"Hiszem, hogy minden bukás után erősebben állunk fel!" - interjú Madarász Viktória olimpikon gyaloglónkkal

Az elmúlt három olimpiát három különböző kontinensen, három eltérő kultúrával és történelmi múlttal rendelkező helyszínen bonyolították le, hogy az olimpiai eszme hármas jelszava valóra válhasson, azaz, hogy minél gyorsabban, magasabban, és erősebben érjenek célba a sportolók.

A három világváros között talán nem is lehetne rangsort felállítani az ötkarikás játékok színvonalát illetően, a képzeletbeli dobogó különböző fokait esetleg az alapján lehetne mégis kiosztani, hogy melyik metropolisz hány alkalommal adott otthont az eseménynek. London már háromszor, Tokió kétszer, Rio de Janiero pedig egyetlen alkalommal rendezte meg a világ legnagyobb sporteseményét. A különbségeket mi szurkolók itthonról, a képernyők előtt ülve talán nem is tudnánk megállapítani, azok a sportolók azonban, akik az elmúlt három esemény mindegyikén részt vettek, már közelebbi információval tudnak szolgálni nekünk. Az atléta válogatott 20 km-es gyaloglója, Madarász Viktória, aki a 2017. évi londoni atlétikai világbajnokságon 12. helyen végzett 20 km-es gyaloglásban, és 7-szeres magyar csúcstartóként harmadik alkalommal képviselte hazánkat az olimpián, mesélt nekünk arról, hogy a jelenlegi tokiói olimpia mennyiben különbözött az előzőektől. Illetve, kérdeztük Vikit arról is, hogyan élte meg azt, hogy a mostani olimpiai indulását hősokk miatt sajnálatos módon nem tudta befejezni.

Mi volt az első és legszembetűnőbb különbség számodra a mostani esemény kapcsán, amit korábban nem tapasztaltál meg az olimpiákon?

Az első, és engem nagy mértékben érintő dolog az az volt, hogy a gyaloglást nem a többi esemény helyszínén, hanem a Tokiótól közel 1100 km-re északon elhelyezkedő Sapporo városában rendezték meg. Londonban a Buckingham-palota előtt, Rióban a tengerpart mellett haladt el a pályánk, most pedig egy messzebbi település adott otthont a gyaloglásnak. Minderre elvileg az időjárás miatt volt szükség, de mi nemigen éreztünk különbséget a tokiói és a sapporói idő között. Mindkét helyen meleg és párás volt a levegő. A másik, ami talán még más volt a korábbi olimpiákhoz képest, hogy most nemigen érzékeltem az olimpiai hangulatot, nem annyira tudtam átérezni a lényegét. Sapporóban például alig lehetett olimpiát hirdető molinókkal, plakátokkal találkozni. Ez mindenféleképpen nagy különbségnek számított, mert az eddigi játékokon mindig fantasztikus hangulat volt, az adott városban az olimpia 2 hetében tényleg minden a sportról szólt. Most olyan volt, mintha csak egy nagyobb nemzetközi versenyen lettünk volna, nem is az olimpián. Ettől függetlenül engem ez most nem annyira zavart, mert legalább a körülmények nem stresszeltek, és emiatt nem helyeztem a vállamra plusz terhet. Eleinte azt hittem, és arra is számítottam, hogy a verseny alatt a pálya mellett nem lesznek majd szurkolók. Már előre sajnáltam, hogy mennyire fognak hiányozni, de végül voltak nezők, és egy jó hangulatú verseny alakult ki. Az önkéntesek esetében is érezni lehetett a járvány hatását, nem annyira volt most színes és nemzetközi a közeg.

A járvány következtében milyen korlátozásokat vezettek be?

A repülőút során a szájmaszkot végig használni kellett, de ez nem volt nagy meglepetés. Ami egy kicsit kellemetlenebben érintett minket, hogy a faluban és a hotelekben a szobán kívül is el kellett takarni a szánkat. Mindemellett folyamatosan teszteltek minket, minden nap nyálmintát kellett adnunk. Ennek levételét pedig teljes mértékben ránk bízták, azt nekünk kellett intézni. A tokiói falut és a sapporói szállásunkat nem lehetett elhagyni, csak edzésekre mehettünk ki. Sapporóban nem a hotelben, hanem egy másik épületben étkeztünk, az utunkat odáig kordonokkal jelezték, arról nem térhettünk le. A helyszínek között a közlekedést sportolóknak elkülönített buszokkal szokták lehetővé tenni az olimpiákon, itt azonban most a buszok telítettségét 50%-ban határozták meg. Engem egyébként az sem zavart különösebben, hogy most nem lehetett elhagyni a szállást városnézés céljából, vagy hogy nem mehettünk be a stadionokba szurkolni, mert a verseny előtt úgyis a pihenés a legfontosabb. Azt már kicsit jobban sajnáltam, hogy a verseny után 48 órán belül el kellett hagyni a hotelt vagy a falut, így most utána sem lehetett bepótolni azt, ami kimaradt előtte. Igaz, szigorúak voltak a szabályok, de szerencsére a sportolók egymástól nem voltak teljesen elzárva. A faluban tudtunk régi ismerősökkel, versenytársakkal beszélgetni, és új barátokra is szert tettünk.

Általánosságban véve a falubeli életben milyen eltéréseket tapasztaltál meg?

Most a tokiói olimpiai faluban csupán 1 napot töltöttem, mert utána rögtön utaztunk is tovább a gyaloglás helyszínére, de az apartmanok eloszlása hasonló volt a többi olimpiákon tapasztaltakhoz. Egy apartmanban 4-en vagy 6-an szálltunk meg, és még most a járvány alatt is volt szobatársunk. Ami eltért a korábbi szállásokhoz képest, hogy itt az élettér sokkal kisebb volt, emiatt kevesebb helyünk volt, és nehezebben fértünk el a szobákban. A táskákkal még legózni is kellett, hogy mindennek legyen helye. Egyébként folyamatos körforgásban voltunk, a Tokióban eltöltött 1 éjszaka után a falubeli szobánkból mindent ki kellett pakolni, mert mások jöttek a helyünkre. Érdekesség, hogy mekkora szenzáció lett a falubeli kartonágyakból, amelyek egyébként nagyon kényelmesek voltak. Étkezés szempontjából minden igényünket kielégítették, talán meg jobban is, mint Rióban. Az étkezőben a ülőhelyek plexi üveggel voltak egymástól elválasztva, de azért nem volt megtiltva, hogy egymáshoz forduljunk, és beszélgessünk. Ez inkább lehetőséget adott a szeparációra azoknak, akik attól tartottak, valahogyan mégis elkapják a vírust. Sapporóban például az étkezésekhez még kesztyűt is kellett használnunk, és evés után rögtön mindent le is fertőtlenítettek utánunk.

London és Rio után most mennyiben volt más tokiói olimpia hangulata?

Nekem eddig London volt a csúcs, de lehet csak azért mert az volt az első olimpiám. A londoni olimpiai faluban nagyon komoly hangsúlyt fektettek a közösségi terek kialakítására, ahol lehetett ismerkedni, regenerálódni, barátkozni. Mindent megtettek azért, hogy jól érezzük magunkat. Londonban mindenkit nagyon érdekelt az olimpia, nem csak a szervezőket, de az utca népét is. Angliában tényleg minden a sportról szólt, meg voltak az emberek őrülve az olimpiáért, hihetetlen hangulat volt, és ez nagy motivációt jelentett. A gyaloglásnál például végig voltak nézők, és szurkoltak. Alig lehetett már a kordonokhoz odaférni, és természetesen sokan voltak Magyarországról is, akik kijöttek megnézni minket. Rióban ez a nagyszerű hangulat egy picit enyhébb volt, kevesebben is voltak a nézők az eseményeken. A szervezés pedig picit latinosra sikerült. Mondjuk engem nem zaklatott fel, mert korábban már jártam a környéken, és tudtam, hogy mire számíthatok. A falu kicsit szolidabb volt, és nem volt minden annyira tiszta, higiénikus, de mi sportolók azért a szerényebb körülményekhez is könnyen tudunk alkalmazkodni. Nehéz egyébként a mostani olimpiát hangulat tekintetében értékelni, mert biztosan minden más lett volna, ha nincs a világjárvány. Mi azonban így is nagyon hálásak vagyunk, hogy itt lehetünk, és megrendezték az eseményt. Örülünk, hogy nem veszett kárba a sok munka, és a hosszú felkészülés, ezért talán senki sem értékeli negatívan a mostani körülményeket, és mindenki elfogadja a szabályokat.

Hogyan es miként alakult a verseny, mi volt, amiatt feladni kényszerültél a gyaloglást?

Valójában nem emlékszem semmire. Az edzőm, Rácz Sándor utólagos elmondása szerint ő annyit látott rajtam, hogy mikor a frissítő állomás felé tartottam, már a bólyákat kerülgettem, a forduló után pedig elvileg a földre zuhantam. Elájultam, és amikor egy pillanatra magamhoz tértem, állítólag azt mondtam, hogy megyek tovább. Ezekből a történésekből nekem semmilyen emlékem sem maradt meg, ténylegesen csak az orvosi sátorban tértem magamhoz. Akkor derült ki, hogy az orvosok szerint hősokkot kaptam.

Most hogyan érzed magad a történtek után?

Nagyon sok munkám volt ebben a felkészülésben, amit csak februárban tudtam megkezdeni, mert előtte 4 hónap teljesen kimaradt sérülés miatt. A magaslati edzőtábor a verseny előtt igaz jól sikerült, sőt az utazást követően a kinti edzések is nagyon jól mentek. Emiatt mérhetetlen csalódás van most bennem, hogy a valós formámat nem tudtam megmutatni. Úgy érzem, lelkileg lesz a legnehezebb mindezt feldolgozni, de most a mentális részét kell gyorsan rendeznem magamban. Próbálok azonban arra koncentrálni, hogy az évnek nincs még vége számomra, és tudom hogy az elvégzett munka nem vész el. Most vár rám 2,5 hónap kemény munka, és hiszem, hogy jelen esetben is igaz, hogy minden bukás után erősebben állunk fel!