„Vagy meghalsz vagy újjászületsz, de semmiképpen sem maradsz ugyanaz többé” – beszélgetés Janek Noémivel, az UTH női győztesével

Az eddig futásai alapján persze a dobogós helyek valamelyikének abszolút esélyesei között szerepelt, de egy ultratávon soha semmire nem szabad mérget venni előre. Az UTH ötéves történetében Noémi az eddig legfiatalabb győztes, még nincs 30 éves sem. Átgondoltan építi fel a futásait már évek óta, de a tudatossághoz kétségtelenül jó adag tehetség is párosul. Janek Noémi mesél az UTH-hoz vezető út előzményeiről, a futómúltjáról, felkészülésről és a terveiről.

RW: A tavalyi Libegő Trail óta figyellek. A harmadik helyen végeztél Tiricz Irén és Vincze Zsófia mögött. Mesélnél arról, hogy mi előzte meg ezt a versenyt?

JN: 2018-ban már viszonylag tudatosan építettem fel az edzéseimet, így abban az időben heti 3-4 futásom volt, átlagban 60-80 kilométerrel. 2017. januárjában kezdtem el komolyabban edzeni, azt megelőzően is relatíve sokat futottam és versenyeztem is már, de onnantól kezdtem jobban figyelni arra, hogy mit, miért és hogyan csinálok. Ez annyiban nehezített pálya az én esetemben, hogy Budapest keleti oldalán lakom, így viszonylag távol vannak tőlem a „hegyeim”, ezért általában csak hétvégén van lehetőségem terepen futni.

RW: Mikor és hogyan csöppentél a (terep)futás világába?

JN: 2012. januárjában döntöttem úgy, hogy szeretnék olyasfajta mozgást végezni, ami az erdőben történik, hiszen mindig is közel állt hozzám a természet. 2010. nyarán voltam életem első 20 kilométeres éjszakai teljesítménytúráján, ami akkor mély nyomokat hagyott bennem. Ennek hatására - bár csak két évvel később – kezdtem el aktívan teljesítménytúrákra járni. Ez kezdetben heti egy, majd később már heti kettő hétvégi túrát jelentett, jellemzően 20-50 kilométer között. Aztán 2013-ban egy hirtelen ötlettől vezérelve megnéztem az akkori Budapest Terep Kupa Minimaraton (8,1km; 300m+) kiírását és az előtte évben futott eredményeket. Elmentem bejárni a pályát és még szenvedősen is bőven jobbat futottam, mint előtte évben a győztes idő, így adott volt, hogy benevezek és kipróbálom magam. Ez nagyon jól sikerült verseny lett, viszont utána elég sokáig kudarcos futásaim voltak, hiszen ezután egyből a 20 kilométeres túrákat akartam futva teljesíteni, ami persze esélytelen volt. A terepfutással ezért sokáig csak amolyan „imádlak-utállak” kapcsolatban álltam és inkább a túrázás felé húztam. Terepfutó versenyeken persze folyamatosan indultam onnantól kezdve, ahol általában a dobogó valamelyik fokán végeztem. 2017. óta választom ki tudatosabban a versenyálmaim és gondolom át hozzájuk mérten a szükséges futásokat.

RW: Hirtelen robbantál be a hazai terepfutás női élmezőnyébe, volt valamilyen sport múltad, ami jól jött a futáshoz?

JN: Mindig is szerettem mozogni, közel állt hozzám a természet is, de nincs sportolói/versenysportolói múltam. A korábban említett teljesítménytúráknak köszönhető az az alap, amire azóta is folyamatosan és fokozatosan építkezni tudok – sérülésmentesen. A másik, ami szerintem a fejlődésemet és a regenerációmat is segíti, hogy egyáltalán nem dohányoztam és ittam alkoholt és mai napig is „tiszta” vagyok.

WR: Elolvastam az UTH-ról készült beszámolódat, amiből úgy tűnt, hogy tudatosan készültél erre a távra. Miért vonzott a terepultra-futás?

JN: Nem célom külön ultratávokra edzeni, hanem az edzéseim eredményeként akarok képessé válni azok élményszerű megfutására. Nekem nagyon fontos, hogy felkészülten induljak neki egy hosszabb távnak. Számomra ez teszi lehetővé, hogy a „jelenben” jelen legyek, érezzem és értsem, ami velem történik az út során. A hosszú távok (50 km felett) kétség kívül jobban vonzanak, mert szeretem átélni azokat az érzéseket, amiket közben megélhetek. Ez természetesen az eufórikus öröm, de a pokoli szenvedés óráira is egyaránt vonatkozik. Nagyon sötét mélységre lehet leásni úgy, hogy saját magadba vagy zárva, gyakorlatilag csak magaddal küzdve. Az a perc viszont, amikor eljön a „halált” követő „újjászületés” és minden újra tiszta, az megfizethetetlen. A célba beérkezés előtti pillanatokról nem is beszélve, hiszen ott újraíródik kicsit minden az addigi élettörténetből: valamivel aznap megint növekedtem és ez teljesen független pályacsúcstól és győzelemtől. Szóval a vonzalom benne a fizikai mellett a mentális növekedés lehetősége, ami szerintem együtt jár egy hosszabb távval. Durván fogalmazva: vagy meghalsz vagy újjászületsz, de semmiképpen sem maradsz ugyanaz többé.

RE: Azt is olvastam, hogy pulzuskontroll nélkül futsz, de edző például segítette az idevezető utat?

JN: Így van, nem futok pulzuskontrollal, a saját testem érzéseit veszem alapul, hiszen számomra ez mér a legpontosabban. Ismerem már annyira magam és a teljesítményem is, hogy tudom nagyjából milyen körülményekre hogyan fogok reagálni, mikor kell jobban odafigyelnem. Edző sem segítette/segíti a futásaim, aminek fő oka, hogy a terepfutás nekem a szabadságot testesíti meg. Akkor megyek futni, amikor éppen nem dolgozom vagy nincs egyéb kötelességem, így fontos, hogy itt csak magam lehessek a saját utamon. Persze óra van rajtam, látom a tempót is és figyelem a megtett távot/szintet/időt, de nem ekörül forognak a gondolataim futás közben. Éppen ezért igazából edzésként nevezem meg, de klasszikus értelemben sosem tekintek rájuk edzésként. Olykor azért szoktam külföldi oldalakat olvasni ultrafelkészüléssel kapcsolatban, főleg a sorozatterhelésre vonatkozóan.

RW: A futás során csak kólával frissítettél, legalább is úgy tűnt a beszámolódból. Nem említesz izotóniás italt, géleket. Pontosan hogyan épül fel a frissítésed egy ilyen hosszú távon?

JN: Ha lehet így mondani, akkor teljesen tisztán, saját erőből futok. A kólát mindig megemlítem, hiszen az tényleg egy fix pontja a hosszabb futásaim frissítésének, így az UTH-n is a legfontosabb volt a szénsavas ásványvíz mellett. Nem fogyasztok sem géleket, sem energiaszeletet, sem izot, sem egyéb bekeverhető porokat, de sótablettát se veszek magamhoz. Most kivételesen vittem magammal energia ostyát, de igazából nem vettem nagy hasznát, mert összesen egyet ettem meg Klastrompuszta felé. Nagyon fontosnak tartom az előzetes feltöltést, így szerintem az sokáig ad energiát. Egyébként az edzéseimen sem fogyasztok semmit általában 30-40 kilométerig bezárólag, csak inni szoktam, de azt melegtől függően viszonylag sokat. Csemegézni viszont szeretek, így sós mogyorót, ropit, csemege uborkát és gumicukrot szívesen elfogyasztok attól függően, hogy mit kíván a testem. Szoktam húslevessel kísérletezni, az UTH-n is ittam pár kortyot, de a meleg miatt nem igazán kívántam most. Elég durvának hangozhat ez így, ennek ellenére soha nem éreztem eléhezést még.

RW: Mennyi edzésmunka előzte meg ezt a futást, ha csak az idei évet nézzük?

JN: Decembertől kezdve tudatosan készültem az UTH-ra, ez azt jelenti, hogy a heti kilométerszámot megemeltem 80-110 kilométer közé és most a szintgyűjtésre is fokozottan figyeltem. A heti edzésszámom stabilan négy volt, ami nem sok, viszont minőségi futásokat tartalmazott. Minden szombat és vasárnap terepen futottam (átlag 25-40 km között), a másik kettőt pedig hazai, síkabb terepen (12-21 km között). Összesen hét versenyen voltam a téli/tavaszi szezonban, abból három 50 kilométeresen, amiket célzottan választottam edzőversenynek. Nagyon szeretem és hasznosnak is tartom a sorozatterheléseket (back to back long runs), amikor egymás utáni napokon megyek 25-40 kilométer között, ezekből is volt lehetőségem beépíteni. Gyakorlatilag közel 2000 kilométer és 53 ezer pozitív szint volt a lábamban már idén, amikor a szentendrei rajtba beálltam.

RW: Milyen terveid vannak, akár az idei évre, akár a távolabbi jövőre vonatkozóan?

JN: Idén végre lehetőségem lesz az első külföldi hosszabb távú versenyemen elindulni, hiszen augusztusban a csodálatos Magas-Tátrában futok a Tatranská Šelma Ultra-n (50km, 3000m+). Ez inkább tapasztalás és élvezkedés lesz mintsem tétverseny, de mindenképpen egy jó belépő a magashegyi versenyekhez. Hosszabb távon ugyanis a 80-120 kilométer közötti szintes pályák érdekelnének, így ebbe az irányba szeretnék nyitni – itthon és külföldön egyaránt. További célom az is, hogy a futás megmaradjon annak, ami eddig is volt számomra: szenvedély.

RW: A családod és a környezeted hogyan viszonyul ehhez a kemény hobbihoz?

JN: A családom és közvetlen környezetem is szerintem megszokta már az ez irányú „elborultságomat”. Persze amikor szóba kerül valahol, hogy mennyit futottam a hétvégén vagy éppen mire készülök, akkor kapok furcsa pillantásokat és hüledezéseket. Annál viszont talán nincs nagyobb elismerés, amikor egy hallgatód azt mondja neked, hogy „a Tanárnő jelenléte sport szempontjából is motiváló és inspiráló”.

RW: Mivel foglalkozol a civil életben?

JN: Egyetemi tanársegédként dolgozom az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar Neveléstudományi Tanszékén. A terepfutás mellett mondhatom, hogy másik szenvedélyem a munkám. Mivel leendő pedagógusok képzésével foglalkozom és a gyakorló szakemberekkel is kapcsolatban vagyok, így még fontosabbnak tartom a példamutatást. Ezt a sportos életvitelen keresztül, a futás által adott energiákkal és optimista szemlélettel is igyekszem átadni.