Sétafika - Mit jelent a gyaloglás futók számára?

Aki futni kezd, előbb-utóbb el kell fogadja, hogy gyalogolni is fog. Mindenki elkezdi valahogy. Nagy lépés ez egy embernek, hogy kis lépésekkel haladjon a futás univerzumában, és rögtön egy visszalépéssel találkozik. Sokan eleve gyaloglással kezdik. Azért nem sétának hívom, mert nincs benne a séta rá--érőssége, nézhetnékje, kényelmes andalgása. Csak az sétál, akinek legalább 100 korona van a zsebében, akinek nincs, az csak járkál – így a pesti mondás. Szakmai ártalomból járkál a postás, a pincér, az utcai fotós vagy az erdész. De sétál a kalapácsvető is. Egyszer megkérdezték Zsivóczky Gyulát, hogy több ezerszer eldobja ménkű nagy távolságra a kalapácsnak szépített golyóbist, utánamegy, visszahozza, hát ugyan mi ebben a jó? Az olimpiai bajnok azt válaszolta jámboran: „Az a legszebb. Mikor visszasétálok, emésztem a végrehajtott mozgást.” A gondolkodás és a gyaloglás társutasok. Egyik a másikat generálja. Sétál a sztárfocista is. Kivéve Albert Flórit és társait, akik csípőre tett kézzel várnak. Statisztika a közelmúltból: Messi egy Barca–Real-rangadón úgy lőtt gólt, adott gólpasszt, hogy a meccs 83%-ában sétált, 11%-ában kocogott, 5%-ában futott, 1%-ában sprintelt. A jó focista tudja, mikor fusson. A tapasztalt futó pedig tudja, mikor gyalogoljon. Hol megadón vánszorog, hol tempósan lépked; erőltetett menet ez inkább. A (futó)ember az időt akarja kontrollálni, s így a halandóságot elodázni. Hiába.

Pár hét és a kezdők már váltogatják a gyaloglást és a futást. A kettő közös metszéspontja, hogy tudsz-e csevegni közben. Ha kellemesen, akkor vagy gyalogolsz, vagy edzett futó vagy. Máskülönben futótempóban nincs beszélgetés. Legfeljebb magaddal – de abból rengeteg. Aztán a gyaloglás idővel ciki lesz. Gyalogolni, én? Kemény vagyok, futok hát keményen. Harcolok a távval, de főleg az idővel. Megvan az a keleti vicc, amikor a kínai bácsi egy atlétikapálya mellett sétál, mikor kirohan egy néző, s lelkendezve közli, hogy valaki épp megjavította a 100 méteres síkfutás rekordját? A bácsi elgondolkozik és megkérdi: És mit csinált az idővel, amit így spórolt? Szóval futok egészen addig, amíg – jellemzően ultratávokon – kénytelen vagyok bele-belegyalogolni. Akár hosszú kilométereket. Akadt olyan topversenyző, aki egy 215 kilométeres verseny utolsó 100 km-ét legyalogolta. Tempó- és arcvesztés, blamázs – gondolja ilyenkor egy futónáci. Futóverseny: azért vagyunk ott, hogy fussunk. De a fizikai és a mentális erőnlét olyan, mint a szinuszgörbe. Hol fent, hol lent, és gyakorta torkollik mindez gyaloglásba. A meredek emelkedőket még az elit is gyalogolja.

Paradoxon, de sok futóversenyen a gyaloglóképesség dönt. Ahogy a triatlonra is azt mondják, hogy a jó úszók futóversenye. A futónáci azt is mondja, hogy a futás szép sport, a gyaloglás csúf. Csípőficamosan csavarognak, lépésük a hülye járások minisztériumi hivatalnokait idézi. Mint rángatózó dervisek, úgy facsarják a testüket a szabályok közé szorítva. Megpróbálnak gyorsan haladni, miközben megpróbálnak lassan haladni. A gyaloglás az egyetlen olyan atlétikai versenyszám, ahol a stílust (azaz leér-e valamelyik lábad a betonra, vagy mindkettő a levegőben kalimpál) pontozzák. S mindezt persze szubjektív bírói döntésekkel szabad szemre hagyatkozva. De hát ki tudná megmondani 20–50 ezer lépésből, hogy volt-e olyan pillanat, amikor a két lábból csak az egyik volt a földön?! A gyors gyaloglók világversenyen olyan tempót mennek, mint itthon az ínséges, profi atlétamentes időkben az országos futóbajnokság dobogósai. 1:16-os 20 kili, 3:32-es 50 kili.

Summázva: a fáradt futó gyalogol, a profi gyalogló pedig fut – csak utóbbinak nincs repülőfázisa. Persze a futók sem tankönyvi atléták. Rossz nézni őket, ezért nézés helyett inkább csináljuk – és ne nézzünk tükörbe. A futás úgyis tükör.

Állítólag egy átlag magyar napi 7000 lépést tesz meg. Ez a statisztika szerint öncsalásos bevalláson alapul. Én 400 métert mondtam volna, ha az otthoni téblábolást is jóindulatúan beleszámítjuk. A kényelmesre vattázott életekben nem vállalnak kockázatokat, nem hagyják el a komfortzónájukat: feldolgozott ételt esznek, mert rágni, rostot emészteni derogál, ahova tudnak, járművel mennek, vitetik magukat, lifteznek, mozgójárdáznak, a várost is elektromos rolleren tekintik meg. Nagymamám a negyvenes években tizenévesen napi 44 kilométert gyalogolt. Csobánkáról járt be a Vásárcsarnokba terményt eladni. A kor viszonyai között ezek bevett dolognak számítottak. Ma pedig: a sokat futó, alig gyalogló ember már nem tud kirándulni, de várost nézni sem gyalog. Lassú az egész. Keveset ismer meg és azt is körülményesen. A futással minden más távlatba kerül. A dekádnyi futóév elszoktat a sétatempótól.

Persze versenyen a gyaloglás pihenés a futónak. Ez azért vékony jég: ha túl sokat gyalogol a futó, aligha tud újra elindulni belőle. Az agy leold, a test beköt. A tapasztaltabb futó a lehet/nem lehet határán van. Ebben a félillegalitásban jó indok, hogy legalább haladunk, és nem állva, elfekve (mint a rohadt nád) próbálunk porainkból újraéledni. Persze sokszor gyalogolni rosszabb, mint futni, például egy 250 kilis verseny közepén kora hajnal, amikor szédül és álmos a futó az alvásmegvonástól. De hát minden piros lámpa, kereszteződés, akadály, minden lehetőség, ami önmagát kínálja fel, a futónak ziccerhelyzet! És a futó ki is használja. amikor egy szintemelkedést, pulzuszóna-túllépést, netán egy elrontott frissítést kell kihevernie. Instant rekreáció öt perc alatt. Mint a hibrid autónak az újratöltés, az elektromos visszacsatolás, úgy a futónak is hasznára válnak a gyaloglással, megállással töltött pihenők, restartok. Nem kell szégyellni, de azért mégis.