Márkus István Öcsi interjú a legfrissebb Runner's Worldben

RW: Sikeresek a versenyeid, szeretnek a futók hozzád járni versenyezni. Szerinted mik azok a tényezők, amelyek vonzóvá tesznek téged ebben a körben?

MÖ: Talán az, hogy én is futó vagyok, tudom, hogy mit szeretnének, mire van szükségük. Ha kitalálok egy versenyt, tudom, hogy kinek szervezzük, hogyan csomagoljuk be, hogyan tegyük vonzóvá. Hogy lesz egy versenyből igazán jó piaci termék. Ezt mindig fókuszban tartom. Persze sok személyes kapcsolatom is van a futók körében, ott vagyok mindig a célban. A Borvidéken 2000 ember jön be, a Korinthoszon pár száz, de mindegyiken gratulálok a futóknak, van némi személyes kapcsolat is az indulókkal. Ezek esetleg feltűnnek a nálunk futóknak.

RW: Számodra a versenyszervezés milyen szerepet, funkciót vagy célt foglal el az életedben? Mondjuk második láb vagy inkább hobbi?

MÖ: Második láb, de az első helyen. Nagyon szeretem csinálni. Főleg az új ötletek ragadnak el. Mint egy kisgyerek a karácsonyfa előtt, amikor bontja az ajándékokat.

RW: Mesélnél a saját Spartathlon teljesítésedről? Mennyi időt szántál a felkészülésre?

MÖ: Nagyon vegyes érzéseim voltak a Spartathlont követően (29:26:40-et ment 2016-ban, a szerkesztő). Volt egy hosszú felkészülési időszak, a verseny után pedig feltettem magamnak a kérdést, hogy megérte-e. Négy évet készültem rá és amikor beértem a célba, azt mondtam magamnak, hogy na és akkor most mi van? Aztán rájössz, hogy semmi.

RW: Négy éven keresztül folyamatosan ez volt a fókuszban?

MÖ: Igen, abszolút. Négy év alatt építettem fel. Az első ultraversenyem egy 6 órás volt, amelyből kb. 5-öt futottam, 1-et pedig a frissítőasztal alatt, az árnyékban töltöttem fekve, mert annyira vacakul voltam. Teljesen az alapoktól kezdtem. Minden évben volt egy kitűzött cél, Olivér segített (Lőrincz Olivér, ultrafutó és futóedző, a szerkesztő). Igazából kezdetben még neki sem mondtam, hogy mire készülök. Egy évvel a Spartathlon előtt kérdeztem, hogy szerinte menne-e. Azt mondta: persze. Az utolsó évben már szeptembertől szeptemberig építkeztünk. Egy évre előre megmondtam, hogy mit szeretnék, milyen versenyeken indulnék. Volt egy elhúzódó sérülésem, amely miatt végül a Spartathlont követően másfél évig nem futottam.

Szóval én arra jöttem rá a Spartathlon kapcsán, hogy nekem nem fogja megváltoztatni az életemet, nem lettem hős. Van egy igen nagy médiazaj körülötte, de mostanában szerintem rossz irányba halad ez az egész.

MÖ: Mit mondanál azoknak a futóknak, akik még vágyakoznak kijutni erre a versenyre?

MÖ: Türelem – leginkább, és persze próbálják ki!De valójában oda lehet állni bármikor, egy-egy hosszabb távhoz, amelyek majd tükröt tartanak. Elképesztő pofonokba lehet beleszaladni, súlyosabb változatai súlyos sérüléseket is okozhatnak. Ez mondjuk szélsőséges példa. De azért nem hárítanám a versenyszervezőre a felelősséget, hogy jelöljön ki egy szintet és kösse például kvalifikációhoz az indulást. Nézz meg egy félmaratont vagy maratont. Felállsz a karosszékből és elindulsz. Hol húzzuk meg a vonalat?!… Nyilván nem lehet. A rangosabb nemzetközi versenyek már inkább szűrnek, ott már rostálják a mezőnyt, próbálják a versenyt más minőségi kategóriába pozicionálni.

RW: Hozzátok a Korinthoszra olyan futók járnak, akik készen állnak például egy 160 km-es táv lefutására?

MÖ: Körülbelül hozzuk az átlagot. Azt látom, hogy egyeseknek ez még merész vállalás, de nem tudom, mi folyik a háttérben, nem tudom, milyen volt a futó elmúlt éves munkája, hogy ő éppen hol tart. És legyünk őszinték, más-más fejlődési ütemek vannak. Van, aki gyorsabban, van, aki lassabban fejlődik.

RW: Szerinted miért illeti magát sok futó jelzőkkel? Terepfutó vagyok, ultrafutó vagyok, stb.

MÖ: Talán azért, mert szeretnének kitűnni ebből a közegből. Szerintem egyszerűbb lenne azt mondani, hogy futó vagyok. Ez is egyfajta evolúció. Az idősebb, évtizedes ultra tapasztalatokkal rendelkező futók – kevés kivétellel – egyre szerényebbek az idő előrehaladtával. Kerülik a hype-ot, helyén kezelik a távolságot és az időeredményeket. Bennem például ez nagyobb tiszteletet kelt. Megdöbbentő számomra, hogy az egyének individuális törekvései milyen kommunikációt hoznak felszínre ebben a körben.

A teljes interjút elolvashatjátok a Runner's World ma megjelenő legfrissebb számában!