Viszlát komfortzóna, helló izomláz!

Mint azt már korábban elárultam, évek óta a komfortzónámban futok. Lusta vagyok, és erre nekem elegendő kifogás az, hogy „így is sokkal többet mozgok, mint azok, akik a kanapén fetrengenek”. A szerdai futóklub egyáltalán nem a komfortzónámban zajlik, már erről is beszámoltam. Ha ott zajlana, nyilván nem sok kihívást tartogatna senkinek.
A speed edzéssorozat következő állomása – mint ahogyan az sejthető – igencsak megerőltető volt számomra. A szokásos bemelegítések után előkerült a létra nevű eszköz. Az edzés ezen része az iskolai sorversenyek hangulatát idézte, azzal a különbséggel, hogy itt mindenki csak dícséretet és biztatást kapott az edzőktől. A létrás feladatok elsősorban a mozgáskoordinációt hivatottak javítani, ami szintén hozzájárul a kellő gyorsuláshoz. (Nemrég láttam az Instagramon Zoe Saldanát, aki pontosan ilyen eszközzel szabadult meg a szülés utáni feleslegtől, és ez erőt adott.)

A létrázás után megkezdődtek a gyorsulási futóedzések. Mivel itt most a mérföld a mértékegység, az edzők 1600 métert osztottak fel résztávokra, 200,200,300,200,300,200,200. Így alakult a távok sorrendje, és a középső 200-nak kellett a leggyorsabbnak lennie. Azért azt meg kell hagyni, hogy a kiváló és szuperkedves edzők, a többiek és a haladó csoport igencsak inspiráló tud lenni. Én majdnem kiköptem a tüdőmet, pedig három résztávot elblicceltem (mentségemre szóljon, hogy a térdemet akartam kímélni.)
Egyik edzőnk, Vajda Zsuzsi szerint az a lényeg, hogy ezeket a résztávokat edzésről edzésre egyre gyorsabban tegyük meg, valamint azt a tempót, amit 200-300 méteren elérünk, előbb-utóbb tudjuk tartani hosszabb távokon is.
Ami az eredményeket illeti, számomra szinte hihetetlen, de már két edzés javított a teljesítményemen. Egyrészt végre kiléptem a kényelmes tempóból, végre izomlázam van futás után. Másrészt a futóiskolai gyakorlatoknak köszönhetően elkezdtem odafigyelni arra, hogyan futok, mekkorát lépek, mennyire emelem a térdem, hogyan tartom a kezem. Az utóbbi napokban zene nélkül futottam, így még jobban oda tudtam figyelni a mozgásomra. Magam sem hittem el, amikor az órámra pillantottam, hogy 4'42-es iramtempóban megyek. (Természetesen nem végig, arról szó sincs).
Izgatottan várom, hogy a hétvégi IronGirl versenyen, 10 km-es távon tudok-e majd vajon jobb időt futni, mint szoktam. Nem akarom elkiabálni, de van egy tippem.