok, ennek ellenére bízom benne, hogy ha nem is jövőre, de meg fogom még azt is csinálni.

Azt viszont már a múlt héten elárultad a közösségi oldaladon, hogy mi a következő nagy projekted, mikor és hol indulsz még az idén. No de valljuk be, az Antarktiszra nem tudsz olyan felkészültséggel érkezni, mint Moabba…

Az fix, ott egy biztos, hogy semmi sem biztos, de tényleg! Ott tényleg az égvilágon semmi nem tervezhető. Próbálom elképzelni az elképzelhetetlent. A felszerelés nagyjából persze összeállt, a bőröndömet már bepakoltam, de ez az életemben talán az első és eddigi egyetlen olyan verseny, amire alig tudtam készülni. Hiába van a szervezőknek egy terve a napi szakaszokra, de semmi sem biztos. Egy dologra tudok készülni, hogy nagyon rugalmas legyek, és elfogadjam azt, amit az adott helyzet hoz.