terepfutás,Lőrincz Olivér,Ultra-Trail Hungary,UTH,interjú

Interjú Lőrincz Olivérrel a legfrissebb Runner's World-ben

Forrás: Ultra-Trail Hungary Facebook oldal
Online coaching, pulzuskontroll, terepultra: mind a három kifejezés, szó elválaszthatatlanul kapcsolódik hozzá. De sok egyéb másról is beszélgettünk az augusztusi számban!

RW: Mondta már neked tanítványod azt, hogy Olivér, csinálj belőlem ultrafutót vagy terepfutót?

LO: Igen, gyakori jelenség, hogy célokat megfogalmazva érkezik hozzám egy futó. Például le szeretném futni a Spartathlont. Viszont sajnos ez nem úgy működik, mint a boltban, hogy szeretnék egy piros sportautót és ha van rá pénzem, akkor megkapom. A sportcélok részben függenek csak attól, hogy mi mit tűzünk ki célként. Leginkább az egyén fejleszthetőségén múlik, viszont erre nincsenek mérőeszközeink és biztos, mindenki számára működő formuláink. Nem tudjuk, kiben mi rejlik, mire képes, hová érhetünk el vele fél, vagy egy év közös munka alatt. Olyasmi ez, mintha mi lennénk a szakács, akinek van egy jó receptje, de csak főzés közben derül ki, milyen alapanyagokból kell elkészíteni a megálmodott ételt. Így ezeket a célokat szeretem zárójelbe tenni a sportolóval. Igen, megteszünk minden tőlünk telhetőt, de út közben derül ki, hogy haladunk. Bár hatszor nyertek Spartatlont versenyzőim, tízszer álltak dobogón, de én sem jelentek garanciát a biztos beérésre és senki más sem.

RW: A pulzuskontrollal végzett edzés olykor csodákra képes, mégis vannak olyan sikeres amatőr sportolók, akik pulzuskontroll, sőt edző és komolyabb sportmúlt nélkül is kiemelkedő eredményeket érnek el. Szerinted mi a magyarázat erre?

LO: Sok út vezet a jó futóvá váláshoz. A tehetségesebbeknek, szerencsésebbeknek ez az út rövidebb és jobban ível fölfelé. Az edzők azért vannak, hogy őket kívülről szemlélve tudásukkal és tapasztalatukkal a fejlődés útján előre vigyék, elkerülve a tévutakat, buktatókat. Mindig voltak kiváló futók edző nélkül és lesznek is, ez nem baj. Az edzővel vagy anélkül kérdés leginkább személyiség kérdése. Nincs sportoló, akihez egy jó edző ne tudna hozzátenni, hogy még jobb legyen, de erőltetni nem szabad. Én még senkihez sem mentem edzőként, hogy figyelj, gyere, majd én felkészítelek. Ez a késztetés a versenyző felől kell, hogy induljon. Az utóbbi években az edző, mint szakember már nem csak az elit sportolók számára érhető el. Kezdő hobbifutók részéről is egyre nagyobb a kereslet a szakemberek felé világszerte. Az sportolók ma már tudják, hogy a futás nem olyan, hogy csak csinálni kell, oszt jó lesz.

terepfutás,Ultra-Trail Hungary,UTH,Lőrincz Olivér,interjú
Forrás: Ultra-Trail Hungary Facebook oldal

RW: Rendszeresen kapják a magasabb szinten teljesítő, de alapvetően amatőr, jellemzően ultrafutók (köztük van pár nálad edző is) a kritikát a hazai távfutó élvonaltól, miszerint aránytalanul sok figyelem hárul rájuk, megy a hájp még egy olyan teljesítés után is, amely alapvetően inkább gyaloglás, még ha kemény pályáról vagy terepről is van szó. Ez a mi számít futásnak örök vita téma. Mi a véleményed erről?

LO: Ben Rosario, az egyik legeredményesebb amerikai atlétaedző egyik utóbbi internetes bejegyzésében méltatta a Western States-t, hogy micsoda jó verseny volt idén is. Mondhattam volna más példákat is, külföldön inkább ez a hozzáállás jellemző atléta oldalról az ultrához és az ott versenyző sportolókhoz. Itthon igen, vannak páran, akik lenézik az ultrát, de ez az elitistának látszani próbáló, sebesség alapú szemlélet csak pár ember néha hangos kiabálása. A többség képzett, értő, így sportszerűen kezeli a többi szakágat. Én egyébként, ha hallok, nem foglalkozom az ilyen negatív kritikával, mert alapvető élettani ismerethiányosságok vannak ott, ahol ultrákon maratoni sebességet vár valaki a másiktól. Egyébként pedig meg lehet próbálni, bárki jöhet ultrázni.

S hogy miért kap több figyelmet az ultra manapság, sokrétű. A magyar atlétika sok szempontból és összetett okok miatt mostoha körülmények közt tengődik. Ráadásul ez a tengődés az egész nemzetközi atlétikára jellemző. Nehéz egy klasszikus értékeket képviselő, egyébként gyönyörű sportágban a felszínen, a fényben maradni ebben a pörgő, egyre színesebb világban a többi sport között. Egyrészt megértem azt, aki gyerekkorától rendszeresen komolyan edz, és úgy érzi a befektetett munka és a sebessége ellenére kevés figyelmet kap. Másrészt úgy gondolom, manapság a sportsiker (és most minden sportról beszélek) már csak részben szól az eredményekről, nem így 20 éve, vagy az előtt. Természetesen szövetségi, állami szinten erről, tehát az eredményekről kell szólnia alapvetően. Az elismerésért ott kell kopogtatni. A médiát, a szponzorokat viszont az eladhatóság érdekli. Ehhez különleges futások, eladható karakterek, jó sztorik is nagyban szükségesek. Ez az utóbbi években az ultrában itthon jobban megvan, mint a klasszikus atlétikai számokban. Az ultra, bár extrém, az érdeklődők talán mégis jobban magukénak érezhetik, mert ugyanolyan hús-vér emberek, családanyák, apukák űzik, mint ők maguk is. Példát mutatnak számukra, elérhető célokat és értékeket. A klasszikus atlétika talán túl elit ehhez. Az ország húszévesei közül kevesen rajonganak egy gyors tízezres eredményért. A negyvenévesek közül jóval többen egy Spartathlon teljesítésért, vagy akár egy maraton lefutásáért.

Na és meddig futás egy sportoló mozgása? Ez egy teoretikus kérdés. Elviekben 6 perces ezrekig, onnan kocogás. Az UTMB győztes jóval ez alatti tempó alatt teljesíti a 170 Km-es távot. Így a médiába kerülés, mint látszik, nem sebesség kérdése. Még csak nem is a győzelem kérdése. Már a szponzorainkat sem az érdekli elsősorban, hogy milyen eredményeink vannak, hanem mennyi követőnk. Ezeket a fordulatokat vagy felveszi egy sportoló, vagy bosszankodik, hogy nem róla szólnak a hírek. A választási, alkalmazkodási lehetősége mindenkinek megvan.

A teljes interjút elolvashatjátok a Runner's World legfrissebb számában!