thuróczy bertalan

Thuróczy Berci: nem a legjobb akartam lenni, hanem a legkitartóbb

Thuróczy Bertalan a Futni, hinni, élni című könyvében beszél a rák elleni küzdelemről, a gyerekkoráról, arról, hogy mi ösztönözte már egészen fiatalon, milyen célokért dolgozik most – és úgy összességében arról, hogy miként lehet egy traumát a fejlődés szolgálatába állítani.

Amikor gyerekként, Rákóczifalván elkezdtél futni, az honnan jött? Nem furcsállották a faluban, hogy futsz?

Rákóczifalvai kisiskolás koromban indult a sport iránti szeretetem: 5-6 éves korom óta fociztam, rajongtam a labdarúgásért. Játék közben mindig Messinek képzeltem magam. Ő volt a gyerekkori kedvenc játékosom. Fociban is - mint ahogy tanulásban, versenyekben, iskolai tevékenységekben és később az élet bármely területén -, mindig a legkitartóbb akartam lenni, még akkor is, ha csak egy baráti meccsről volt szó suli után az osztálytársakkal a rákóczifalvi salakpályán. Már ekkor is szerettem a szántóföldek mentén a naplementében futni, gyerekként még azzal a szándékkal, hogy fociban gyorsabb és kitartóbb legyek.

Nem a legjobb?

Szándékosan nem a 'legjobb' kifejezést használom, mert sosem akartam a legjobb lenni, hanem a legkitartóbb. Számomra ez az a tulajdonság, ami mindennél többet ér az életben: nem azért tanultam, mert a legokosabb akartam lenni. Nem azért futottam, mert a fociban a leggyorsabb akartam lenni, hanem az, aki számára nincsen vesztett helyzet, és még a legreménytelenebb pillanatokban is úgy hajt, mintha az élete múlna rajta. A kitartáshoz köthető mentalitást találtam meg a hosszú futások során - nem csak a fizikai, hanem a lelki állóképességemet is edzettem. Később a gimnáziumi évek során testnevelő tanáraim is biztattak arra, hogy folytassam ebben a mentalitásban, jó úton járok.

Mennyire voltak ezek a lélek futásai?

Amíg otthon éltem Rákóczifalván, mindig a legcsendesebb, legeldugottabb szántóföldek mentén - télen, nyáron, hóban, fagyban, kánikulában - futottam: ekkor tudtam leginkább elmélyülni a gondolataimban, és különben is, legtöbbször akkor nyilvánul meg az ember jelleme, amikor senki sem látja: mit tesz ilyenkor, feladja vagy küzd?

Kitörés a falusi környezetből

Szüleid mivel foglalkoztak? Mennyire tudtak bármiben segíteni, támogatni, ösztönözni?

Szüleim mindenben támogattak, amiben csak tudtak: a tanulmányokban, a sportban, az életben. Nekik köszönhetem, hogy kitörhettem - nem Rákóczifalváról, hanem abból a korlátozott gondolatvilágból, amelybe magamat ringattam egy "falusi parasztlegényként" a szántóföldön a kukoricát kapálva. Példát mutattak az önzetlenségükkel, a végtelen szeretetükkel, a kitartásukkal és azzal, hogy azt sugallták számomra, hogy bármi lesz, megoldjuk - nincsen vesztett helyzet. Lehetőségeinkhez mérten ennél többet nem is kaphattam volna tőlük, amiért a mai napig mindig eszembe jutnak - sosem felejtem el, hogy neveltek fel. Erről egyébként bővebben is írok a könyvemben, mert annyira fontosnak tartom.

Benned hogyan érlelődött meg az a gondolat, hogy ki akarsz törni? Hatott rád valaki a szűkebb vagy tágabb környezetedből? Vagy ez egy előzmény nélküli ambíció volt nálad?

családom, az általános iskolás és később a gimnáziumi tanáraim hatottak rám leginkább: mindig is biztattak, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki abból a szorgalomból - én inkább kitartásnak hívom -, amivel engem megáldott az ég. Se nem voltam jobb, gyorsabb, okosabb, erősebb vagy ügyesebb bármelyik gyereknél sem, egyetlen dolgot tudtam nagyon jól csinálni: kitartani bármilyen élethelyzetben, bármilyen körülmények között addig, amíg szükséges. Sosem álltam meg félúton feltett kézzel. Ma sem fogok, és holnap sem.

Hogy növelted a látóköröd? Hiába volt körülötted a család és az iskolai környezet, a mindennapok ingere azért egy kis településen kevésbé markáns és bizonyos dolgok nem is annyira hozzáférhetőek.

Igen, a 'kitörés' gondolatához még néhány külső tényező is hozzájárult: már akkor is nagyon szerettem olvasni - ahogy egyre többet olvastam, egyre jobban tágult a perspektívám, és megkérdőjeleztem azt a történetet, amelyet magamnak meséltem magamról: hogy én csak egy 'falusi parasztlegény' vagyok, és nem lehetnek nagy álmaim az életben. Egyre többet olvastam és egyre mélyebben érdekelt minden, kiváltképp a természettudományok, a matematika, a fizika: hogy hogyan működik körülöttünk bármi, amit látunk - vagy épp az, ami a szemnek láthatatlan. Mindemellett mindig is hallottam a rádióban vagy a televízióban a kutatásokról, felfedezésekről, tudósokról. Ennek hatására tudtam, hogy annál többről kell, hogy szóljon az élet, minthogy a szántóföldön kapálom a kukoricát. Egy kitörési lehetőséget láttam magam előtt: tanulni, tanulni, tanulni - éjt nappallá téve, közel 20 éven át, minden egyes nap.

Sajnáljuk, de a tartalmat időközben eltávolították az Instagram-ról.

Vizsgákra készült a kemo idején is

Az a küldetéstudat, ami később jelentkezett, felfedezhető volt benned már korábban, a betegség előtt is?

Igen, már a betegségem előtt is küldetésemnek éreztem, hogy valami olyan 'nyomot hagyjak' a világban, ami miatt azt mondhatom: ezért érdemes volt élni. Ez konkrétan még a betegségem előtt nem fogalmazódott meg bennem, de azt tudtam, hogy ez egy rajtam túlmutató cél - ezzel a 'leendőbeli célommal' nem csak magamon, hanem embertársaimon is segíthetek.

Később, amikor beteg lettél, nagyon tudatosan fordultál a betegség és a nehéz helyzet felé. Ha jól tudom, betegen és vizsgáztál, kemó közben is tanultál. Bizonytalanság soha nem volt benned és kétségbeesés?

Amikor 21 évesen rosszindulatú daganattal diagnosztizáltak az egyetemi tanulmányaim 3. félévében, teljes bizonytalanságban voltam: a kisebb gondom az volt, hogy hogyan fogom így beteljesíteni a gyerekkori álmaim, és hogyan fogok mérnökké válni. A nagyobb pedig az volt, hogy hogyan fogok nem meghalni.

Mi volt az első reakciód?

Először nem is akartam vállalni a kemoterápiás kezelést. A primer tumor eltávolítása után azt hittem, hogy meggyógyultam. Ezt a műtétet direkt úgy 'időzítettem', hogy nyárra essen a tavaszi vizsgaidőszak utánra, és ezután úgy indulhasson az őszi félévem az egyetemen, hogy már meggyógyultam. Kezelőorvosom szembesített a ténnyel, hogy ez esetben a mérnöki diplomát sem fogom tudni átvenni, mert 1 éven belül meghalhatok.

Ekkor sem hagyott el az erőd?

Ezen az őszi borongós, október eleji napon a hír hallatán sírva írtam alá a beleegyező nyilatkozatot, és elvállaltam a kemoterápiás kezelést - annak minden szövődményével. Ekkor már bizonyos volt számomra, hogy ez az egyetlen járható út a gyógyulás - és egyben az életben maradás - felé. A Budapesti Műszaki Egyetem akkori oktatási felelősével és az Onkológiai Intézetben kezelőorvosommal megegyeztem abban, hogy saját felelősségre folytatom a tanulmányaimat még a kezelés mellett is.

Hogyan hatott rád a kezelés?

A kezelést megkezdve a hajam néhány hét után kihullott, és a zárthelyi dolgozatokra, egyetemi laborgyakorlatokra, előadásokra csak hányingercsillapítók segítségével tudtam bejárni. Úgy küzdöttem minden egyes pillanatban, mintha az lenne az utolsó. Éppúgy, mint korábban a futások alatt úgy futottam minden egyes kilométert, mintha az lenne az utolsó. Az Onkológiai Intézetben a kemoterápiás kezelések alatt készültem fel a vizsgákra is. Minden követelménynek eleget tettem, minden tantárgyamat sikeresen zártam, folytathattam a tanulmányaimat és egyben a gyerekkori álmaim felé vezető utat. A kezelés pedig sikeres volt, és kigyógyultam a rákból. De a neheze még csak most következett.

Tanulmányozza a tudomány és isten kapcsolatát

Az ember, ha effajta baj éri, gyakran fordul a spiritualitás felé és kutatja a miérteket. Hogy milyen dolga van ezzel az egésszel, min kéne változtatnia. Benned ezek a folyamatok hogyan zajlottak? Istenben már előtte is hittél?

A mai napig kutatom a miérteket, és az elmúlt években még csak egy dologra jöttem rá: hogy a nap végén csak az számít, hogy milyen történetet mesélsz magadnak, magadról. Életek múlhatnak rajta. A sajátunk is. Istenben még most sem hiszek, hanem egy útkeresésben vagyok: a könyvben is megfogalmaztam ezt az útkeresést, és látom, hogy a tudományos szemléletmódom beszűkítette a perspektívámat. Ezt próbálom tágítani nap mint nap. Erre a kérdésre talán 1-2 év múlva térhetnénk vissza - addig is 'tanulmányozom' a tudomány és Isten kapcsolatát. Nemrégiben John C. Lennox - A tudomány valóban eltemette Istent? című könyvét olvastam, amely nagy hatással volt rám. Alapvető igazságoknak tartott tévhiteimet döntötte romba ez a könyv. Hihetetlen felismeréseket tartalmaz, ami után meg sem merek szólalni az eddigi 'tudományosan beszűkült' gondolkodásom miatt. Sokat kell még fejlődnöm és tapasztalnom. A könyvem címében a 'Hinni' rész nem feltétlen az Istenbe vetett hitet, vagy a vallásos hitet jelenti. A részletes értelmezést az olvasóra bíznám, akit érdekel ez a téma.

A testvéreddel történtek hogyan érintettek téged? És a legmélyebb tisztelettel kérdezem, tényleg nem tolakodva, hogy a szüleid hogyan tudták ezt feldolgozni, főleg annak ismeretében, hogy a te gyógyulásod hírével egy időben jött a rossz hír az ő betegségéről és ő már nincs is közöttünk... Nagyon ritka, hogy egy testvérpár, ilyen fiatalon, ilyen elképesztő viszontagságokkal nézzen szembe, ha jól sejtem, neked most sok plusz felelősséged van irányukba.

A rákból való gyógyulásommal egyidőben olyan élethelyzetbe kerültem - szüleimmel és családommal együtt -, amelyről a mai napig nehéz nyilatkoznom. Legbátrabb gondolataimat a Futni, Hinni, Élni című könyvben fogalmaztam meg, amit valójában nem a saját, hanem testvérem története miatt írtam. Ezt nehéz lenne egy kérdésben és válaszban megvitatni, így meg sem próbálkozom ezzel - a könyvben van minden eddigi válaszom ezzel kapcsolatban. Egy dolgoban biztos vagyok, hogy a poszttraumás stressztől a futás, és az általa nyújtott flowélmény segített megszabadulni, sőt egyfajta poszttraumás növekedéssé formálni azt. Az életbe a családomon kívül a barátaim, csapattársaim segítettek 'visszatérni'. A könyv nekik is egy köszönetnyilvánítás, és egyúttal biztatás, hogy e történet segítségével ők is 'térjenek vissza az életbe'.

Futóbarátai segítették az életbe való visszatérését

A te utazásod nagyok sokrétű és sok szintű. A gyakorlatban mióta élsz távol a szüleidtől?

Gimnáziumba Rákóczifalváról jártam be minden nap busszal Szolnokra, így kollégiumba csak az egyetemi tanulmányok megkezdésével kerültem fel Budapestre, 19 évesen.

Amikor újra kezdtél futni, már a betegség után, mi volt nagyobb kihívás: a testi vagy a lelki erőfeszítés?

A lelki része könnyebb volt ekkor: tudtam, hogy 'legyőztem a halált', a félmaratoni távot - és egyúttal önmagam testi/lelki gyengeségeit - is le fogom. Fizikailag viszont nagyon gyenge voltam néhány hétig a kezelés után: a lépcsőfokokat is nehezen vettem és a sétálás is nehezemre esett. Hónapok konzisztens, kitartó munkája volt, míg ismét abban a tempóban, azon a távon futhattam, ahol abbahagytam a kemoterápiás kezelés előtt.

Mikor csatlakoztál csapathoz?

A BEAC Atlétika szakosztályába való csatlakozásommal egy időben, 2018-tól igyekszem - magamhoz képest - még magasabb szinten űzni a hosszútávfutást. Egyetlen cél vezérel: fenntartani a kitartásomat, sőt, megnézni, hol a határ, és átlépni azt.

Miért fontos számodra a BEAC? Szakmailag, emberileg, lelkileg jelent számodra sokat?

A BEAC Atlétika szakosztályában sokkal többet kaptam és kapok, mintsem edzésterveket, időket és kilométereket: 2018 őszén rögtön az első hétfő esti edzés alkalmával egy olyan pluszt kaptam, ami segített 'visszatérni az életbe' 3 évvel a történtek után: Gyenes Donát atlétabarátom volt, aki biztatott és visszahúzott a csapathoz, amikor leszakadtam az edzés során. Korábban nem ismertük egymást, aznap találkoztunk először, de ő már a nulladik pillanatban biztatott és kitartásra buzdított. Ezzel nem csak azon a hétfő esti edzésen húzott vissza a futócsapathoz, hanem ezzel az apró gesztussal az életbe is ugyanígy "visszarántott". Azóta a legjobb barátok vagyunk, sőt, már-már testvéri a kapcsolatunk. A futás tehát korántsem csak egy egészséges fizikai állapotot tud adni, hanem akár életre szóló barátokat is.

Thuróczy Bertalan könyve tavaly jelent meg

Minden percét maximális hatékonysággal használja ki

Milyen távokat futsz mostanság és egy héten mennyi időt tudsz a futásra szánni? Van-e mellette bármilyen kiegészítő keresztedzésed?

Minden nap munka után, úgy az öttől nyolcig tartó sávban edzek, hétvégén pedig a szombat a hosszú futás napja. Vasárnap mindig teljes pihenés - már ami a fizikai terhelést illeti. Így szinte egy 'félállásnyi' időt töltök az edzéssel hetente, körülbelül húsz órát. Ezt egy orvosbiológiai mérnöki főállás és egy társadalmi vállalkozás - a Futni, Hinni, Élni Alapítvány, amit a könyv bevételéből hoztunk létre Gyenes Donát BEAC-os atlétabarátom, és Csere Gáspár /szintén BEAC-os/ olimpikon maratonfutóval - mellett is fixen beiktatom a mindennapokba: az edzés szent és sérthetetlen.

Keresztedzésként a futóknak ajánlott törzserősítő gyakorlatokat, hosszú nyújtásokat végzek - miközben hangoskönyvet vagy podcastet hallgatok, hogy még csak véletlenül se teljen el úgy egy perc sem, ami nem lett maximális hatékonysággal kihasználva. A történtek óta azt érzem, hogy minden lefutott kilométer, minden elolvasott könyv, minden meghallgatott beszélgetés, minden baráti találkozó, minden családdal töltött pillanat, minden egészségben és boldogságban töltött perc számít.

Összességében mit jelent neked a futás? Mennyivel több számodra más mozgásformáknál?

A gyerekkori focizáson kívül még a röplabdát szerettem nagyon. Az úszással is próbálkoztam hobbi szinten egy Balaton-átúszás erejéig, amely Raynaud-betegség miatt – ez egy perifériás keringési rendellenesség, amelynek tünetei legfőképp az ujjakban jelentkeznek, azok elfehéredése, ellilulása a leglátványosabb tünetek, erre fejlesztem az orvostechnikai eszközt - kudarcba fulladt. De hogy miért a futás a legfontosabb számomra a sportok közül? Nos, ebben a sportban nem okolhatsz mást, nem foghatod a csapattársaidra vagy a körülményekre az esetleges gyenge teljesítményt. Egyenlőek az esélyek. Legfőképp magad ellen küzdesz. Ez az a 'vonása' a futásnak, ami olyannyira megfogott. Sokan úgy gondolják, hogy a futás egyéni sportág. Ez így is van, ugyanakkor akkora csapatmunka van a fejlődésben - és sokszor a versenyeken is -, hogy azt annak, aki nem tapasztalta még, milyen egyedül futni vs. csapatban - csapatflowban -, annak nehéz is átadni ezt az élményt. Én ezt a könyvben megkíséreltem a 'Csapatban győzni' című fejezetben, mindenféle élettani, neurobiológiai és gyakorlati tapasztalatot fejtegetve, ennél többet nem tehetünk: a puding próbája az evés.

Nagy elánnal dolgozik az okoskesztyű projektjén

Ha jól tudom, már a mesterképzésen is túl vagy, mi a te hivatásod pontosan? És hogy áll az okoskesztyű ügye, amelyről az imént tettél már említést és amely a kemoterápiás kezelés egyik mellékhatására jelenthet megoldást?

Személyes érintettségből és érdeklődésből a mérnöki alapképzést az orvosbiológiai mérnöki mesterképzésen folytattam, amely a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) és a Semmelweis Egyetem (SE) közös mesterképzése. Ekkor kezdtem el fejleszteni az 'okos kesztyűt', amely a Raynaud-betegségre nyújthat alternatív megoldást – részletesebben ITT olvashattok róla. Ez a betegség nálam is kialakult, és az egyik legnagyobb gond, hogy sokak számára nem hatékony a gyógyszeres kezelés. A betegség hosszútávú szövődményei pedig az ujjak fekélyesedése, legdrasztikusabb esetben azok amputálásához is vezethet. Ezt megelőzendő, egy szenzorokkal felszerelt, élettani paramétereket monitorozó, fűthető kesztyű prototípusát fejlesztettem ki - terveztem meg, programoztam fel -, amely mesterséges intelligencia (gépi tanuló algoritmus) segítségével megelőzi a kóros perifériás érszűkületet. Egyetemi tanulmányaimat 2021. januárjában fejeztem be, de a projekttel továbbra is aktívan foglalkozom, sőt, a neheze még csak most következik: ebből a fejlesztésből mindenképpen terméket szeretnék gyárta(t)ni, hogy a világszerte több millió embert érintő betegségre alternatív megoldás szülessen. Az 'okos kesztyű' projekt kapcsán épp azt a hosszútávfutó-mentalitást és kitartást használom ki, amely eddigi élethelyzeteim során is nagy segítségemre voltak.

Idén 28 éves leszel, milyen közeli és távoli terveid vannak? Nem csak futásban, minden másban.

Munkában az 'okos-kesztyűs' fejlesztést szeretném a következő 2-3 éven belül lezárni és termékké fejleszteni. Ezzel párhuzamosan több orvostechnikai eszközfejlesztéssel kapcsolatos ötletem, projektem is van, amelyekre a közeljövőben egyre jobban ráfekszem. Tanulmányokban a mesterképzés végeztével még egy PhD (doktori) képzés 'simán benne van a pakliban' - persze főállás, futás, vállalkozás és más teendők mellett. Ezt kell majd okosan beiktatni a naptárba.

És ami a privát szférádat illeti?

Magánélet szempontjából egy nagy család a cél, legalább 3 (de inkább 4 vagy 5) gyerkőccel. 30 éves koromig még mindenképpen ezt az életvitelt szeretném folytatni, ami most is van, emellé még nem férne bele a családalapítás. De 30 éves koromtól – körülbelül 2 év múlva - úgy érzem, a prioritási sorrend megváltozik, és a nagy családos 'projekt' lesz az elsődleges projekt.

No és a sportban?

Futásban kíváncsi vagyok, mit bír a szervezetem még egy ilyen betegség és kezelés után is, így a következő sok-sok évet rászánom arra, hogy ezt megtapasztaljam. Félmaratoni távra készülök jelenleg, és ha itt elérem a 'maximális' szintet, akkor maratoni távra állok át. Számomra a maximális szint nem egy időeredményben, egy számban mérhető, hanem egy életérzésben, egy mentalitásban, az élethez és a kitartáshoz való hozzáállásban. Ahogy Szókratész is mondta: "A férfinak nincs joga a fizikai edzés terén amatőrnek lennie. Szégyen számára anélkül megöregedni, hogy látta volna azt a szépséget és erőt, amire a teste képes." Ezzel tökéletesen egyetértek, sőt, és még azt is hozzáveszem, hogy látnunk kell azt is, mi az, amire az elménk képes.

3 üzenet, amit fontosnak tart

Ez a három dolog az, amit Berci a leginkább szeretne átadni azoknak, akik bármilyen fórumon követik:

  1. A körülmények nagy hatással vannak arra, hogy mi az, amit lehetetlennek vélünk. Ezáltal a gondolatainkra, cselekedeteinkre és az egész életünkre. Próbáljunk meg 'kizoomolni' az adott élethelyzetből, amelyhez oly görcsösen ragaszkodunk - mint én Rákóczifalván a 'falusi parasztlegény' elképzeléshez -, és változtassuk meg azt a történetet, amelyet magunknak mesélünk, magunkról.
  2. Ahogy a Futni, Hinni, Élni könyvben írom a futás evolúciós hátteréről/élettani hatásairól: 'mindenki' futni születik. Legtöbben bele sem gondolnak, mi mindent köszönhetünk a futásnak, kiváltképp a hosszútávfutásnak. (A futás évmilliókkal ezelőtt őseinknek az életet jelentette, és sokaknak a mai nap is az életet jelenti - csak már nem feltétlen amiatt, mint korábban.) Ebbe most bele sem kezdek, a könyvben próbálom átadni ezeket az információkat, egyfajta tudománykommunikációs szempontból is a saját történetemmel párhuzamosan.

  3. Hogyan formáljunk poszt traumás stresszből poszt traumás növekedést, és hogyan kovácsoljuk a traumáinkat, mély pontjainkat, küzdelmeinket előnnyé? Ezt egy mondatban meg sem próbálom megválaszolni, a könyvben minden tudásomat igyekeztem átadni személyes történetem révén, a 'friss' tudást pedig a különböző oldalakon, kiváltképp a Futni, Hinni, Élni Alapítványhoz kapcsolódó oldalakon vagy személyes eseményeken tudjuk átadni, és egy olyan közösséget építeni, ahol egymáson, és egyúttal magunkon is segítünk.