„Egy kis morzsát én is tettem ahhoz, hogy ennyi ember fut ma Magyarországon”

Kétszer jelölték ezt megelőzően, és most, hogy végre beléphetett e körbe, sok tízezer hazai amatőr futó tiszta szívből örül vele együtt. Évtizedeken át óriási lelkesedéssel, derűvel és kellő humorral terjesztette a futás, mint hobbisport, szabadidős tevékenység népszerűségét. Alakja képzeletben sokak számára megjelenik a Nyugati téri felüljárón a budapesti maratonon vagy félmaratonon, ahogy szurkol a több ezres mezőnynek – az útvonal ma már nem érinti ezt a részt…

Monspart Saroltával beszélgettünk.

RW: 2006-ban egyszer már találkoztunk, akkor még az Országos Egészségfejlesztési Intézetben és arról meséltél, milyen fontos a nők szerepe abból a szempontból, hogy mennyire sportos, mennyire egészséges a család élete. A nők a család karmesterei…

Monspart Sarolta: A család egészséges életmód karmesterei, mert ha ezt nem tesszük hozzá, a férfiak megőrülnek, mert hát ők a családfők.

RW: A nemzet sportólója lettél hivatalosan, amihez mi is gratulálunk. Milyen érzés most, hiszen már kétszer is jelöltek, de valami miatt mindig más lett?

MS: Nagyon nagy öröm, nem is tudom jól átadni, mennyire. Az olimpiai sportok kicsit kiemeltebbek mindig, és nagyon örülök annak, hogy maguk az olimpiai sportolók választottak be. Kétségtelen, hogy futottam maratonokat - főleg külföldön, mert akkoriban itthon még nem volt ennyi lehetőség -, voltam tájfutóként világbajnok, télen sífutottam, amiben magyar bajnok voltam, szóval a futásból állt az életem, és ha nincs az a kullancs, ma is futnék a 75 fölötti kategóriában mindenféle távokat. Biztos, hogy nem lenne családom és gyerekem. Így utólag persze nagyon jó, hogy lett egy társam, van egy gyerekem, három unokám, más életem lett és megvan a sántaságom.

RW: Hogyan emlékszel a kullancscsípés utáni időszakra?

MS: 34 éves voltam amikor beteg lettem, akkor még úgy gondoltam, hogy én mindig futni fogok, főzni sem tanultam meg – azt most sem tudok. Erre most is sajnálom az időt különben. Hogy órákig vásárolsz, aztán órákig vacakolsz a konyhában, aztán fél óra alatt megeszik az egészet. Sokkal inkább írtam edzésterveket, tartottam már sántán az edzéseket, a BSI-nek, Kocsis Árpinak is sokat köszönhetek, mert ők is „használtak” jó értelemben… még az első Balaton Szupermaratonokra én írtam az edzéstervet. De abban is volt szerepem, hogy a nők is futhassanak maratont, elindulhassanak éjjeli tájfutóversenyen, ha akarnak, ők is futhassanak hosszút – és ne csak a férfiak.

RW: Mit éreztél akkor, amikor kiderült, hogy soha nem fogsz tudni visszatérni sportolóként?

MS: Először nem akartam elhinni, hogy lehet valaki olyan beteg, amikor egy hét kóma után felébredtem úgy, hogy béna a jobb lábam, 36 kiló vagyok, nem tudok írni és nagyon lassan beszélek. Nem hittem benne, hogy nem tudok felkészülni a maratonra. Volt idő, amikor napi négy edzést csináltam – ami hülyeség egyébként, de mégis csináltam.

Arra gondoltam, hogy jó sok idő lesz a felkészülés. Aztán elmentem dr. Bodosi Mihály pécsi ideggyógyászhoz, megnézett és megmondta, hogy ebből a lábból soha nem lesz élsportoló láb. Fogok tudni járni vele bot nélkül, sántán futni, de élsportoló már nem lesz belőlem, de van egy jó híre is, nem vagyok hülyébb, mint voltam. Akkor csak röhögtem rajta, de ha belegondolok, hogy amikor a jóisten választott a között, hogy ne fussak tovább vagy az eszemből vegyen el, akkor azért jól csinálta.

RW: Mindig ilyen derűsen mesélsz életed legnehezebb eseményeiről?

MS: A betegség utáni pár évben nem voltam ennyire derűs. Végigzokogtam a vonatot Pécstől Budapestig, miután eljöttem Bodosi doktortól. Ezután jött az, hogy a tájfutásban szövetségi kapitány lettem, és idővel elkezdtem a Sportirodának edzésterveket és cikkeket írni…

RW: Arra a bizonyos 1972-es csepeli maratonra, ahol 3 órán belül futottál és a mezőnyben egyedül voltál nő, hogyan készültél fel? Egyáltalán kellett készülni vagy az általános, terepen megszerzett állóképességed és gyorsaságot elegendő volt?

MS: Nem készültem, sokat edzettem azokkal a fiúkkal, akik indultak ott. Hegyen, terepen futottunk, a Moszkva térről indultunk a Budakeszi úton föl a Budai-hegyekbe. 15-25 km-es edzéseink voltak. Gondoltam, ha ők lefutják, csak kibírom én is. Az edzőmet Garay Sanyi bácsit megkérdeztem, hogy szerinte le tudnék-e futni egy maratont. Azt mondta, hogy: meg ne próbáld! De, mint később kiderült, abban a percben tudta, hogy naná, hogy le fogom futni. Ott várt a célban egy tortával.

Persze, nem akarták engedni a szervezők, azt mondták, hogy azért, mert nincs rajtszámom. A Honvédból mondta valaki, hogy „gyerekek a Józsi nem jött el” vagy mit tudom én ki… szóval valaki nem jött el, és odaadták a rajtszámát. De nem akartak fizikailag kiszedni a mezőnyből, mint Kathrine Switzert a Boston Maratonról. Az útvonal kifele tartó részén a versenybírók ordibáltak, hogy álljak ki, meg ki fognak záratni, visszafelé pedig – amikor látták, hogy viszonylag tűrhető idővel jövök – biztattak.

RW: Sok éven át szurkoltál a hazai futóknak a budapesti maratonokon, félmaratonokon a Nyugati téri felüljárón. Ennek mi volt a története?

MS: Korik Verával (ő is válogatott tájfutó volt) csináltunk egy amatőr női futóklubbot. Az egyik legidősebb csajunk azt mondta tavasszal, hogy ősszel le akarja futni a félmaratont. Hát öregem – mondom – lehet, de sokkal többet kell futnod, amikor a többiek már hazamennek te még itt maradsz. Megcsinálta, lefutotta. Az egész klub – kb. 40 csaj – szurkolt a pálya szélén különböző helyeken. Ezt követen azt mondták többen is, hogy jövőre ők is szeretnék lefutni. Következő évben 23-an futották le a klubból – egyik másik túlsúlyos volt, de beértek ők is. Azt mondták, hogy na majd a felüljárón gyalogolunk. Én meg magamban kitaláltam, hogy odamegyek a felüljáróhoz. Ahhoz a részéhez, ahol már lentről látni lehet. Fölnéznek - istenem, hát a Mount Everest kisebb – és én ott tapsolok, biztatom őket. Naná, hogy nem mertek gyalogolni, mind fölfutott. De nem csak az én futóimnak szurkoltam, hanem mindenki másnak is.

RW: A tájfutást egyébként szerinted lehetne népszerűbbé tenni szélesebb körben?

MS: A tájfutással két baj van. Soha nem lesz olimpiai sportág, mert nincs benne pénz, nem lehet reklámot beletenni, mert az 5-10 menőből (vannak kb. 50-en egy nagy versenyen), nem tudni előre, hogy melyik merre megy. Az a jó pálya, ahol van útvonalválasztási lehetőség, a reklám, a pénz nem tud betörni és maga a verseny közvetíthetetlen érdekesen. Van próbálkozás arra, hogy chippeket visznek a futók. Még én is futottam a ’70-es években egy ilyen versenyen, de nem olyan érdekes az, hogy csupán a chip mutatja, merre jár a futó. A másik baj, hogy időigényes elfoglaltság. El kell utazni a verseny helyszínére, ahol a futók néhány perces különbségekkel rajtolnak, ha első hatban befutsz, illik megvárni az eredményhirdetést, este lesz, mire hazaérsz. A mai felgyorsult világban, inkább elmennek egy utcai versenyre, ahol reggel elrajtolnak a városban, vagy a város közeli terepen és ebédre otthon is vannak. Délután már a kütyük között vagy jobb esetben a barátok között lehetnek a gyerekek.

Azon kívül, hogy nagyon szép sport, családias – az egész család számára vannak futamok gyerektől a nagypapáig – kint vannak a természetben, használják a fejüket is, plusz futnak…nagyon sok a pozitívuma, de a racionális világ így döntött. Meg egyébként sokan félnek a kullancstól is.

RW: Hogyan jött az ötlet a nyugdíjas gyalogló klubokkal kapcsolatban?

MS: 2010 óta vagyok tagja az Idősek Tanácsának, gondoltam, hogy csináljunk egy nyugdíjas klubhálózatot, ami ingyenes és próbáljuk meg a nyugdíjasokat megmozgatni, hátha könnyebb klubban, közösen. Ha tudják, hogy van minden kedden 9-kor, a plébánia mellett vagy a főtéren találkoznak, akkor talán jobban odamennek. 2017 végén azt gondoltam, hogy ha van 3300 település és több mint 2 millió öregségi nyugdíjas, akkor ripsz-ropsz csinálunk 1000 klubot. De több mint két év alatt csak kicsit több mint 100 klub lett.

Nagyon nehéz azokat az időseket megmozgatni, akik 20-30-40 éve nem mozogtak sportosan. Hiába kertészkedik, hiába csinál ezt-azt, ha utoljára az érettségi előtt a testnevelés órán mozgott és van rajta 10-20-30 kg felesleg… A falvakban még kerékpároznak például a boltba vagy elmennek apuhoz a temetőbe, dolgoznak az állatokkal, ha van – bár egyre kevesebb van. Dolgoznak a veteményessel, a kerttel, de városban, lakásban élőknél sokkal rosszabb a helyzet. Marad a főzés, a sütés…ezekhez értenek és szívesen is foglalkoznak vele – naná, ki nem szeret enni. És a sorozatok nézése a televízióban. Ez azt jelenti, hogy évente kell egy számmal nagyobb fotel, mert nem fér bele a tavalyiba és megy a magány-járvánnyal gyorsan a temető felé.