terepfutás,ultrafutás,terepultra-futás,Piros 85

Történet arról, hogy egyszerű Piros 85-ből hogyan lett az év versenye

Forrás: Szász Norbert
Nem volt rossz futóévem, sőt épp ellenkezőleg. Szinte minden, amit elterveztem megvalósult. Viszonylag sokat futottam, elindultam ismét a hosszabb távok irányába, a szervezetem hibátlanul vette az akadályokat. Az más kérdés, hogy a fontosabb futások, nem pontosan úgy sikerültek, ahogyan azt megálmodtam…

Apropó, szoktatok álmodni arról, hogy milyen lesz ott lenni a versenyen? Ott futni? Hogy mennyire klasszul megy majd? Beérni a célba mosolygósan, csillogó szemekkel…

Szoktatok ilyesmit álmodni?

Aztán tök másként alakul az egész. Beérsz, ott a nyakadban az érem, ott vannak az órádon a verseny adatai, de nem olyan érzés, mint az álomban… És ez megismétlődik másodszor, harmadszor, sőt negyedszer is. Vajon mi lesz ötödszörre…ezek után?!

terepfutás,ultrafutás,terepultra-futás,Piros 85
Forrás: Szász Norbert

Piros 85

A sikertelen Kör után úgy éreztem, hogy kell idén még indulnom valahol, ahol jó alaposan ki tudom magam futni. Az eredmény mondhatni mindegy, de érzésre ne maradjon bennem semmi. Mindent ott akarok hagyni a pályán. Csapattársam leeső nevezésére csaptam le kb. 3 héttel a verseny előtt. Tavaly nem értem célba, mert brutál módon elfutottam a táv első felét. 65 km-nél kiálltam…mi mást tehettem volna, a francnak volt kedve még egy bő 3 órás botorkáláshoz. Ezen is jó lett volna korrigálni…

Viszont idén elhatároztam, hogy semmiféle időtervet nem fabrikálok. Kaptam egy pulzuszónát Bélától (Jakus Béla, futóedző) és semmi mással nem kívántam foglalkozni csak azzal, hogy ezen belül mozogjak. Norbi vállalta, hogy a verseny során gardíroz, magyarán frissít a teljes távon. Óriási segítség volt! Mondjuk nem cifráztam túl a dolgot, mert lényegében csak izotóniás itallal mentem (Sponser Competiton), talán 2 gélt fogyasztottam a teljes távon ezen kívül. Minden egyebet a folyadékbevitellel oldottam meg.

Remek időnk volt! Végre hűvös, de olyan hőmérséklet, ami azért még nem megterhelő a hőtermelés szempontjából. Sok szakaszon rövid ujjúban futottam, amit egy karszárral és egy kesztyűvel egészítettem ki, mikor mire volt szükség. A rajttól kezdve kellemes komfortom volt. Nem kapkodtam, nem idegeskedtem, mentem úgy, ahogyan a pulzus engedte. Zoli edzőtársam mellé szegődtem hamar. Az első kilométereken szokás szerint azzal szórakoztattam magam, hogy kérdezgettem, éppen, hogy áll a pulzusa. Ő az a csapattársam, akivel kb. azonos pulzuson nagyjából azonos tempót tudunk menni. Az első nagyobb emelkedő (Nagy-Kevély, 7,09 km) után el is váltunk. Zoli ellépett hamar, míg én kicsit ügyetlenkedtem a köves lejtőn.

terepfutás,ultrafutás,terepultra-futás,Piros 85
Forrás: Olcsák József
Ereszkedés a Nagy-Kevélyről.

Az első frissítőponton (12,73 km) Norbi kezembe nyomta a feltöltött szoft kulacsokat, és határozottan állította, hogy az előzetesen kért másfél liter helyett elég lesz 1 liter a következő szakaszig. Keveset ittam odáig is, fél liter fogyott csupán, pedig szűk másfél órája futottam már, de nem gondoltam bele mélyebben, hogy ez milyen következményekkel járhat. Volt nálam 1 liter izotóniás ital és mentem tovább. Jó kedvvel kezdtem meg a következő szakaszt, amely bő 15 km Dömösig. Sok olyan rész volt itt, amely bár emelkedett, mégsem váltottam sétára, mert a pulzusom engedte, hogy kocogjak. Nem mindenhol esett jól, de luxusnak éreztem, hogy ne használjam ki a pulzuszónát, amennyire csak lehet, hisz ekkor még a táv elején jártam, erőm is volt, nem volt okom lazsálni. A Tölgyikrek Dömös közti szakaszt szeretem futni. Szép tempóban lehet ereszkedni. Figyelni nagyon kell, mert vannak technikás részek és bőven falevél mindenhol, elég egy rossz lépés és könnyen véget érhet a verseny. Szerencsére mindig jól választottam meg a lépések helyét…

terepfutás,ultrafutás,terepultra-futás
Forrás: Szász Norbert
A csikóváraljai ponton, 12,73 km-nél.

Dömös (28,1 km) megvolt kb. 3 óra alatt. Nagy tumultus volt a ponton, szerencsére nekem ott sem volt dolgom, hisz ismét megkaptam a szükséges frissítést és robogtam is tovább. Sót és BCAA kapszulákat ettem folyamatosan, kb. óránkét mindegyikből 1-2 szemet, ezek kis tasakokban nálam voltak, Norbi csak a kiadott kulacsokat töltögette izoporral és vízzel. Tudtam, hogy Dobogókőre egy bő óra alatt fogok felérni. Szépen türelmesen baktattam, itt több séta és kevesebb futás volt, de még mindig aránylag sokszor bele kellett kocognom, hogy tartsam a pulzust legalább a zóna közepén. A túrás sporttársak előzékenyen álltak félre, 1-1 futótárssal rövidebb beszélgetésekbe elegyedtünk olykor, de leginkább a saját gondolataim kísértek az utamon. Amolyan szokásos meditatív állapotban voltam. Gond nem volt, szépen lefoglaltam magam a pulzus folyamatos csekkolásával, gyönyörködtem az őszi színekben, szóval minden kerek volt. (Apropó az órám kijelzőjére egy ideje ki kellett raknom nagyban a pulzust, mert alig látom már a kisebb karaktereket…engem is utolért az időskori szemromlás. Pláne kontaktlencsében, amiben futni szoktam hosszabb versenyeken, nehézkes a fókuszálás, mert az alól nem tudok egyszerűen kikukucskálni, mint a szemüveg alól. Na ez csak ilyen kis mellékes, ami jól jelzi, hogy múlnak az évek – hehe.)

terepfutás,ultrafutás,terepultra-futás,Piros 85
Forrás: Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesülete FB oldal
Dobogókőhöz közeledve.

Dobogókőn (36,24 km) cidri volt, de mivel ott sem kellett megállnom, kulacs-csere után futottam is tovább. Futós szakasz jött Pilisszentkeresztig. Hol figyelősebb, hol jobban futható lejtőn ereszkedtünk. Pilisszentkereszten, nagyjából 4 és fél óra futás után meglepetten vettem észre, hogy hirtelen esni kezd a pulzusom. Emelkedőn alig értem el a zóna alját, lejtőn pedig ki is csúsztam belőle. Pörögtek is belül a fogaskerekek, hogy mi a szösz ez, hisz még bőven kéne bírni a strapát. Aztán felidéztem, hogy mennyit ittam és jött a felismerés, hogy Dömösig bizony eléggé alul frissítettem. Az első 3 órában csupán másfél liter folyadékot fogyasztottam, nagyjából 130 g-nyi szénhidráttal, ami nem tűnt olyan soknak. Óránként kb. 6-8 deci folyadékot és 40-60 gr szénhidrátot kéne fogyasztani az ajánlás szerint, a folyadékfogyasztás mindenképpen kevésnek tűnt. Még jó, hogy hűvös volt (mondjuk pont emiatt nem akaródzott inni), máskülönben simán fejre állhattam volna. Szerencsére mire ez leesett, már bővebben ittam, de idő volt, mire sikerült korrigálni a dolgot. Volt egy nagyjából 37 km-es, bő 4 órás szakasz, amíg helyreállt a rendszer. Ebben az időszakban volt egy kis kínlódás és lassulás, de így is realizáltam, hogy Kopár csárdához (53,76 km) még mindig PB gyanús idővel értem, hisz 6 órán belül voltam, amire még nem volt példa a Pirosaim történetében. Ettől függetlenül nem bíztam el magam, nem lett bővebb a mellényem, sőt, mintegy zárójeles dolgot konstatáltam, mert még mindig a folyadékdeficitet rendeztem.

terepfutás,ultrafutás,terepultra-futás,Piros 85
Forrás: Veres Gábor
Pilisszentkereszten Veriga fotózott és nyomta a vicces bátorító gondolatokat.

Kopárcsárda után, Pilisszentivánon a sportpályánál Veres Gabi drága sporttársam (aki fáradhatatlanul lőtte a fotókat rólunk csupán önszorgalomból), említette, hogy Zoli 1 percre van előttem. Akkor még tisztán úgy tűnt, hogy 1 perc behozhatatlan hátrány, nem is igen forszíroztam semmiféle gyorsítást. Ugyanakkor, mire a Hosszú-árok előtti frissítőponthoz (59,39 km) értem (ahol jó szokásom szerint dugókázás után robogtam is tovább), megpillantottam Zolit úgy 100-150 méterre előttem. Egy kanyarban el is tűnt, én azonban kedvet éreztem ahhoz, hogy váltsunk pár mondatot, ezért gyorsítani kezdtem. Nagyjából 5-10 perc után beértem és onnantól együtt kocogtunk, majd baktattunk felfelé a Nagy-Szénásra vezető meredek kaptatón. Mindenki elújságolta a másiknak, hogyan van, mi minden történt vele az elmúlt órákban. De ahhoz nem éreztem erőt és motivációt, hogy magam mögött hagyjam őt. A gondolataimat olyasmik kötötték le, hogy a következő találkozási ponton át kéne öltöznöm, sőt cipőt is érdemes lenne váltani, mert a Salomon S/Lab Ultra 2-ben, amiben indultam, jócskán elfáradt már a lábam, rám nem jellemző módon kicsit éreztem a térdeimet is. Ez a cipő amúgy kiváló, de számomra hosszabb távokon a minimális csillapítás miatt nem jó választás. Viszont Norbinál várt a már kissé leharcolt Hoka Speedgoat-om, ami vaskos csillapítással rendelkezik. Váltottam hát cipőt és lecseréltem az izzadt gönceimet, sapkát, fejlámpát vettem magamhoz. Zoli közben elsuhant, abban maradtunk, hogy ha tudom beérem. Nem tudom, hány percet tölthettem Nagykovácsiban (65,06 km), magával a frissítéssel ismét nem vesződtem, megkaptam a töltött kulacsokat és mentem is tovább. Innen Norbival sűrűn tudtam találkozni, így fél liter bőven elég volt. Julianna-major (70,87 km), Szépjuhászné, Makkosmária (81,36 km): mindegyik olyan találkozási pont, ahová kényelmesen oda lehet gurulni. Azt hiszem ekkortájt hangzott el először a 10 órás teljesítés realitása, vagy legalább is itt fogtam fel először ezeket a szavakat. Plusz először kerültem képbe a helyezésemet illetően. 5. voltam, azonban pár percen belül Anikó beért, így 6-ként indultam tovább Nagykovácsiból. Zolit már az aszfaltos út végén megpillantottam, pár 100 méterre az erdőben utol is értem.

terepfutás,ultrafutás,terepultra-futás,Piros 85
Forrás: Veres Gábor
A pilisszántói ponthoz érkezem

Nem tudom mi történt a szervezetemben, milyen hajtóerők mozgósították a végtagjaim, de egyszer csak azt éreztem, hogy na akkor gyerünk. A legutóbbi Piroson 2 óra 48 percet mentem a Nagykovácsi – cél szakaszon. Jó állapotban voltam, semmim nem fájt, nem éreztem magam veszettül fáradtnak, nem hittem benne, hogy ennél az időnél rosszabbra kéne számítanom. Szűk 3 óra pedig annyira kevés idő, ráadásul jól futható szakaszok álltak előttünk a Fekete-fej kaptatójáig. Zolinak felvetettem, hogy tartson velem, de eléggé határozottan „lerázott”. Forrni kezdett a vérem, hogy igen, meg kell próbálni! Minden adott, minden rendben, minden ott van a lábaimban, csak futni kell. Csak bírni még egy egészen picit. Mit nekem szűk 3 óra futás, sőt kevesebb, hiszen, ha jól megyek, annyi sem lesz. Olyan emelkedőkön futottam, amiken az UTH-n vagy A Körön már nem bírtam a táv második felében (sőt a lejtőkön sem). Most viszont, jócskán az utolsó harmadban ment és nem kellett, csak kicsit belefeszülni, de minden egyes sikeresen megfutott emelkedő tovább növelte a hitemet, hogy megcsinálható. Robogtam tovább minden egyes találkozási ponton a fél literes teli flaskákkal a kezemben. Nem volt szükségem már semmi másra. Az órámat töltőre raktam a Fekete-fejre menet, mert elvileg 10 órát bír, de 9 és fél környékén már jelezni szokott. Nem számított a pozícióm, de izgalmas játéknak tűnt belülről, hogy vajon beérem-e Helgát, aki Nagykovácsiból már kifele ment, amikor én még csak éppen érkeztem. Szépjuhásznénál ismét kaptam fél liter izot és az egyik utolsó szóbeli löketet Norbitól: „Figyelj! Van még másfél órád, meg lehet 10 órán belül!” Előtte Verigáék a Hárshegyi körön már mondták, hogy az előttem futó lány (akiről tudtam, hogy Helga az) 1 percre van előttem. Hiába mosolyogtak rám a Coffee Run-os csapat finomságai a rögtönzött ponton (sőt kedvesen marasztaltak), muszáj volt robogni tovább. Mint a bokszoló, aki kivan már, de jól áll a meccse és ezért kelletlenül visszamegy a ringbe. A János-hegyi emelkedőt alaposan ismerem, számolatlanul sok alkalommal futottam már, most valahogy megtréfált, mert előbb jött el a vége, mint ahogyan vártam. Kellemes meglepi volt. A csodásan kivilágított Erzsébet-kilátó (77,05 km) látványa melegséggel töltötte el a lelkemet. S közben megpillantottam Helgát is. Tovább nőtt a motivációm arra, hogy már igazi versenynek tekintsem ennek a futásnak az utolsó kilométereit. A kaptató után kicsit beállt lábaimat idő volt újra mozgósítani, de nem hagytak cserben. Pillanatok alatt sikerült felvennem egy aránylag futós tempót és pár percen belül el is tudtam menni Helga mellett. Kicsivel 5 percen belüli iramban futottam lefelé és igyekeztem minél tovább futva haladni, még az enyhe emelkedőket is megkocogtam Makkosmáriáig.

terepfutás,terepultra-futás,ultrafutás,Piros 85
Forrás: Veres Gábor
Mindjárt a Kopár csárdához érek.

Makkosnál (81,36 km) már erős transzban voltam. Az izmaim, a szívem, az agyam, minden sejtem a végső szakaszra fókuszált. 9 óra 13 perckor értem oda, volt tehát 46 percem, hogy 10 órán belül célba érjek. Elégnek tűnt, de mégis hajtottam, ahogyan csak bírtam, mert nem volt már tiszta a tudatom ahhoz, hogy pontosan felmérjem, valóban elég-e. A 2 km-es undok emelkedőt, ami Makkos után még jól megrángatja az embert, nyögve csináltam végig. Gyalogoltam, de ha picit enyhült, próbáltam kocogásra váltani, alig-alig sikerült. Mire végre lejteni kezdett már irtózatosan éreztem, hogy pisilnem kell, de azt is tudtam, hogy meg nem állok most már. Végre élesen elindult balra le az ösvény. Utálatos, kellemetlen szakasz, de már annyira a vége, hogy szinte szerethető… Kicsi aszfalt, amit keresztezni kell és újra a meredek köves lejtő, majd basszus beakadt az órám töltőkábele a szűk ösvény egyik bokrába, ami miatt lepattant az óráról és a töltőről is. Hirtelen megálltam és pásztáztam az ágakat és a talajt, tapogattam magam, de nem láttam sehol a nyamvadt kábelt. Még pár másodpercig tipródtam, hogy mi tévő legyek, végül úgy döntöttem, hagyom a francba, muszáj tovább futnom, mert így veszni hagyom a karnyújtásnyira lévő álomidőt. Robogtam hát ismét lefelé, miközben próbáltam memorizálni a helyszínt, hátha megtaláljuk, ha visszajövünk érte. Hirtelen aszfalt volt a lábam alatt, talán 100 méterre lehetett tehát a kábel, ez jó hír, mert nem kell majd mélyen visszamászni érte. Összeszedtem minden maradék erőmet, amiből tényleg nem sok volt. Az utca egy része fel volt bontva, alig tudtam, hogy merre fussak, botorkáltam a feltúrt részeken, míg végre ismét megpillantottam a nyilat. Fogalmam sem volt, hogy milyen tempóban futok és milyen pulzussal, egy ideje már a versenyidőt néztem csak, hisz csak ez volt fontos. Tudtam, hogy nincs sok hátra, emlékeztem nagyjából, hogy merre kell menni és mindenhol találtam nyilat is, ami megerősített. Közben nyögtem, hörögtem, alig kaptam levegőt, az órák óta tartó hűvös mélyen meggyötörte a tüdőmet.

terepfutás,ultrafutás,terepultra-futás,Piros 85
Forrás: Szász Norbert
A Kopár csárda feletti fenyvesnek különleges hangulata van.

Szinte önkívületi állapotba kerültem az oxigénhiánytól, amikor végre megláttam a tornatermet: még egy kanyar, meg még egy, be az épületbe, ahol még soha nem jártam, remélem jó helyen megyek be, remélem nem állja utam senki, már nem is merek az órámra nézni, de érzem, hogy minden rendben! Minden rendben! Ott a célkapu, ott van Norbi és a vége, itt a legeslegvége!!! 9 óra 55 perc (37 mp)! Teljes boldogság! Ölelem Norbit, kicsit elérzékenyülök, hüppögve újságolom neki a „legfontosabbat”, hogy elhagytam az óra töltőkábelét, de rögtön biztosít, hogy nem lényeges. Persze én is tudom, hogy nem ez a fontos.

Olyat futottam, amire a legmerészebb álmaimban sem gondoltam aznap. Ment a szekér persze, kisebb nehézségeket leszámítva olyan igazán komoly gondom nem volt, de hogy ebből egy 10 órán belüli futás lehet, azt senkinek nem hittem volna el!

Bónuszként kiderült, hogy még egy lányt leelőztem, bár nem találkoztam vele, talán útvonalat tévesztett, mindenesetre 1 perccel mögöttem befutott egy lány sporttárs (akit később diszkvalifikáltak, mert kihagyott egy pontot). Így lettem tehát 4-ik a női mezőnyben.

terepfutás,terepultra-futás,ultrafutás,Piros 85
Forrás: Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesülete FB oldal
Elgyötörten, de nagy boldogsággal értem célba.

8 éve futottam utoljára befejezett Piros 85-öt. 10 óra 24 perc alatt értem célba. Akkor aránylag jó állapotban voltam. Terep 100-at futottam, TDS-t teljesítettem, családom még nem volt, a mindennapok gondtalanságába bőven belefért bármilyen mennyiségű edzés. Akkor 35 voltam, ma 43 éves 2 gyerekes anya vagyok. Végtelen öröm és büszkeség ez a futás és óriási muníció az elkövetkezendőkre!

terepfutás,ultrafutás,terepultra-futás,Piros 85
Forrás: Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesülete FB oldal
Nem hiszem el, hogy beértem 10 órán belül! - valami ilyesmit magyarázok.

Kihagyhatatlan számomra, hogy ki mindenkinek tartozom köszönettel mindezért. Nyilván a családomat említem az első helyen. Norbit, Norbi édesanyját, Mártit, aki a legfőbb szövetségesem a gyerekekkel kapcsolatban. Persze nekik, a két fiamnak is köszönöm, hogy képesek elfogadni azt, hogy az anyjuk olykor eltűnik „pár” órára. Bélának, az edzőmnek is hála, aki 2 éve ügyködik azon, hogy „normális” futót faragjon belőlem. Most pl. ő jobban hitt abban, hogy ez a futás sikerülhet akár jól is, én jócskán szkeptikus voltam. De annak is nagy szerepe volt az idei futós megnyilvánulásokban, hogy Béla egész klassz futócsapatot hozott össze, mostanra jó sokan megismertük egymást, sokfelől érkezik a figyelem és bátorítás az edzések és versenyek során. Jó ehhez a csapathoz tartozni!

(A töltőkábel egyébként megkerült. Norbi másnap délelőtt visszament Budaörsre és az elmondottak alapján megtalálta.)

Most 4 hét futószabi következik. Pihenéssel, kötetlenséggel, közösségi élményfutásokkal. Még a pulzuspánt is a fiókban marad…egy időre.