Maureen Wilton 13 éves korában női maratoni világcsúcsot futott, majd eltűnt a futás világából

1967. május 6-án Maureen Wilton, a 13 éves fiatal atléta lány megkísérelte megdönteni a maratoni futás női világcsúcsát (3:19-es időn belüli maratonról van szó) egy kicsi kanadai versenyen, amelyet Toronto külvárosában rendeztek meg. Edzője, Sy Mah a kínai származású hosszútávfutó volt. Maureen Kanada egyik legjobb női távfutója volt 5 mérföldig – ez volt az a távolság, amelyen még engedték a nőket versenyezni, 5 mérföld 8 km-nek felel meg. Látva azt, hogy Maureen képes lenne a maratoni csúcsdöntésre, Sy Mah mindent megtett a Kanadai Amatőr Atlétikai Szövetségnél azért, hogy fiatal sportolója lefuthassa ezt a távot egy hivatalos versenyen. A szövetség megtagadta a kérést. Ennek ellenére Maureen beállt a mezőnybe és 28 férfi, illetve egy további nő, Kathrine Switzer társaságában elindult az 5 körös maratoni útvonalon (Switzer két héttel korábban futotta az ikonikus Boston Maratont, amelyen egyedüli nőként, a szervezők engedélye nélkül ért célba).

Az alábbiakban nem szó szerint fordított részleteket közlünk Mighty Moe: Egy 13 éves nő forradalmának valódi története című könyvéből.

Maureen kicsinek látszott a füvön állva a repedezett aszfaltút szélén. Mint egy vidám gyerek a felnőttek versenyén. Az újságírók rendszeresen kiemelték törékeny termetét, amikor írtak róla egy-egy kanadai vagy Egyesült Államokbeli szereplése után. „Kicsinek" vagy „Csöppségnek” hívták.

Maureen ideges volt. Nem a verseny miatt, tudta, hogy képes megbirkózni a távval, de az ötlet, hogy ezzel a 28 férfival versenyezzen feszültté tette. Néhányukat ismerte, mert közös volt az edzőjük, esténként együtt futott velük a pályán. Aggódott amiatt, hogy mit szólnak majd hozzá, ha látják, hogy beáll közéjük futni. Ahogy közelebb lépett a sporttársakhoz, Maureen úgy érezte, mintha rossz ajtón nyitott volna be egy helyiségbe, ahol a bent lévők tekintete kérdőn irányul rá. Közelebb lépett egy futóhoz, feje kb. a másik törzséig ért. Szétnyílt a maroknyi mezőny és utat engedtek neki, hogy elfoglalja a helyét a startvonalnál. Sokan közülük zavartnak tűntek. „Talán valamit félreértett ez a lány? Inkább a nők közé kellene beállnia!” – gondolhatták.

(Ugyanekkor volt egy nők számára szervezett 5 mérföldes futam is, amely a maraton startja után indult.)

Még egy nő közeledett a rajthoz – Kathrine Switzer. De Maureen nem vette észre őt, lekötötték a saját gondolatai és félelmei.

A start előtti pillanat ismerős volt: a végtelen csend, amely a rajtpisztoly hangját megelőzi.

Start!

28 férfi, egy fiatal nő és egy tizenhárom éves lány indult útnak, de közülük csak egy volt az, aki világcsúcsidőt akart futni.

„Ez a tempó túl lassú” - gondolta Maureen az első mérföld után.

Erőlködés nélkül futott, mintha éppen bemelegítene. Az edzője, Sy vele futott, azt tervezte, hogy az egész verseny során vele marad, segítve Maureent a futásban. Ez volt az első maratonja, de ez volt Sy első maratonja is. Biztos volt abban, hogy képes lépést tartani a tanítványával, legalább is az első mérföld után úgy tűnt, hogy könnyű számára a fiatal lány tempója.

Hét perc harminc másodperc – ezt a tempót kellett tartani minden mérföldön a világcsúcshoz.

Egy kezdő számára gyors tempó, Maureen számára könnyedén ment azok után, hogy milyen felkészülés állt mögötte. Mintha mindig is így futott volna.

„Hét perc és harminc másodperc. Hét perc és harminc másodperc” – ezt ismételgette fejben minden egyes mérföldet követően. Nem volt szüksége órára, sem más segítségre ahhoz, hogy tudja, pontosan futja az elvárt tempót. Az edzéseken, ha Sy megmonda neki, hogy 75 másodperc alatt fusson 400 métert, akkor általában 74 másodperc alatt teljesítette.

Eddig könnyen ment. Élvezte a futást. Maureen az edzője mellett haladt egy csendes kétsávos úton, az otthonához nagyon közel. „Juhéj…” - kiáltotta a szurkolóknak az első kör végén a frissítőponton. "Ez óriási!" A nyomasztó gondolatok, amelyek a rajt közelében még uralták, szerte szálltak. Úgy érezte, nincs olyan körülmény, amely kifogna rajta, nincs olyan lány, aki üldözőbe vehetné… (Kivéve Kathrine-t, akiről viszont nem is tudott, de nem jelentett veszély számára, hiszen a kezdetektől messze Maureen mögött futott.) Nincs égő, fájó tüdő, ami kétségbeejtően megnehezítené a dolgát. Az öt mérföldes kör végén megállt egy gyors technikai szünetre, de ezzel együtt is tartotta a tempót!

A verseny során barátok és a szülei szurkoltak neki. Annyira jól érezte magát futás közben, hogy elkezdte komolyan izgatni, vajon miért olyan nagy ügy maratont futni?! Miért kellett magát kínosan éreznie a verseny előtt?! Miért kellett azt éreznie, hogy nem tartozik ide és miért nem tették számára lehetővé, hogy hivatalosan elinduljon?! Hiszen annyira könnyed és szórakoztató ez az egész!

Pedig maratont futni nem könnyű. A testeddel harcolsz, azt kéred tőle, hogy tegyen többet annál, mint amennyit általában szokott. S olykor vissza is üt, mert túl sokat vársz tőle. Sy, Maureen edzője, nem akarta bevallani, de egyre nehezebben ment neki a futás. Izmai idővel fájdalmasan feszültek.

Tizenöt mérföldet (kb. 24 km-t) tett meg tanítványával és nem volt biztos benne, hogy még sokáig jut vele. „Elfogytam kicsit” – mondta az edző. "Folytasd. Felzárkózom.”

Maureen elmosolyodott és tovább robogott.

„Hogy futhat ennyire könnyedén?” – gondolta az edző. Persze tudta a választ, hisz ő készítette fel erre a futásra, három éve, hogy az edzője. A testét arra képezték ki, hogy elbírja ezt a tempót. Sok és kemény munkát raktak bele, ennek lett az az eredménye, hogy Maureen erőfeszítés nélkül futott.

Azt is tudta, hogy nem fog tudni felzárkózni rá. Az izmai elfogytak, pillanatok alatt beállt a mozgása, olyan volt, mint a Bádogember az Ózból.

„Nem akarok többet futni. Nem tudok még egy újabb kört megtenni, belepusztulnék” – gondolta az edző. Lehúzta a bal cipőjét. A pamut zoknija nedves volt az izzadtságtól és az óriási kiszakadt vízhólyag tartalmától. A sérülés minden egyes lépésnél éreztette a jelenlétét. Kedvenc mottója, amit a sportolói buzdítására használt: „Soha ne mond, hogy belehalsz!” Ő most mégis itt áll a pálya szélén és úgy érzi, belehal, ha tovább kell futnia. Eddig a pillanatig mondjuk azt sem tudta pontosan, hogy mi az a maraton. Élete leghosszabb távját teljesítette.

A maraton alapjait ismerte, azokat a dolgokat, amiket bárki más is megtudhatott, ha olvasott újságokat vagy futós szaklapokat, amiket ő maga is rendszeresen bújt. Tudta, hogy mivel hosszú a táv, önmagában az is dicséretes, ha valaki teljesíti, függetlenül attól, hogy milyen gyorsan teszi ezt. 1967-ben még nem volt tömegsport a maratonfutás, csupán kevés ember hódolt a futás eme ágának a világon.

A negyedik, utolsó előtti körben Maureen már a nyolcadik helyen futott. Jóval mögötte azok a férfiak, akik a startnál még megrökönyödve nézték, hogy mire készül. Erős testük és férfias elméjük mégsem volt eléggé edzett ahhoz, hogy lépést tudjanak tartani a szélsebesen száguldó 13 évessel, aki még ekkor is mosolyogva integetett a pálya szélén ácsorgó barátoknak. Már csupán egyetlen kör, 5 mérföld és célba ér.

Margaret Wilton, Maureen édasanyja a mechanikus órája számlapját figyelte és aggódva várta lányát. Úgy látta, késik.

Öt ember haladt el mellette. Az első helyen futó Jim Beisty fájdalmasnak tűnő ábrázattal, de elszántan. Percekkel mögötte érkezett egy Jim Rea nevű főiskolás srác, erősebbnek mutatkozva, mint bárki más. A többiek mind rossz állapotban jöttek.

A verseny délben kezdődött. Maureennek 3 óra 19 percen belül kellett átlépnie a célvonalon, ehhez 3 óra 11-kor kellett, a cél előtt 1 mérföldre álló Margarethez érnie.

Maureen nem hordott órát, érezte a helyes tempót. A kör számlálók, a csapattársak és a szülei viszont folyamatosan bekiabálták neki a köridőket. Folyamatosan azt érezte, hogy nem lassul. A cél előtt egy mérfölddel megpillantotta az édesanyját, aki ebben a pillanatban az órájára nézett, majd Maureen felé kiáltott: „Túl lassú vagy, nem tudod megcsinálni!”

A hír fejbe vágta. „Hogy érted, hogy túl lassú vagyok?” – kérdezte. Közben csalódott lett és bosszús. Nem értette az egészet, azt hitte, hogy minden mérföldet megfelelő tempóban ért el. Megszólalt egy kis hang a fejében: talán tévedett? Talán tényleg lassú volt, nem jól mérte fel a tempóját? Akkor már nem is érdemes tovább csinálni. Lassulhat, vehet egy nagy levegőt, hiszen már nem tudja elérni a kívánt időt. Hacsak nem csap még egy utolsót a lovak közé. Figyelmen kívül hagyja a kellemetlen gondolatokat és mégis csak megpróbál egy végső hajrát.

Maureen tempót váltott. A lábai még gyorsabban hajtották. Ha már nem képes világcsúcsot dönteni, legalább fejezze be tisztességesen ezt a versenyt.

Balra fordult a Steeles Avenue-n, már látta a fehér táblát, amely a célt jelölte. A haja még vadabbul lobogott, a teste minden egyes porcikáját irtózatos iramú hajrára késztette. Bátyja, Gord, aki egy negyed mérföldnyire állt az céltól, mellé szegődött és tartva a lépést vele, kísérte a cél felé. Amikor végre elérte a célvonalat, csupán két dolgot nem tudott: egyrészt azt, hogy elég gyors volt-e végül az új világcsúcshoz (Mildred Sampson 3:19-cét akarta megdönteni), másrészt azt sem, hogy ő az első kanadai nő, aki célba ért egy maratonon. Csupán annyit tudott, hogy minden energiáját beletette ebbe a futásba.

Maureen 3:15:23-at futott. Kathrine Switzer mögötte körülbelül egy órával ért célba. A világcsúcs mindössze négy hónapig állt fenn, a német Anni Pede-Erdkamp 1967. szeptember 16-án 3.07.27-et futott egy német maratonon.

Maureen Wilton 17 éves korában abbahagyta a futást. Felnőtt korában, már két gyermekes anyaként kezdett ismét futni, miután lánya is versenyezni kezdett.