8 helyett 7 nap alatt, páros helyett egyéni befutóval - ilyen volt nekem az idei Transalpine Run 2021

Sokat gondolkodtam, hogy milyen beszámolót írjak, hiszen ez a verseny álmaim versenye. A helyszín parádés, a szervezés ötcsillagos, a mezőny olyan, mint egy nagy család. Itt mindenki azért dolgozik, hogy a kétnapos versenyen induló 150 és a nyolcnapos versenyen rajthoz álló 300 csapatnak csak futnia kelljen és élvezni ezt a csodát.

Hogy kerültem újra ide?

Lőrincz Olivérrel 2019-ben a Salomonnak köszönhetően részt vettünk már a Transalpine Run-on és sikeresen teljesítettük a 8 napos versenyt. A sajtómegjelenéseknek és a közösségi médiába fektetett munkámnak köszönhetően felkért a szervező (PlanB Event Company), hogy legyek a magyar nagykövetük. Ez annyit jelent, hogy ingyen indulhatok bármelyik általuk szervezett versenyen. Én választottam, és a versenyek között természetesen ott volt a TAR is. Olivérrel 2019-ben elég biztonságit mentünk, hiszen sokkal nagyobb élmény egy stabil teljesítés, mint egy sérülés. Viszont így is a top 10-ben végeztünk a master kategóriában. Nekem már akkor elkezdett pörögni az agyam, hogy ki lenne a legideálisabb pár a következő versenyre. Egyből Veres Gabi jutott eszembe, hiszen viszonylag sokat futottunk együtt, van tapasztalata a hosszabb futásokban és elég eredményes futó. Gábor szerencsémre igent mondott. Sokat meséltem neki a versenyről és a hangulatról. Ugyan a 2020-as verseny elmaradt, de a lehetőség tovább élt 2021-ben. A csapat adott volt, már csak készülni kellett.

Ki nevezhet és kinek ajánlom?

Bárki nevezhet a versenyre, nem kellenek pontok, nincs kvalifikációs verseny és még a szintidők is elég barátságosak első ránézésre, de mielőtt gyorsan leülnél és beneveznél a 2022-es kiírásra, jöjjön pár infó. Kinek ajánlom és én mit tettem meg értem, hogy felkészülten állhassak rajthoz? Legyél tapasztalt páros futó, tehát tudd, mit jelent párban futni és legyen benned bőven tolerancia és alázat. Itt nem egy hajnali 10-est futtok együtt, hanem sziklás, drótköteles pályán az Alpokban, olyan körülmények között, ahol a 20%-os emelkedő az átlagos és gyakran 1500 méteren keresztül csak mászol rajta felfelé. A mezőny 98%-a bottal fut, tehát ha nem te nyered a versenyt abszolútban, akkor tanulj meg botozni előtte! Ha felfutottál a “dombtetőre” ahol picit kevesebb az oxigén, akkor jöhet a jól megérdemelt lejtő, de képzeld, az sem olyan, mint itthon. Nem ritka, hogy akár 3,5km alatt majdnem 1000 méter szintet ereszkedsz, így 30%-os lejtőn sziklák között kell lefelé kacskaringózni az ösvényen. Tehát ha itt akarsz indulni, akkor irány a Tátra, vagy az Alpok és tessék sokat technikás, magashegyi terepeken edzeni. Én az elmúlt két évben minden szabadidőmet próbáltam ilyen környezetben eltölteni, és szerencsére a sérülések is elkerültek. Ha attól a pár plusz kilótól eltekintünk ami az elmúlt időszakban feljött, akkor azt gondolom, hogy maximálisan felkészülve álltam rajthoz. Minden edzésemnek az volt a célja, hogy ne érjen meglepetés, ezért bringáztam egyben 450km-t, és ezért futottam utána egyből két hosszabbat magashegyen, és még sorolhatnám a többi edzést is, de az uncsi lenne.

Jöjjön a verseny!

Őszintén még augusztusban sem hittem el, hogy idén megtartják. Valahogy egyértelmű volt, hogy majd szeptember elején mindenki szigorít, három ország, különböző szabályozások… Épp ezért a szállásfoglalást is az utolsó napokra húztuk. Hatan utaztunk ki, Betti, Bea, Gábor, én, és a kutyáink Nóra és Károly. Nem szeretnék olyan felesleges dolgokról írni, hogy rajtszámátvétel, szállás, utazás…..

1. nap - Hirschegg/A - Lech am Arlberg/A 32,7 km 2150m d+ / 1840m d-

Szombaton elrajtolt a verseny és vele együtt mi is Verivel. Sajnos rögtön az első nap már adódtak problémák, mert Verinek 10-15 ütéssel magasabb volt a pulzusa, ezért lassítottunk a tempón, ami bárkinél előfordulhat. A tempó lassabb volt, mint terveztük, azonban a helyszín és az időjárás mindenért kárpótolt. Az első nap 10. helyen értünk célba az 57 master csapatból, de ez ilyenkor még semmit se jelent, hiszen van még 7 nap.

2. nap - Lech am Arlberg/A - St. Anton am Arlberg/A 29,3 km 1864 m d+ / 1974 m d-

Ez a szakasz volt az egyetlen, ami teljesen megegyezett a 2019-es pályával. Emlékeztem rá, hogy egy esély van, meg kell nyomni az elejét, mert utána 10km egynyomsávos mászás következik, ahol esélytelen az előzés. Így is tettünk és nagyon szépen haladtunk az első pontig. Pár apró hiba volt, Veri rálépett a saját szemüvegére és 15 percen keresztül a telefonját kereste, mert azt hitte elhagyta, de legalább volt mivel elütni az időt mászás közben. Egy ilyen mászást úgy kell elképzelni, hogy erőltetett menetben halad felfelé a lassan szétszakadó mezőny. Szépen haladtunk, de lefelé azért érezhető volt az előző nap a combokban, így Veri megkért, hogy lassítsunk picit. Kb. 15 perccel jobbat mentünk mint 2 éve. Erről van szó, mondtam magamba. Ez már a 6. helyre volt elegendő. A futások után általában ettünk, pihentünk, ettünk és pihentünk tovább. Na jó, én azért elkísértem néha a Beát (feleségemet) kutyázni.

3. nap - St. Anton am Arlberg/A - Galtür/A 34 km 2520 m d+ / 2225m d-

Bármilyen megdöbbentő, a harmadik nap is egy kemény mászással kezdődött és nekünk ez elég szépen is ment, egészen az első frissítő pontig, ahol Veri ordított egy nagyot, mert belenyilallt a talpába valami fájdalom. Levette a cipőjét és alig bírta megfogni a lábát. Az eü csapattól kapott két fájdalomcsillapítót és szép lassan folytattuk tovább az utunk. Az idő teljesen patent volt, 20 fok és szikrázó napsütés. A hegytetőről egy 30%-os lejtő vitt le a következő emelkedő lábához. őszintén megmondva egyikünkre sem voltam irigy. Verinek a lába és a lelke fájt, nekem meg csak a lelkem. Egyikünk sem így tervezte. 9. helyen értünk a célba, de éreztem, hogy ez most nem az a picit meghúztam a bokám sérülés, de egy csapat vagyunk és egy a cél, együtt befejezni a versenyt.

4. - nap Galtür/A - Klosters/CH 43 km 2330 m d+ / 2700 m d-

Sajnos ma már az első pillanattól fájt Veri lába, sokszor hideg patakokban próbálta hűteni, vagy megálltunk és masszírozással javított rajta egy picit. Az első emelkedő harmadánál meglepetés várt minket, Bea és Pötyi (Veri párja) kijöttek az első frissítőpontra, ez majdnem elmulasztott minden fájdalmat, egy picit sikerült megindulni, ami sajnos nem tartott sokáig. Innen kezdődött az igazi csapatmunka, Gábor menetelt előttem felfelé és toltam először tenyérrel, majd a futóbotomat támasztottam be a zsákjába. Szépen haladtunk és még elismerő szavakat is kaptunk közben azoktól a pároktól, akiket megelőztünk. Aztán Gabi összeszorította a fogait és mentünk egy nagyon jó tempósat lefelé, magam is meglepődtem rajta, hogy milyen jól haladunk. Ekkor már Svájcban jártunk és még visszavolt egy a szintrajz alapján nem túl keménynek látszó mászás, de persze a valóságban mást mutatott 900 méter 20%-os emelkedő. Ez és az ezt követő lejtő lehetett Verinek szerintem a végső kegyelemdöfés. Nagyon meredek bokaforgatós lejtő, éles kanyarokkal, amit az ember jó állapotban imád, sérülten viszont a pokolba kíván. A célban megmutatta Veri a lábát és akkor már tisztában voltam vele, hogy legjobb esetben is csak már a másnapi vertikál szakasz (pihenőnap) lesz az utolsó közös szakaszunk.

5. nap - Bergsprint Klosters/CH 8,4 km 900m d+ / 210 m d-

Az 5. nap mindig a “pihenőnap”, nem azért mert nem futunk, hanem azért mert csak egy rövid vertikál szakasz van csak, így több idő marad a regenerálódásra. Páronkénti indítás van, fordított sorrendben az abszolút helyezés alapján, mivel mi kb. a 40. helyen álltunk így viszonylag a végén rajtoltunk. Ezen a napon nem kell együtt futnia a páros két tagjának, itt kifuthatja mindenki magát. Két éve Olivérrel külön futottunk, akkor az esett jól. Most mást döntést hoztam, nem akartam egyedül hagyni Gabit, mert tudtam, hogy ez lesz az utolsó közös futásunk. Utólag könnyű okosnak lenni és azt mondanám, hogy én már ezt biztos nem futottam volna le a helyében, de ott a helyszínen tuti én is megpróbáltam volna a másikért. Szerencsére aznap is gyönyörű napsütés volt, ezért napszemüvegben futhattam, így nem látszott, hogy pont ugyanúgy mint 2 éve az utolsó szakaszon, végig potyogtak a könnyeim. Csak most nem azért, mert a 8. napon futunk az álmunk felé, hanem azért mert látom, hogy mennyire fáj neki és mégis mindent megtesz értünk, pedig ő is tudja, hogy vége. Én biztattam, ő sziszegett a fájdalomtól, de nyomta, volt, hogy toltam, volt hogy szinte repült felfelé, hogy minél előbb túl legyen rajta. Hihetetlen, hogy mire vagyunk képesek mi, emberek, ott egy álom ami szertefoszlott már, de úgy csinálunk még utoljára együtt, mintha nem tudnánk és haladunk a cél felé. A célban Veri Pötyi karjaiba rogyott a lelki és a fizikai fájdalomtól én pedig Beát ölelgettem könnyes szemmel. Délután lefényképezte a lábát Gábor és elküldte egy ortopéd sebésznek, aki 99 százalékra azt mondta a bevérzésből, hogy fáradásos talpközépcsont-törés. Hogy megérte-e így lenyomni az utolsó közös szakaszt, azt nehéz megmondani, épp ésszel nem, de csapatban futni más, ott nem te vagy az első, hanem a CSAPAT.

6. nap - Klosters/CH - Scuol/CH 47,8 km 2438 m d+ / 2317 m d-

A Transalpine történetének eddigi leghosszabb szakasza következett. Veri felhúzta a futóruhát, pedig Bea, Pötyi és még én is mondtam neki, hogy engedje el és végül ő is belátta, hogy ezt már nincs értelme erőltetni. Így már csak egyedül rajtoltam. Láttam az előző napokon már egyedül futókat a mezőnyben, de valahogy nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz. 550 ember között voltam, de mégis egyedül éreztem magam. Két opció volt, vagy nyalogatom a lelki sebeimet, vagy jól kifutom magam és megpróbálom élvezni a maradék két napot. De miért is csak két napot? Mert az olaszok sajnos nem engedték megtartani a 8. szakaszt, így nem csak a párosunk lett csonka, hanem maga a verseny is. Na de mit választottam? Természetesen azt, hogy kifutottam magam. Imádtam, tiszta erőből nyomtam, a lábaim olyanok voltak, mintha még nem is futottam volna a héten. Előzgettem felfelé és lefelé is, még a kis csapatom is kijött egy frissítőpontra. Aznap a master csapatok között a második idővel értem célba és egy nő sem futott be előttem, ez azért külföldön nagy szó. Nem voltam önfeledten boldog, de élveztem a futást, és már csak egy nap volt hátra az én álomversenyemből. Bármilyen meglepő, de már ilyenkor elkezd hiányozni ez az egész. Este egy nagyon jó kis meglepetést kaptam a barátaimtól, kb. 9 óra lehetett, amikor először csippant a telefonom és kaptam egy biztató videót, hogy hajrá Bali, meg tudod csinálni, ott vagyunk veled és innentől kezdve percenként jött egy új üzenet. Köszönöm nekik és természetesen Beának, aki intézte az egészet.

7. nap - Scuol/CH - Prad am Stilfserjoch/I 44,7 km 2500 m d+ / 2870 m d-

Utolsó? Dehát még csak a 7. nap, nem akarom, hogy vége legyen! Két évet készültem rá, minden edzésem erről szólt. A 2019-es karszalagot azért nem vágtam le a kezemről, hogy mindig lássam a célt magam előtt. Volt egy álmom, amit egyszer már végig élhettem és most újra itt lehettem. Igaz nem volt minden meseszerű, de a rendezvény hihetetlen volt, az útvonal parádés és a szervezők a föld legkedvesebb szervezői. Ja, és előttem állt a Transalpine történetének legmagasabbra érő pontja, a fejemben pedig ott járt az a sok kedves üzenet, amit a barátaim küldtek. Irány fel 2971 méterre a csúcsra, az első 9 kilométeren 1798 méter szintemelkedést kellett megtenni. A “csúcson” a versenyigazgató biztatott minket és nem is akárhogyan, mindenkit név szerint, pacsiztunk és csináltam egy szelfit. De miért van idézőjelben a csúcs? Hát azért mert ott álltam majdnem 3000 méteren és hegyek vettek körbe minden irányba és azt éreztem, hogy szeretnek ezek a hegyek és visszavárnak. Ezekkel a gondolatokkal indultam el lefelé az olasz határ felé. A nagy sziklatengert gyönyörű legelők követték, aztán 3. frissítőpont, ahol ismét ott várt a kis csapatom. Innen már gyönyörű olasz kisvárosokon és almaföldeken kanyarogtam a cél felé. Hullámzott még egy kicsit, de már hallatszott a zene a versenyközpontból. Vegyes érzelmekkel futottam a cél felé, picit vártam is a végét, mert nem ezért jöttem, de elvileg még nem is lehetne vége és a lábaim is futni akarnak még, de egyre közelebb volt a cél és nem volt mit tenni átfutottam a célkapun. Az igazi katarzis most elmaradt, finisher lettem megkaptam az érmem, de csak egyedül, pedig ez egy csapatverseny. Érdekes utólag visszanézni a képeket, hogy mennyire látszik az arcomon a csalódottság. Este még volt egy finisher party, ahol név szerint kiszólították a csapatok tagjait és a főszervezőtől egyesével átvehettük a teljesítői pólót. Ez egy hihetetlenül jó buli, de mi most nem buliztunk. Verinek sem volt kedve táncolni és nekem sem. Uta, a verseny rendezője átölelt amikor átadta a pólómat és azt mondta, hogy jövőre találkozunk és ezt most nagyon jól esik leírni. Jövőre újra elmegyek álmaim versenyére!