„Szerettem volna, ha én vagyok a legerősebb, de nem voltam benne biztos, hogy sikerül is” – interjú a One Way Ticket Run női győztesével

Ami Edit különlegessége: nem csak félmaratonokon és maratonokon remekel, hanem újabban belekóstolt az ultrafutásba is. Állítása szerint még csak ismerkedik a műfajjal – ehhez képest a nemrég lezajlott 2. OneWay Ticken Run ultrafutó versenyen óriási pályacsúccsal, 20,5 óra alatt 148 kilométer teljesítésével aratott diadalt a hölgyek között.

Kezdjük egy már-már sablonosnak mondható bemelegítő kérdéssel: még csak néhány éve futsz komolyabban, előtte sportoltál valamit?

Általános iskolás koromban vidéken laktunk, és anyukám a tesóimmal együtt mindannyiunkat elküldött sportolni: atletizáltunk, triatlonoztunk, duatlonoztunk – versenyszerűen. A sport szeretete és a mindennapos mozgás természetessége innen ered, hiszen a mindennapjaink része lett az edzés. Ezt abszolút nem kötelességnek vagy nyűgnek éltük meg már akkor sem, hanem egyszerűen élveztük és szerettük csinálni.

Amikor felköltöztem az egyetem miatt Budapestre, a megszokott, vidéki edzéseimre már nem tudtam járni, viszont számtalan új lehetőséget kínált a főváros: olyan eddig ismeretlen helyeken kocoghattam nap mint nap, mint a Margit-sziget vagy a Városliget, emellett pedig tesikurzusnak úszást vettem fel.

Az pedig, hogy a versenyzés világába visszacsöppentem, az már egy komplexebb történet: 2013-ban az új munkahelyemen a kollegáimmal együtt beneveztünk egy maraton-váltóra, ami akkora hatással volt rám, hogy elkapott teljesen a gépszíj. Ez az élmény hozta vissza teljesen a versenyzési kedvemet, ami azóta sem akar csökkenni. A maratoni befutó eurófikus hangulata akkora hatással volt rám, hogy azt is ekkor döntöttem el: előbb vagy utóbb, de mindenképp szeretnék egy egyéni maratont teljesíteni.

Ehhez persze végigjártam a lépcsőfokokat: először még abban az évben felkészültem egy 14 kilométeres versenyre, utána tavasszal a Vivicittán futottam félmaratont. Annak ellenére, hogy ez után az első félmaratoni táv után 2 hétig bottal jártam, mert annyira fájt a lábam, nem ment el a kedvem a futástól: ugyan már őszre terveztem a maratont, de rájöttem, hogy a fokozatosság fontosabb, mint a siettetett eredmény, így az őszi maratont áttoltam későbbre, végül 2016-ban futottam Balatonfüreden az első maratonom. Januárban találtam rá a versenyre, ami pont a születésnapomra esett, és akkor hirtelen döntéstől vezérelve 1,5-2 hónap alatt felkészültem rá – picit hajszaszerűen, saját magam és a tesóm által összeállított edzésprogram alapján. A nem túl hosszú felkészülés vége felé úgy voltam vele: soha többet maraton, ezt lefutom és ennyi. Persze, természetesen futottam maratont még abban az évben is, azután még egyet, aztán már felesleges is lett volna azt hajtogatnom, hogy nem futok többet maratont, mert a sorsom megpecsételődött: végérvényesen a táv szerelmese lettem.

Köztudottan évek óta Markocsán Sándor segítségével készülsz a versenyeidre, a Sanyoszistálló égisze alatt. Hogy találtatok egymásra és hogy zajlik a közös munka?

Miután az első két maratonomra, ahogy már említettem is, saját felkészülési terv alapján, edző nélkül készültem, arra jutottunk a tesómmal, hogy megfelelő szaktudás nélkül innentől már nem tudunk olyan edzéstervet kialakítani, amiben fejlődni tudnék. Nagyjából azt éreztem, hogy egyhelyben toporgok és közben éreztem, hogy ennél sokkal több van bennem: szóval itt van az ideje, hogy szakmai segítséget vegyek igénybe az előrelépés érdekében. Több vélemény és ajánlás alapján esett a választásom Sanyoszra, így a 2017-es tavaszi maratont már az ő irányításával futottam. Azt gondolom, az elmúlt évek tapasztalatai alapján, hogy bár nem feltétlenül értünk mindig mindenben egyet, a céljaink közösek és ez a legfontosabb: hogy fejlődjek és folyamatosan jobb és jobb legyek. Biztos nem mindenkinél működik az a fajta edzésmódszer és mennyiség, ami nálam igen, de egyelőre úgy tűnik, a sok szép eredmény a közös munkánkat igazolja. Az edzésnaplóm a versenynaptárhoz igazodik: ezt általában félév elején belőjük, hogy mikorra mit tervezek, aztán menet közben még beeshet néhány szimpatikus verseny, ha úgy alakul. Általában hét közben a könnyedebb, hosszabb-rövidebb edzéseim vannak, ezek körülbelül 1 órásak, tempóbeli megkötésekkel. Szerdánként a csapattal közös résztávos edzésünk van, ami attól különleges, hogy tényleg folyamatosan húzzuk és motiváljuk egymást ezeken a reggeleken, így olyan tempókat tudunk futni, ami biztosan nem menne, ha egyedül indulnék neki a feladatnak. Hétvégenként jellemzően egy hosszabb futás és egy tempóváltásos edzésem van. Folyamatos a kommunikáció az edzőmmel, bármikor bármiben egyeztethetek vele és ami nagyon fontos, hogy ha úgy alakul, hogy 1-1 edzés kimaradna vagy módosulna, ezt rugalmasan kezeli és ehhez mérten alakítja át az eredeti tervet.

Hogyan csöppentél a maratonok után az ultrafutás világába?

Ahogy az lenni szokott: az ember mindig többet és többet akar abból, amit szeret – én is így jártam a futással. A maratonok után új kihívás kezdte el izgatni a fantáziámat. Az első ultratávú versenyem a tavalyelőtti Suhanj!6 hatórás futama volt, ez belépő versenyként óriási és csodálatos élmény volt. Szuperül sikerült, és mellette fantasztikusan is éreztem magam a 6 óra alatt: azt hiszem, erre szokták mondani, hogy tökéletes versenyélmény. A 6 óra alatt összesen 70 kilométert sikerült futni, ez az eredményem ebben az évben a 6 órás világranglistán a 2018-as eredmények között a 18. helyig repített, a magyarok közt harmadik lettem és ezzel felkerültem a magyar 6 órás örökranglista 9. helyére is.

Egy ilyen élmény után nem is volt kérdés, hogy fogok még futni ehhez hasonló őrültségeket: először Ultrabalatont 3 fős csapatban, következő évben párosban, Suhanj!6-ot újra, illetve UB-n 2 fős csapatban idén is rajthoz állunk októberben.

Úgy tűnik, nekem valóak a hosszabb távok, ahogy az eredmények is bizonyítják, hiszen minden eddigi ilyen megmérettetésen a dobogón állhattam. Természetesen az alap motiváció, amikor ezekre a versenyre benevezek, az elsősorban önmagam legyőzése és túlszárnyalása: ha pedig ezzel a mezőnyből is kitűnök, az csak hab a tortán.

Kétségkívül kitűntél a hihetetlen teljesítményeddel a One Way Ticket Run mezőnyéből – a tavalyi győztesnek 8 órán át, neked idén 20 órán keresztül kellett minden órában megtenned 7,2 kilométert és újraindulnod ahhoz, hogy egyedüli lányként maradj versenyben.

A verseny koncepciója rendkívül érdekes: óránként rajthoz álltok, hogy teljesítsetek egy kört és minél előbb befejezitek, annál többet pihenhettek a következő rajtig. Aki nem jelenik meg az előírt időben a rajthelyen, annak befejeződött a verseny, a többiek mennek tovább. A győztesnek egy teljes körrel többet kell teljesítenie a második helyezettnél – ezt előre nem tudni, hogy 10 vagy 30 órát jelent majd. Itt egy dolog volt az edzettség, de emellett a taktika, az állóképesség és a testi-lelki egyensúly is kellett ahhoz, hogy utolsónak maradjak a lányok közül a pályán.

Hogyan lehet egy ilyen versenyre felkészülni azon túl, hogy nagyon sokat futsz? Mi volt a leghosszabb táv, amit futottál a felkészülés alatt?

Viszonylag gyorsan jött ez a versenynevezés, nem lehetett célzatosan erre készülni. Nagyjából 3 héttel a verseny előtt döntöttem el, hogy ebből a jófajta őrületből nem szeretnék kimaradni, szeretném feszegetni a határaimat és kíváncsi vagyok, meddig jutok el.

Egyetlen olyan hosszú edzésem volt, ahol a versenykörülményeket próbáltuk lemodellezni: este futottunk a szigeten, hiszen a verseny is este kezdődött és minden szigetkör után pihentünk valamennyit, ezzel gyakoroltunk kicsit az adott időközönkénti megállást és újraindulást.

Persze ez közel sem volt annyi távban, mint amennyit a versenyen sikerült futni, ezen kívül pedig egy 50 km-es hosszú futásom volt, amivel ebben a tényleg rövid felkészülési időben célzatosan erre a versenyre készültem. De lássuk be, egy ilyen versenyre nem lehet felkészülni: nem 148 kilométerre készül az ember, hanem arra, hogy fejben mindig azt ismételgesse: elindulok újra és újra és újra.

Egyszerre vagy a futási mennyiségeidhez képest rövidebb távon (jelen esetben félmaraton), maratonon és ahogy az ábra mutatja, ultra távokon is jó tempóban és sokáig bírod – mi a titkod?

Valószínűleg, ha ezekre a rövidebb távokra koncentrálnék, lehetne belőlem gyorsabb futó is. A félmaratoni eredményem (1:34:27) nem gondolom, hogy különösebben kimagasló lenne, elégedett vagyok ugyan vele, de nem tartom kifejezetten gyorsnak, a maratonomra (3:15:10) viszont kifejezetten büszke vagyok.

Ez a kettősség jellemez engem: egyszerre szeretnék távot is növelni és gyorsnak is lenni, ezért magamnak is nehéz meghatározni néha, hogy mi is az igazi cél.

A félmaratoninál rövidebb távokon nem vagyok gyors, mert nem vagyok elég robbanékony, másfajta izommunka kéne ehhez a fajta tempóhoz – de ez nem is cél, tisztában vagyok a korlátaimmal és a képességeimmel, tudom, hogy rövid távon egyáltalán nem lennék az élmezőnyben.

Hogy érzed, tudnál még többet és keményebben edzeni, hogy még jobb eredményeket elérj?

Mivel nem ebből élek, hanem van mellette munkám (Edit szoftvertervezőként és -tesztelőként dolgozik – a szerk.), ez eléggé behatárolja az életem – ahogy minden más hobbifutónak. Egy héten 6 futó és 2-3 erősítő edzésem van, emellett odafigyelek a stretchingre is, ez már eleve egy komoly időmennyiséget lefoglal a napjaimból. Nem vagyok egy koránkelő típus, talán, ha az lennék, akkor beleférne akár napi 2 edzés is, de pont most érzem úgy, hogy a határán vagyok annak, hogy eldöntsem, akarok és tudok-e ebbe több munkát beletenni anélkül, hogy minden másnak a rovására menjen.

Szívesen edzenék többet, de ha dolgozni is kell mellette, akkor nem tudom kigazdálkodni az időt rá, mert csak 24 óra egy nap. Ha nem kéne dolgoznom, szívesen futkároznék napi kettőt és betennék egy erősítést is mellé, de az még odébb van, amikor majd ebből fogok élni.

Visszatérve a One Way Ticket Run-ra, verseny közben latolgattad az esélyeidet? Gondoltál arra, hogy helyed van az élmezőnyben?

Elsősorban saját magamra próbáltam koncentrálni, hiszen egy olyan útra léptem, ahol még előtte nem jártam. A leghosszabb táv, amit egyben futottam, az 70 kilométer volt, illetve a tavaly az UB páros teljesítése során 115 kilométer jutott nekem – de ott nagyobb pihenőidők voltak, tehát össze sem lehetett hasonlítani ezzel a megmérettetéssel. Néha persze számolgattam, osztottam szoroztam, figyeltem, hogy állnak ki a versenyzők, és próbáltam kisakkozni, hogy azzal, ha magamat legyőzöm, vajon lehetek-e én a legjobb a mezőnyben is.

Tudtam, hol van a helyem a többiekhez képest, de pont az adja ennek a versenynek a furcsaságát, hogy nem az számít, ki mennyivel előbb ér be, hanem hogy elindul-e a következő körre és azt időben befejezi-e.

Nagyon sok mindenkit nem tudtam hova tenni név alapján az indulók közül – nem tudtam, hogy buliból eljöttek futni, vagy brutál ultrafutók, csak én nem ismerem a nevüket. Szerettem volna, ha én vagyok a legerősebb, de nem voltam benne biztos, hogy sikerült is. Ott van például Anett (Kelemen Anett ultrafutó, a verseny női 2. helyezettje – a szerk.), akit évek óta ismerek, jóban vagyunk és tudom, hogy őrületesen kitartó, kényelmes tempóban fut, tapasztalt ultrás és azt gondoltam: ez az ő versenye, mert könnyű tempó mellett, kevés depózással rettenetesen sokáig el tud futni. Őt valamilyen szinten vetélytársnak tekintettem már előzetesen is és ez be is igazolódott: erős ellenfélnek ígérkezett a kitartásával és az állóképességével. Annyira jó és erős női mezőny volt, hogy rettenetesen sokáig nem lehetett megmondani, hogy ki fáradt és ki nem, hiszen volt, aki 16 kör után is mosolyogva, könnyedén futott be a célba, miközben én épp akkor voltam mélyponton.

115 kilométerrel a lábadban, egy kimaradt éjszaka után hogy tudsz kikecmeregni egy ilyen gödörből?

Szerencsére ez az egy mélypont volt, ez is inkább fáradság és egó csinálta hülyeség: nem akartam kikapni, ez az igazság. Fizikai fájdalmam nem volt, persze fáradt voltam, de igazából arról szólt ez az átmeneti állapot, hogy zavart, hogy az ellenfelek ott mosolyognak a pályán és úgy néznek ki, mint amik most kezdték a versenyt, miközben én épp nem voltam a topon. Akkor azt éreztem, hogy köszönöm, elég volt, harcoljanak tovább a többiek, én kiszállok – és mégis sikerült valahogy megtörni az elmémet és az egómat, túllépni ezen és elindulni a rajtból újra. Előre eldöntöttem, hogy a pályán fel lehet adni a versenyt, de a depóban nem: amíg oda tudok állni, addig oda is állok és el is indulok, maximum nem érek be szintidőn belül. A pályán fel lehet adni, de a körön nem – ezt a mantrámat felejtettem el egy pillanatra, amikor fel akartam adni – de szerencsére a párom, Ákos emlékeztetett rá és útnak indított. Fél kör elég volt arra, hogy összeszedjem magam, rendezzem a gondolataimat és emlékeztessem magam: nyerni jöttem és nem adom fel. Onnantól kezdve jobban éreztem magam, mint 16 órával korábban, a verseny kezdetén. Az újonnan kapott lendülettel még 4 órán keresztül körözgettem, igazi örömfutás volt, mosolyogva, könnyedén, és tudtam, hogy innentől már addig futok, amíg meg nem nyerem.

Úgy érzed, mindent kihoztál magadból?

Megmondom őszintén, úgy érzem, pici még maradt bennem, de amikor az utolsó lány is kiállt mellőlem, kicsit a cél is elfogyott. Egy utolsó tiszteletkörre még kikocogtam, de nem akartam a segítőimet tovább feltartani, akik hősiesen végig asszisztálták nekem ezt a 20,5 órát.

Hogy meddig bírtam volna, azt nem tudom, de egy darabig még biztosan, mert nagyon visszatértem a végére, nagyon sok energiám lett hirtelen valamitől.

Milyen céljaid vannak még?

Idénre két maraton van még tervben – ezek még függőben vannak a koronavírus miatt. A Suhanj!6 futáson a címvédés a cél és az UB páros van még a kalapban. Hosszú távon célom egy gyorsabb maraton és szeretném a távot is tovább növelni, mert a 20,5 óra nagyon ígéretes, majdnem abszolválhatónak tűnik a 24 óra. Szeretnék UB-t futni egyéniben és nyilván egyszer a Spartathlon-t is teljesíteni, de mindent csak a maga idejében, nem sietünk sehova, a legfontosabb, hogy szeretném magam jól érezni közben.