Szegregált Baltimore - Még a Strava is látja

A csendes utcákat zsebkendő méretű, pázsittal borított telkek szegélyezik. A város és Baltimore megye pár kilométerre északra fekvő külterületei közti határvonalon állunk. A környéket – csakúgy, mint Clapp családjának összes többi lakóhelyét – száz évre visszamenőleg főként fehérek lakták. Clapp elbeszéléséből kiderül, hogyan késztette anyja, apja, keresztanyja és testvérének bőrszíne a fehér szomszédokat arra, hogy a „barátságosabb” északi városrészekben találjanak maguknak új lakhelyet a nyolcvanas években. „Fiatalabb koromban ezen a környéken nagyjából fele-fele arányban éltek fehérek és feketék. Gyerekként mindez nemigen tűnt fel, de visszatekintve látom, ahogy a fehérek fokozatosan eltűntek” – mondja a 39 éves társadalombiztosítási ügyfélszolgálatos. Baltimore-ban akad még a Clappéhez hasonló alacsony bűnözési rátával és stabil lakhatási körülményekkel büszkélkedő környék. Csakhogy a legtöbb ilyen területen jelentős befektetések árán alapos fejlesztéseket végeztek, amelynek köszönhetően kerékpárutak, rendezett parkok és futósávok nőnek ki egymás után a földből. Clapp lakókörnyezete viszont pontosan úgy néz ki, mint harminc – ha nem ötven – évvel ezelőtt. „Ahogy itt állok, és végignézek a sikátoron, az utcákon és az aszfalton – hát, nem éppen futásra csábító látvány” – mondja Clapp. Nem mintha nem futna néha maga is a környéken; de ebben a városrészben egyetlen futósáv sem akad, és a futásra alkalmas legközelebbi park is vagy öt kilométerre van innen. De Clapp lakókörnyezete még így is jobb a baltimore-i átlagnál – a város peremén lévő területeknél, ahol a mozgásszegény életmód a gyermekkorban gyökerezik; és eközben a források a már amúgy is tehetősebb városrészekhez ömlenek. A mindig is mellőzött, elhanyagolt, túlnyomórészt feketék lakta kerületek a több évtizedes elhibázott politikai döntések, a korrupció és a máig megoldatlan szegregáció emlékművei. Aki itt fut, annak útja elhanyagolt, rühek rágta függők és az utcasarkokon drogot áruló suhancok mellett vezet. Az út innen egy pár háztömbre innen húzódó, láthatatlan falon át visz a biztonságos elkülönülésbe vonult, fehérek lakta Baltimore-ba: oda, ahol a munkalehetőségek, az infrastruktúra és az oktatás színvonala össze sem hasonlítható a szegényebb negyedekével. Baltimore futóútvonalai az évszázados különbségek lenyomatai. Míg más városok már lezárták a szegregáció fejezeteit, Baltimore-ban továbbra is kézzelfogható a megkülönböztetés. Ez az a hely, ahol a futás nem dönti le a válaszfalakat.

Clapp házától jó néhány kilométerre délre húzódnak Baltimore legforgalmasabb Strava-útvonalai. Közülük szinte mindegyik az Inner Harbort körülölelő, széles, téglával kirakott, a város gyöngyszemének számító sétány mentén helyezkedik el. Az ösvény a turistákat csalogató üzletek és a felkapott Harbor East nevű városrész mellett, a történelmi, macskaköves Fells Pointon át egészen a Patapsco-folyó torkolatánál elterülő Canton Waterfront Parkig vezet. A város többi futócsoportjához hasonlóan Clapp – javarészt fekete futókból álló – csapata, a RIOT (Running Is Our Therapy) Squad Running is a promenádon gyülekezik. „Csoportunk a baltimore-i emberek életében zajló traumákra és szenvedésre adott válaszként jött létre” – mondja a RIOT alapítója, az amerikai hadsereg mérnöki testületénél dolgozó, 37 éves Rob Jackson. A csapat tagjai a futással igyekeznek megőrizni egészségüket és megszabadulni a mindennapok stresszétől egy olyan városban, ahol a feketék élettartama lényegesen (hat évvel) rövidebb, mint a fehér lakosságé. A RIOT tagjai vasárnaponként reggel nyolckor, a turistaözönt megelőzve jönnek össze, és laza, mindenki számára kényelmes tempóban futnak pár kilométert a part körül. Legtöbbjük több mint húszpercnyi távolságra lakik az öböltől, és közülük sokan autóval érkeznek. Clapp azonban a félórás buszozást választja. A futók nem ok nélkül választják ezt a helyet: a környezet idilli oázisnak számít egy olyan, folyamatosan növekvő és pusztuló városban, mint Baltimore. Az ösvény tizenegy kilométer hosszan veszi körül a vízpartot; az utat vitorláshajók, nyüzsgő kerthelyiségek, sőt, egy felkapott, homokos tengerparti szakasz látványa tarkítja. Gyalogos rendőrök járőröznek, és közterület-fenntartók szedik a szemetet – a városban az ilyesmi szinte fehér hollónak számít. A promenád ösvénye a város futótérképén meglehetősen nagy helyet foglal el: mindenki használja, de csak kevesen értékelik igazán. A Strava Baltimore-ról készült hőtérképén látszik, ahogy Baltimore legfrekventáltabb futóútvonalai egy neonként világító L betűt formáznak. A vonalak a valóságban is olyan élesen kivehetőek, mint a Strava hőtérképén; és azoknak, akik itt élnek, többnyire eszük ágában sincs a határvonal túloldalára költözni. És épp ilyen kézzelfogható a szegregáció jelenléte is az L betűtől jobbra és balra elterülő városrészekben, amelyek a Strava számára sivatagos területek: itt láthatóan nem létezik a futás, vagy ha mégis, a futók nem használnak GPS-t. Ezek a Patapsco-folyó körül húzódó területek – egészen a megyehatárig nyúlva – szabálytalan szárny alakzatot alkotnak. Errefelé nincs más, csak elhagyatott ideiglenes hajlékok, egyre fokozódó elszegényedés és generációs kétségbeesés.

Iskolás éveit Clapp a baltimore-i városi gimnáziumban, egy aktív sportélettel rendelkező középiskolában töltötte. „Sok barátom a foci- és kosárlabdaedzéseken keresztül talált rá a futásra” – mondja Clapp. Ő azonban nem volt túl sportos alkat, így a futás egészen felnőtt koráig kimaradt az életéből. Végül azonban, miután felfedezte pozitív hatásait, ő is rákapott a rendszeres futásra. Sok gyerek ugyanígy kezdi Baltimore-ban. A testnevelés, kiváltképp a futás, az iskolában nem kap túlzottan nagy hangsúlyt. A testnevelés követelményei Maryland állam közoktatásában meglehetősen alacsonyak: a kötelező óraszám az óvoda és a nyolcadik osztály között heti egy óra, a középiskolában előírt huszonegy kreditpont közül pedig mindössze fél pontot számít. A baltimore-i székhelyű Under Armour és az Aspen Institute egyik közös, 2018-ban készült tanulmánya szerint a kelet-baltimore-i iskolák többsége éppen csak a minimumnál magasabb órában kínál lehetőséget a mozgásra. „Alapvető problémák vannak az erőnléttel – mondja az egyik testnevelő tanár, aki részt vett a tanulmányban. – A srácoknak a gyalogláshoz is alig van állóképességük.” Az egészséges életmód kialakítása az iskolán kívül még nehezebb. Baltimore bűnözési rátája manapság még helyi viszonylatban is döbbenetesen növekszik. A városban 2017-ben 342 emberölés történt, ami egy főre vetítve a legmagasabb aránynak számít az amerikai nagyvárosok között. Az Under Armour kutatásában részt vevő diákok alig kétharmada mondta azt, hogy az ő környékükön létezik olyan közterület, ahol biztonságosan lehet játszani. Futásra, vagy legalább játékra alkalmas terület híján azonban szinte semmi nem csábít mozgásra. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a futás valójában luxuscikk – egy pár cipőnél és egy nyitott ajtónál több kell hozzá. Leginkább pénz: valamiből fedezni kell a nevezési díjakat, egy pár valamirevaló futócipőért pedig akár egy egész nap munkabérét is ki kell fizetni. A futás időigényes, kemény munka, amelyet sokak életében akár két másik műszak is megelőz. Ráadásul önző dolog is: egyedül futsz, a saját gondolataidba feledkezel, miközben az otthon lévőknek szükségük lehet rád. És ha a pénz és az idő nem is jelent akadályt, még mindig ott van az, hogy a legközelebbi biztonságos futóutak legalább két kilométerre vannak a házadtól, és nincs olyan futócsoport, amelyik hajlandó lenne a te környékedre merészkedni. Mindezt egybevéve igen könnyű ellenállni a futás csábításának. Baltimore futóüzletei és a nagyobb futócsapatok találkozóhelyei kivétel nélkül a nagy L betűn belül vannak, és a legtöbb csapatnak eszében sincs elhagyni az L által határolt területet. Egyetlen olyan verseny létezik, amely másfél kilométeres mélységben bemerészkedik egy főként feketék által lakott városrészre: a Baltimore Running Festival maratoni és félmaratoni futama. Mindez Clapp szerint komolyan akadályozza a futás elterjedését a fekete közösségben. „Az itteni emberek nemigen találkoznak a futással, ezért nem is éreznek késztetést, hogy belekezdjenek” – magyarázza Clapp.

Cikkünk folytatását aktuális számunkban találod: