Rakonczay Gábor: “A határaink ott vannak ahol meghúzzuk őket”

Egy 926 méteres pályán köröztél mintegy 144 órán keresztül a világ 17 országából érkezett 59 versenyzőjével együtt. Hány pár cipőt használtál el?

Három pár teljesen egyforma cipőt vittem. Nyilván ezek nem használódtak el teljesen, de pihenőnként cseréltem őket, hogy a talpuk jelentősen ne veszítsen a rugalmasságából. Az ötlet a pár hónappal ezelőtti 734 kilométeres ország átfutásból jött, ahol nem cseréltem cipőt, és habár vizuálisan szinte újnak néz ki, de a rugalmassága szinte teljesen elmúlt, mivel a folyamatos használattól a talp nem tudta visszanyerni a rugalmasságát.

Egy ekkora fizikai megterheléshez, a jó felszerelés mellett szükség van energiára is. Mennyi zselét, izotóniás italport és mennyi “rendes” táplálékot fogyasztottál, hogyan oldottad meg az étkezéseket?

A versenyen rendezése alapból nagyon profi a frissítés adott. 0-24-ben volt frissítő asztal és naponta többször kaptunk meleg ételt. Szóval az általam vitt gélekből csak napi három-négy darabot ettem, még maradt bőven belőlük az utolsó napra is, amikor jó célt szolgáltak, mivel haladni kellett, hogy a 800 kilométer meglegyen.

Mennyi időd maradt a pihenésre a verseny közben, mennyit aludtál?

Első és utolsó nap két-két órát, a többi nap átlagosan négy órákat aludtam, de nem egyben, hanem 30 és 90 perc közötti ciklusokban. A hosszabb alvást a délutáni órákra tartalékoltam, amikor a legmelegebb volt a pályán.

Volt már néhány őrületes kihívásod, mentél futva futóversenyre, a sikertelen Ultrabalaton után privátban teljesítetted a kört, futottál négy napon keresztül a tengerparttól a Mont Blanc csúcsáig, keresztül futottál kétszer Magyarországon a legkeletibb településről a legnyugatibb pontig és még sorolhatnám, de hatnapos versenyen eddig még nem indultál. Eddig. Régóta tervben volt?

Igen, jó ideje foglalkoztat, csak egyrészt mindig közel volt az UB-hoz, másrészt azt pontosan láttam, hogy ehhez alapszinten kell az edzésekhez máshogy hozzáállnom. Az elmúlt másfél évben viszont futás terén csak ez volt a fő cél, és nagy öröm, amikor a befektetett munka ennyire megtérül. Összességében a versenyig vezető út is egy csodálatos időszak volt és maga a hat nap is egy hatalmas élmény lett.

Mi vonzott legjobban az ultrafutás ezen műfajában, amit tényleg nagyon kevesen mernek bevállalni?

Talán az, hogy minél inkább növeljük a távot, annál kevésbé támaszkodhatunk az edzéseinkre. Egyre több felület jön elő. Nem csak az evés, hanem az alvás is bejön a képbe. És ami a legfontosabb, napokig észnél kell lenni, akár az Antarktiszon, ahol napról-napra kellett leadni a teljesítményt, miközben egyben kell tartanod a szervezetedet és a fent kell tartanod végig a motivációdat is.

Beszéljünk kicsit konkrétan a felkészülésedről. Pontosan mikor döntötted el, hogy rajthoz állsz, mikor kezdtél rá tudatosan készülni, kik segítettek, és hogy nézett ki egy átlagos futóheted?

Másfél éve döntöttem el. Németh Zoli és Lesi Zoli (mindketten rutinos ultrafutók) barátomék segítettek a felkészülésben. Kisebb megszakításokkal heti hat edzésem volt. Nagyrészt hetente 100 és 180 közötti kilométerekkel.

A verseny során voltak-e mélypontok?

Csak az alvásból felkelés, meg az ötödik nap a térdeim lázadoztak, de sikerült velük megegyezni és ismét munkára bírni őket.

Melyik napszak, nap, vagy óra volt a hat nap alatt a legnehezebb?

Nem volt ilyen, az egészet egy hosszú folyamatnak érzékeltem.

A fáradtságot hogy kezeled? Gyakorlott vagy már az olyan kihívásokban, amik alvásmegvonással járnak, de mégis meddig lehet ébren lenni, mi a tapasztalatod?

Ha megvan a napi négy óra, akkor ott nem lehet baj. Egyedül erre kell figyelni.

Rengeteg kőkemény expedíció, megannyi életre szóló élmény van már mögötted. Mit adott mégis ez a hat nap?

Barátokat. Sose gondoltam volna, hogy a német sráccal, (aki miután átvettem a vezetést, mindig ott volt mögöttem 20-30 kilométerre, és csak az utolsó nap nyugodhattam meg, hogy nem veszélyezteti az első helyem) folyamatosan biztattuk egymást és az ötödik nap hajnalában amikor szinte csak ketten voltunk a pályán, megálltunk és átöleltük egymást. Elmondtam neki, hogy mennyire inspirál a kitartása, hogy nem hagyja a dolgot annyiban, és ő ugyanezt mondta. Az ilyen pillanatokban érti meg az ember, hogy miért is csinálja. Addig csak valami mély belső hangot követ, aztán megmutatkozik a racionálisan felfogható része is, amiért nagyon hálás vagyok.

A saját teljesítőképességed határa még mindig feszegethető, vagy azért már érzed, hogy hol vannak a korlátaid? (Sehol?)

A határaink ott vannak ahol meghúzzuk őket. Ha valami nem működik és látszólag elértük vele bármilyen téren a határainkat, akkor utólag mindig látszik, hogy valahol nagyot hibáztunk. Ha ezt belátjuk, akkor tudunk rajta változtatni is, és legközelebb messzebb tudunk jutni.

Magyarországon szinte mindent lefutottál, amit itthon ultrafutó csak futhat. Korinthosz, UB, 24 órás, és most a hatnapos. Mi az ami hiányzik a felsorolásból?

Egy olyan UB ahol csak a verseny végén esek össze és nem előtte... Idén lesz az ötödik teljesítésem és nagyon remélem, hogy most a fölösleges drámákat kihagyom belőle.

Hova tovább, mikor és hol láthatunk legközelebb, mi a következő célod akár futós, vagy valami extrém út?

Futásban most az UB, aztán a jövő szezonban ismét az óceán.

Általában minden utadnak, expedíciódnak van egy mögöttes küldetése, akár jótékony, akár valami személyes és mély megélés. Ennek a hat napnak mi volt önmagad számára a legfőbb üzenete?

Sok mindent fel lehetne itt sorolni, de talán a legerősebb tapasztalás, hogy a párommal, Nórával milyen jó csapatot alkottunk. Elég sok projektet vittem végig egyedül és vannak olyan expedíciók, amik szakmailag igazán csak szólóban értelmezhetőek. És pont ezek a több hetes vagy akár hónapos egyedüllétek megmutatják mennyire szebb és komplexebb egy cél elérése ha valakivel vállvetve küzdesz érte és annak összes szép pillanatát nem csak egymagad éled át.