Ultra Trail Hungary: egy hosszú út (vég)állomása

Milyen, amikor beleragad a pólóm a hátamon lévő nedvedző horzsolásba. Este még szurkálom a lábamon lévő hólyagokat, már ami nem durrant ki, mert olyan is volt, éreztem hosszú órákon át. Milyen, amikor végre vízszintesben vagyok, a hűvös lakásban. Milyen mély álomba merülni, miközben még bőven az átélt élmények hatása alatt vagyok. Milyen az, amikor már nem érzem, hogy menten elájulok a hőségtől. Milyen a végletekig felhevült testem, amely kályhaként ontja a forróságot. Milyen lemenni a lakásunkban lévő lépcsőn most, hogy a combom alig tart valamicskét, naponta sokszor. Milyen megélni és aztán mára felülírni azt az érzést, hogy nem, én nem akarok többet ennyit futni, mert elmondhatatlanul nehéz…a vége.

Az UTH egy vágyott verseny volt. Évek óta nézem, méricskélem, ólálkodom körülötte hol önkénteskén, hol szimpla bámészkodóként. A pályát nem ismertem egyben, de a felkészülés során bejártam és úgy gondoltam, kifejezetten nehéz útvonal. 112 km, benne 4200 méter szintemelkedés. A legjobb női idő 14.40, tavaly futotta Nagy Tünde.

Másfél éve kimondottan tervezem a börzsönyi Kört (152 km / 7100 m szint). Ehhez pedig szükség volt egy kvalifikációra, egy minimum 100 km-es terepfutó verseny teljesítésére. Így jött a képbe az UTH – végre valahára volt nyomós okom, erős motivációm arra, hogy ilyesfajta versenyre adjam a fejem. A felkészülés mondhatni zökkenőmentesen telt. Még a téli egészségügyi okokból történő rövidebb kihagyások sem okoztak komoly gubancot. A megadott edzéstervek mögé hétről-hétre pipa került. Nem volt kihagyott, vagy elbohóckodott futás. Amatőr futó vagyok, kedvtelésből csinálom, de komolyan gondolom az egészet. Edzésidők, pulzustartományok, feladatok, ismétlésszámok, szinte mintha az életem múlna rajtuk.

Az éjféli rajt aggasztott és a várható hőség.

Előbbiről azt lehet elmondani, hogy nehéz rápihenni, kimarad egy éjszaka és utána előtted áll még a verseny második fele. Kimondottan nehéz feladatot kap a szervezet ezzel is. A hőség pedig azért volt kritikus ezen a napon, mert ez volt az első ilyen meleg nyári nap, nem lehetett akklimatizálódni azzal, hogy a megelőző napokban, hetekben napközben, melegben futsz. Megmondani nem lehet, hogy mennyivel csökken a teljesítmény kánikulában.

A terv az volt, hogy 140-150-es zónában mozogjak végig. Azt gondoltam, ez egy szuper zóna, nem megterhelő, de még azért futós, legalább is a lejtőket és a nem túl meredek emelkedőket illetően. A többi séta, de az nem baj, ez az egyik záloga a sikeres teljesítésnek. Legalább is az én szintemen.

Egészen szép számban voltunk jelen a csapatból. 21 futó állt rajthoz a Jakus teamből a verseny összes távján. Nem hiszem, hogy volt még egy edző, aki ennyi futót tudott ezen az eseményen rajthoz állítani. Végtelenül büszke vagyok, hogy ennek a csapatnak tagja lehetek én is.

A rajtkapu alatt még fotózkodtunk, viháncoltunk, izgatottak, de iszonyatosan elszántak voltunk. Büszkeséggel töltött el már önmagában az, hogy piros rajtszámos futó vagyok, hogy ott állok az UTH rajtjában. Esélyem van arra, hogy egyike legyek a versenyt teljesítő lányoknak. Aztán éjfélkor…nem tudom, hogyan rajtoltunk el, mert éppen azzal voltam elfoglalva, hogy az élesített órámon nem indítottam el a track-et. Hiába jártam be a pályát, kellett a track, a mankó, ami bármikor kisegít, ha megszorulok. Ott vacakoltam vele percekig, közben már el is rajtoltunk. Félsötétben nyomkodtam a gombokat…navigation…UTH…A-ból B-be futok…stb. Úristen de béna vagyok…gondoltam. De ezzel még nem volt vége a rajt közeli szerencsétlenkedésnek. A pulzuspántom hülyeséget mért. Bekrémeztem alatta alaposan és nem vette a szívdobbanásokat a jeladó, ráadásul még száraz is volt. Nyálaztam az ujjaimat veszettül, majd pedig az érzékelő részt próbáltam munkára bírni, mert ez meg a másik mankóm volt a verseny során, a pulzusmérés. Lehet persze érzésre is futni, de eléggé kockázatos. Kb. 1 km múlva helyreállt a rendszer és már csak azzal voltam elfoglalva, hogy találjak egy alkalmas sötét zugot, ahol meghúzódhatok egy gyors technikai szünetre. Ez is megvolt! Na akkor gyerünk, kezdődhet a futás.

Pulzus tehát 140-150. Nincs apelláta, nem számít, hogy mennyien előznek le. Le is előzött kb. a mezőny ¾-e. Ilyenkor mocorog bennem a kisördög, elkiáltsam-e magam, hogy hé emberek, ez itt egy bő 100 km-es verseny, hová loholtok? De nem, mindenkinek a saját dolga, a magánügye. Tudtam, hogy idő kérdése csak és előrébb kerülök. Türelemmel gyűrtem a kilométereket. Ami nagyon emlékezetes az éjszakai szakaszból, hogy nagyon kafa volt. Nem éreztem magam fáradtnak, rendesen dolgozott az adrenalin. Néhol volt egy kis sár, emiatt csúszkálás, de vállalható volt a mérték, lehetett haladni. Hajnali fél 4 körül kisebb csodát éltem meg. Megszólalt először egy madár, majd még egy, aztán szépen lassan ébredtek a többiek is. Egészen különleges élmény volt az addigi síri csendben meghallani a csivitelést és a kuvikolást. Egy idő után csoda zenebona vett körül. Közben elkezdett pirkadni az ég. Klasrtompuszta környékén kezdett kirajzolódni a fák vonala az addig sötétségből. Mire felértem a Pilis-nyeregbe világos lett. Érdekes lehet kipróbálni egy ilyesfajta futást csak úgy versenyen kívül, nem ilyen hosszan, mert tényleg különleges az éjjeli erdő. Számomra semmiképpen sem félelmetes, inkább amolyan biztonságos érzés, befogadottnak éreztem magam.

Itt ugrok egy nagyot… Lepencéig (63,9 km / 2617 m szint) eseménytelenül teltek a kilométerek és az órák. Még a klíma is bírható volt addig. Lepencén órát cseréltem, a sajátom lemerülőben volt. Norbi órájával futottam tovább. Csak két paramétert akartam látni, a pontos időt, amiből láttam, hogyan állok és a pulzust. A távot fejben tudtam, az útvonalban sem volt onnan bizonytalanság. Pilisszentlászólnál (72,8 km / 3030 m szint) Cser Zsófival volt találkám. Nagy segítség volt. A férjét, Zolit (Jakus team-es csapattársam) frissítette, aki szintén sikeresen teljesítette a távot, Zsófi közben bevállalt engem is ezen a ponton. Onnan az Apátkúti-völgy a mennyországot jelentette a maga hűvösségével, igaz a sok patakátkelés ritmustalanná tette a futást, de ezzel együtt is jó kedvvel haladtam. Terveztem a Visegrádi depót (81,4 km / 3079 m szint), ahol a tesómmal, Gáborral találkoztam. Levest, gyümölcsöt pakoltam magamnak, pólót, zoknit terveztem cserélni, izot tölteni, stb. Igazi nagy depóra készültem. A ponton ért a meglepetés, hogy nincsennek sehol. Gyors telefon, de közben már láttam, hogy üzent is. 11.30-kor voltam ott és kb. 55-re tervezte a GPS-szük az érkezést, dugóban álltak Leányfalun. Egyértelmű volt, hogy nem várom meg őket. Dühös nem voltam, de rémesen éreztem magam. Lepencén, a hivatalos depós ponton rengeteg izot pakoltam ki a táskámból, mert sok tartalékom volt és azt gondoltam, nem cipelek annyi cuccot, hiszen úgy is lesz segítségem. Hoppon maradtam egyetlen darab géllel a táskámban. A jól bevált Sponser izom pedig Lepencén, illetve a 25 percre lévő tesómál… Nem volt mit tenni. Töltöttem a ponton lévő izóból, vízből, kóláztam és mentem tovább.

Átgondoltam, hogy mit tehetek ebben a helyzetben. Nincs nálam már szinte semmi, amit ismerek, amivel jól tudok menni. Zsófinál maradt még egy gélem, aki vélhetően Pap-réten van, gyorsan felhívtam. Szerencsére valóban ott volt, megkértem, hogy tegye le valahová a megmaradt gélt. Ennyi kajám volt az onnan még hátralévő 20 km-re. Addig viszont még el kellett jutnom. Poroszkálás kezdődött, minimális futás, maximális séta. Fejben megevett ez a depós baki. Szidtam magam, mint szódás a lovát, hogy lehettem ennyire meggondolatlan, pici tartalékot kell hagyni, mert bármi történhet a depóssal, ami totál bezavarhat egy versenybe. Be is zavart. Szerencsére már nem volt annyira rettenetesen sok hátra, de ahhoz bőven elég, hogy már nem tudtam tartani a pulzuszónát és elfogyott a motivációm. Arra gondoltam, hogy ha csak sétálok, akkor is célba érek, viszont akkor nem kell annyi energia, kevesebbel is beéri a szervezet. Egészen takarékos menetre kapcsolatam. Az izomzatom is lehúzta a rolót, már a lejtőkön sem tudtam értelmes tempóban haladni. Mentem, ahogy bírtam, 70 százalék séta, 30 futás (de lehet, hogy 80-20 volt az arány), egészen jól futható részeket engedtem el. Szerencsére sok ismerőssel találkoztam menet közben, köztük a Szentendre Trail-en induló csapattársaimmal. Ez volt az egyetlen, ami feldobott, kizökkentett a totál szétcsúszott állapotomból. Botondtól még egy gél-t is kunyiztam, de már nem segített semmi.

A Skanzenhez fájdalmasan lebotorkáltam, ott még összefutottam a Visegrádon hiányolt depós team-emmel, jeges vízzel öblögettek, ami már csak arra volt jó, hogy elvérezve, elfogyva, eltikkadva, de végül sikeresen bebotorkáljak a célba. A vége előtt kb. 600 méterrel még működésbe lendültek a lábaim, csak hogy tényleg olyan legyen a befutás, mint amilyet megálmodtam…és olyan is volt. Ismerősök kiabáltak, tapsoltak, buzdítottak az utolsó métereken. Örökké emlékezetes, felemelő, szívet melengető, elérzékenyítő…ilyesmi.

Mindig azt gondoltam, hogy jesszus, itt milyen jó lehet befutni. De ezért a pillanatért – ami valójában annyira rövid – érdemes végig küzdeni egy ekkora távot? Végig csinálni olyan sok edzést, hosszú futást, télen a hóban, a jeges ösvényeken, a sötét délutánokon vagy a fagyos hajnalokon, na és a viselhetetlen forróságban?!

Igen és újra igen!

16.41-et futottam, az ötödik helyen értem célba a női mezőnyben. 22-en rajtoltunk és 12-en értünk vissza Szentendrére, a célba.

Iszonyatosan nehéz volt az utolsó 30 km. De, ha holnap – persze friss állapotban – újra rajthoz kéne állnom, újra rajthoz állnék.

Köszönöm a felkészítést Jakus Bélának. Másfél év közös munka gyümölcse ez a teljesítés. Volt benne hiba és én látom is a megoldást, de ilyen távon, ilyen időtartamú futáson kisebb csoda, ha nincs semmi hiba.

Köszönöm a szuper családomnak a változatlanul töretlen támogatást. Mártinak a két – olykor megterhelően eleven – gyermekünk lelkes pesztrálását. Nobinak a mindent (IS) meg a szuper fotókat. (Szerintem az ország egyik legjobb outdoor fotósa, nem kímél erőt és energiát ahhoz, hogy szuper fotókat készítsen rólunk. Most például 9 órát dekkolt Visegrád és Pap-rét között, Borjúfőnél, szúnyogok ették, hőség tikkasztotta, de rendíthetetlenül nyomta a fényképezőgépet, amelyekből sok már elérhető az UTH Facebook oldalán!)

Ez volt életem ötödik 100 km-es futása és a legnehezebb. Azt gondolom, hogy a hőség miatt. Van az a meleg, amelyben – egy idő után – semmi, de tényleg semmi nem segít. Túlélni lehet, valahogy…nekem végül sikerült olyan üzemmódban működnöm, amelyben nem ért nagy baj, de komoly koncentrációt igényelt az utolsó pár óra. Itt ezen a napon, szerintem a szokatlan és hirtelen jött kánikula jelentette a legnagyobb kihívást, nem kifejezetten a táv és a kemény domborzat.

Gratulálok minden célba érkezőnek!

Az eredmények ide kattintva böngészhetőek.