Bocs, de nincs kedvem futni!

2019. December 17.

Forrás: Getty Images

Tudom, tudom, egy futómagazin berkein belül ilyet még gondolni sem illik, nemhogy leírni... de bízom benne, hogy a történetem biztatásul szolgál majd azon sorstársaimnak, akiknek valamilyen oknál fogva elszállt az ihlete futás terén – nyugi, nem vagy egyedül!

Nem minden futó futócipővel a lábán született

„Utálok futni” – így kezdődött a kapcsolatunk. Hiába sportoltam világ életemben, emlékszem, még a csupán 12 perces felmérőt is életem küzdelmének éreztem, az egész fiatalkoromon átívelt ez a büntetésnek, sőt kínzásnak érzékelt futás, szóval nem csoda, hogy nem voltunk oda egymásért az elején. Az #Ébredj kihívás előtt az a tipikus kezdő futó voltam. Tudod, nem az, aki csak „divatból” fut, hogy szelfizhessen róla, hanem a másik fajta kezdő, aki csak azért fut, mert muszáj – hogy lefogyjon, hogy javuljon az állóképessége, hogy ezt is kipipálhassa. Aztán felnőtt fejjel, mikor belevágtam az #Ébredj-be, és ráerőltettem magam, hogy minden reggel elinduljak futni, egyszer csak beszippantott a dolog. Megrészegített az édes diadal, amit a futás után, a kitűzött cél teljesítése után éreztem, na meg persze az ismerőseim elismerő pillantása, mikor leesett állal konstatálták, hogy én bizony már túl vagyok a reggeli futásomon, mikor ők még csak a kávéjuknál tartanak. A közösségi élmény még inkább motivált az elhatározásomban, hogy én bizony rendszeresen futni fogok. FUTÓ leszek.

„Ennyivel futsz? Én ennyivel sétálok!”

Ez a kedves mondat egy munkatársam szájából hangzott el pár évvel ezelőtt, de azóta is megmaradt bennem. Ekkor találkoztam ugyanis először a külső nyomással, a megfelelési kényszerrel, a szégyenérzettel – mert igen, sajnos a futás nemcsak jóleső diadalérzetet ad, hanem a fenti esetekből adódó frusztrációkat is. Kezdő futóként ez épphogy a legrosszabb irányba terelt engem, másokhoz hasonlítgattam magam, olyanokhoz is, akikhez teljesen értelmetlen volt. Pedig végre hosszú évek kínkeserves kilométer-koptatásai után úgy ütött meg az örömfutás szele, mint Forrest Gumpot, mikor rájött, milyen jól megy neki a lábára rögzített vasak nélkül. Az „épphogy csak kibírom” kocogásaimat mindössze egy hónap alatt tudatosan felépített futóedzésekre cseréltem. Mármint szerintem tudatosra... Minél többször minél többet, minél gyorsabban. Három hónappal később már zokszó nélkül vállaltam be az UB-n 21 km-t, állandóan az időmet sasolva, hogy 6-os pace alatt legyek, mert majd mit szólnak a többiek. A Runner’s World reggeli pályaedzésein hétről hétre görcsösen figyeltem, mennyit javítok az időmön, és mindig rá akartam licitálni az előző heti önmagamra a megtett kilométerek tekintetében. Nos, hagyj egy maximalistát rákattanni a futásra, és ez lesz belőle! Így estem bele a kezdők egyik legnagyobb hibájába: mindent most azonnal akartam. Hogy ez mekkora hülyeség volt, csak kicsit később éreztem meg. Egy elhúzódó IT-szalag-sérülés rántott vissza a valóságba: ekkor a kényszerpihenő után úgy döntöttem, hogy inkább szakértői, edzői kezekre bízom magam.

Borítókép: Beleszerettem a reggeli futásba, miattatok – és egyre jobban megy!

Forrás: Szaszafotó

Lélek

2017. Március 17.

Beleszerettem a reggeli futásba, miattatok – és egyre jobban megy!

Kifogások tárháza

Az elején minden olyan könnyűnek tűnt, könnyű volt fejlődni, mert hát volt hova. Csak aztán az egyre sűrűsödő edzések egyre több kételyt vetettek fel bennem, és azt vettem észre magamon, hogy minden edzés elmulasztására van egy jó nyomós érvem, egy kifogásom, amivel az edzőm felé igazolhattam a hiányzást, és amit még néha talán magam is elhittem. Mert oké, ha beteg voltam, ne fussak. De aztán jött a „nehéz, elfoglalt időszak ez most nekem”, a munkában, az esküvőszervezéssel, az esküvővel, és így tovább... és még folytathatnám a sort, de álljunk csak meg egy percre: nem éppen a futás az, amivel ki kellene kapcsolódnom ebben a stresszes időszakban? Nemhogy még az okozzon további stresszt, még egy kipipálandó feladatot, ami teljesítésre vár a teendőlistámon! Igen, fontos a saját határaink feszegetése, de én hiszem, hogy arra a bizonyos belső hangra hallgatni kell, mikor jelezni próbál. Sokadjára utaztam úgy haza vidékre, hogy postafordultával, a táskám mélyén utazott vissza velem a futócipő, pedig akkor épp lett volna időm, csak jobban esett pihenni. Egyedül már nem is volt kedvem elindulni, de már a közösségi futás is demotivált, mivel a kimaradó edzések nagyon meglátszottak a teljesítményemen. Nem bírtam tartani a lépést, mindig rám kellett várni, és én nem bírtam azzal a tudattal megbirkózni, hogy én legyek az utolsó, a leggyengébb láncszem. Megint egy dolog, ami kizárólag engem zavart, senki mást. Visszatért az a kezdeti szégyenérzet. Ez odáig gyűrűzött, hogy azt vettem észre magamon, egyszerűen nincs kedvem futni, csak muszájból csinálom, szorongok, ha csak rágondolok, ha pedig belekezdek, már az elején az jár a fejemben, hogy nem tudom megcsinálni – a futással való kapcsolatom „párterápiára” szorult, egyszerűen szünetet kellett kérnem.

Futásdetox

És tényleg, mint egy szakításnál, áttekintettem az eddigi, eleve rosszul indult kapcsolatunkat. Feltettem magamnak a kérdést: Maga a futás hiányzik, vagy az az érzés, amit a futás után érzek, az a büszkeség, ami átjár a futás végén? Az elismerő pillantások, a lájkok, a gratulációk? Ennyiről szólna az egész motivációm? A többi sportban, a lovaglásban, az edzőtermi edzésekben ugyanúgy örömömet leltem, ugyanúgy kikapcsolt, de akkor mi a baj a futással? A mentális állóképességemen kellett javítani, és kizárni a negatív gondolatokat. Egy meditációs tréning során hallottam egy nagyon értékes gondolatot: „Elengedem azt, ami nem épít engem, eltávolodom azoktól, akik és amik le próbálják törni a szárnyaimat.” Azt kellett kiderítenem, hogy a futás épít-e még engem, vagy inkább csak rombolja az önbizalmam? Mielőtt megijednél, hogy ez a „Hogyan hagytam abba örökre a futást” igaz története, meg kell nyugtassalak, nem ez a sztori vége. A futócipő kikerült egy időre az utazótáskából és a mindennapokból. Ekkor észrevettem, hogy bármerre járok, ha kirándulok, mindig kémlelem az útvonalakat, „hú, de futnám ezt az ösvényt”, „de kár, hogy nincs itt a futócuccom”, és hasonlók. Ha futót láttam az utcán, nem az jutott eszembe, mint korábban (például „Miért fut gyorsabban, mint én?!”), hanem szimpla irigységet éreztem. De jó neki, gondoltam. Ha a futótársaimról láttam egy képet a hegy tetején, nem az jutott eszembe, hogy milyen durva lehetett az emelkedő, hanem vágytam az élményre, hogy én is ott lehessek. A futástól való tudatos távolmaradás felébresztette bennem azokat az érzéseket, amik miatt tényleg érdemes elindulni: a kikapcsolódásért, az élményért, önmagamért. De nyugi, itt jön az a bizonyos happy end, a nászútra csomagolva – a férjem javaslatára, nem ám saját ötletből – a futócucc is bekerült a bőröndbe, azzal a feltétellel, hogy nem fogok rágörcsölni, ha a mozgalmas, háromhetes amerikai körutazás alatt egyszer sem tudok futni. És bizony ám, mikor Hawaiin jártunk, elindultam, csakis a kihagyhatatlan élményért, csakis magamért – az órámra pedig szigorúan rá se néztem, csak csodáltam a tájat.