„Ej mi a kő!” - a Valamar Trailen jártam

Ráadásul édesanyám egyik kedvenc nyaralóhelye volt egykor a horvát félsziget. A 70-es évek első felében jártak ott édesapámmal, még a jugoszláv időkben, gyerekkoromban magam is voltam már ott családi nyaralásokon. Óhatatlanul is vonz ez a hely. Mindenhogyan jó helyen volt, s még azon sem filóztam hosszasan, hogy melyik távot válasszam. Hát persze hogy a „hosszút” (57 km / 1800m). 2015-ben már futottam az Isztrián egy másik eseményen (Istria 100 miles, 110 km), ott azért kaptunk köveket, sziklákat is a talpunk alá bőven, főleg a táv első felében, de – gondoltam – hátha vannak a félszigetnek kellemesebb, nem annyira technikás futóútvonalai…

Minden klappolt ahhoz, hogy azt gondoljam, a Valamar Trail akár egész jól is sikerülhet. Hónapok óta gond nélkül gyűlnek a kilométerek, sokat erősödtem és gyorsultam mostanra ahhoz, hogy minden különösebb gond nélkül fussak le egy ilyesfajta távot. Az odaút kellemesen telt, a szállodánk kényelmes volt, a vacsora tányéromon pedig egészen finom falatokkal tudtam hangolódni a másnapi futásra.

Reggel 8-kor rajtoltunk. A zsákomban lévő 40 grammos tasakokba kimért Sponser Competition izópor és három darab Sponser Long Energy gél adta a frissítésem alapját. Nagyságrendileg 7 órás menetidővel számoltam. A kis létszámú mezőnyben az első sorok egyikében kerestem magamnak helyet, s miután az első néhány km-t követően már nem is előzött meg senki, nyugtáztam magamban, hogy sikerült jól belőnöm a helyem a mezőnyben. A legfőbb segítőm a megadott pulzuszóna volt, amely szépen beszabályozta számomra a vállalható tempót. Nem is igen volt semmilyen „komolyabb” feladatom, csak a két szélsőértéket figyelni és tartani.

Jobbára a táv első felétől kezdve – ahogy elindult az út fölfelé a tengerparti sétányról – kövekkel gazdagon borított ösvényeken futottunk, de kezdetben optimistán bíztam abban, hogy ez tán változni fog majd. Ha kilométerről kilométerre kellene felidéznem az útvonalat, arra jutnék, hogy mondjuk 70 százalékban köves erdei utakon futottunk, ahol a kövek mérete az apró murvástól a hatalmas sziklás, kézzel kapaszkodósig egészen változatos méreteket mutatott, egyetlen dolog nem változott érdemben, azok pedig az ösvények, single track-ek, dózerek borítása, vagyis maga a KŐ.

Így utólag egyébként viccesnek tűnik a Valamar Trail útvonala, hiszen tényleg olybá tűnt, hogy folyamatosan várom, remélem az enyhet adó kőmentességet - amely érdemben csak a rövid aszfaltos átkötő szakaszokon realizálódott – de végső soron elmondható, hogy az Isztriai-félsziget talán legkövesebb kőbányájának kőtengerében futhattam. Gondos futó módjára alaposan átbogarásztam a pálya szintrajzát, és arra jutottam, hogy a verseny végén majd vágtázni kell, mert az utolsó 12 km-en alig van szint. De arra persze hogyan is számíthattam, hogy kő viszont oda is bőséggel jut, így a mesés látképet és dicső befutót némiképp megtöri majd a folyamatos botorkálás, amelyet a tengerparti ösvényen (is) elkövettem.

Valahogy ritmustalan volt az egész, mire végre felgyorsultam valamelyest, jött egy újabb köves kanyar, amely másfajta méretű kövekkel volt övezve, aztán amikor bakkecske módjára végigugráltam rajta, várt egy következő cselendzs, mert ezúttal a lábszárközépig érő fűben volt elrejtve jó néhány vegyes méretű kő. Ha az embernek van humora, akkor persze végig lehet röhögni ezt az egészet, mert amolyan Ninja warrior-os pályarendszernek hatott a válogatott nehézségekkel övezett útvonal, amelyet halálos elszántsággal és bravúros technikával természetesen végül teljesítettem. 7.14.12-es idővel értem célba. Tekintve, hogy mohától zöldellő, száraz levelektől tarkított, pihe-puha földúton szoktam futni, ráadásul nem sokban marad el az előzetesen saccolttól, valamint, hogy ebben a női mezőnyben negyedikként sikerült célba érnem, nem olyan rossz idő ez. De érzésre borzalmasan megszenvedtem ezt a futást. Igazából semmi bajom nem volt, csak annyira szétütötte a lábaimat a sok – na mi más, mint - kő, hogy kb. 30 km-től valami elképesztő kínlódás volt számomra.

Viszont ezt az „apróságot” leszámítva különleges és klasszul szervezett verseny volt. Jól jelölt pályával, sok segítővel, sűrű frissítéssel. A hegyek és a tenger kombinációja pedig tényleg páratlan élményt ad. Most így utólag azt javasolnám magamnak, hogy válasszam inkább valamelyik rövidebb távot, amelyek éppen annyira kövesek, mint a hosszú, így garantáltan ugyanazt az „élményt” adják, ugyanakkor több energiám maradt volna bámészkodni, élvezni ezt a merőben különleges versenyt, így az ősz eleji nyárban…