Tegnap délután elhunyt Sallai Zsuzsanna ultrafutó - korábbi interjúnkkal emlékezünk rá

„Sokszor kényszerített már térdre az élet, de most arccal lefelé a szarkupacban csúszok-mászok” - interjú Sallai Zsuzsa ultrafutóval

Egész fitten jön ki elém a kapuhoz. A három kutya különböző vérmérséklettel fogad. Zsuzsi mosolya ugyanolyan eleven, mint régen. Csak a haja nagyon rövid és a mozgása darabosabb. A két kiskutya bejön velünk, a nagy kint marad a kertben. Amikor Zsuzsi lepihen a kanapéra, a kutyusok is felugranak, majd kis forgolódás után megtalálják a helyüket a plüsspléd melegében. És velem együtt hallgatják, ahogy Sallai Zsuzsi elmeséli, hogyan halad az áttétes rák elleni harcban.

Zsuzsi történetét sokan ismerik a futóközösségben: 13 évesen életmentő szívműtéten esett át, majd minden tiltás ellenére szült 4 gyereket, később ultrafutó lett. 2018-ban mellrákot diagnosztizáltak nála, ami 2021-ben kiújult és áttétek is keletkeztek.

- Félsz a haláltól?
- Nem.
- Miért?
- Gyerekként, amikor a szívbetegségem kiderült, mert már annyira rossz volt az állapotom, nagyon közel kerültem hozzá. A műtétem gyakorlatilag életmentő operáció volt, akár ott is maradhattam volna a műtőasztalon.
- Milyen az, amikor az ember nem fél a haláltól?
- Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy a mostani helyzetemben a legnagyobb aggodalmamat az táplálja, hogy ne okozzak fájdalmat a családomnak, és hogy ne kelljen túl sokat aggódniuk miattam.
- Mennyire sikerül ezt megvalósítani?
- Nem nagyon. Dóri lányom miattam költözött haza Svájcból és amikor a férjem, Attila covidos lett, iszonyatosan óvtak, teljesen elzártak tőle. Dóri 23 éves, műkörmösként dolgozik itthon, most ő lett az anyukám, gondoz és ápol, nagyon jó dolgom van.

Az ember nem erős, csak nincs más választása

- Hogy tudod feldolgozni ezt a kiszolgáltatottságot? Mibe fordítod bele a dühödet? Mert biztos van benned az is, hiszen elképesztő vitalitással élted az életedet korábban, most pedig szinte egész nap fekvésre vagy ítélve.
- Sírok. Ahogy most is… Sokan mondják, hogy erős vagyok. Igazából az ember nem erős, csak nincs más választása. Sokszor kényszerített már térdre az élet. De most arccal lefelé, hason fekve csúszok-mászok a szarkupacban. És azt érzem, hogy ennek az emberfeletti küzdelemnek sosem lesz vége. Hogy az én életem mindig arról fog szólni, hogy a felszínen maradásért is elementáris erővel kell harcolnom.
- Tudom, hogy minden krízisnek megtalálod a lelki okát. A mostani mögött mit sejtesz?
- Azt, hogy nem a saját szerepemet vittem. Erről majd a második könyvemben írok bővebben. Egész életemben mentesíteni akartam mindenkit a számára nehéznek hitt feladatoktól. Engem pedig ez megroppantott. Szó szerint is. A 12. csigolyámat megette a rák, ezért nem mozoghatok. De tudod, mi a sokkoló? Ha csak simán rákos lennék, tutira futnék. A gerincemet kellett megtörni ahhoz, hogy végre leálljak.
- Mi hajtott, Zsuzsi?
- Az, hogy bizonyítsak magamnak, többre vagyok képes. Amikor fiatalon, a szívem miatt, leszázalékoltak volna, én elutasítottam. Dolgozni akartam. Az egészséges emberek életét szerettem volna élni. Nem javasolták a gyerekvállalást, szültem négyet. Hasznos tagja akartam lenni a társadalomnak, az lettem. Éppen ezért érzem roppant igazságtalannak, hogy adminisztratív okokból nem kapok rokkantsági ellátást,és semmilyen ellátást 2021 márciusa óta, pedig a szakvélemény szerint a második legsúlyosabb kategóriába tartozom.
- Így utólag hogy érzed, az ultrafutás a legjobb formája volt ennek a harcnak?
- Ma már azt mondom, nem biztos, hogy ebben a formában kellett megvalósítani magamat. Vagy legalábbis nem ilyen szinten. És mégis, most is a futás mentette meg az életemet. A negyedik kemó után be kellett vonni kardiológust a kezelésembe, mert az éjszakai pulzusom 145 volt. Ő azt mondta, ha nem sportoltam volna, valószínűleg nem élem túl a kemoterápiás kezelést ezzel a szívvel.

Mindig csak egy napra kell előre gondolkozni

- Barátkozol a gondolattal, hogy a futás a jövőben már nem jelenti ugyanazt az életedben, mint amit eddig?
- Jövőre az Ultrabalatont egyedül akartam megfutni. Ezt el tudtam engedni. Vagyis szerintem ebben is képes vagyok a fejlődésre.
- És még miben?
- Idén lesz az első olyan karácsony, hogy nem csinálok meg mindent, mire eljön az ünnep. És már nem idegesítem a családot, ha a kemótól éppen totál kifeküdve heverek az ágyon és meglátok egy pókhálót a plafonon.
- Ezek szép eredmények.
- És másban is változtattam. Tavasszal leírtam az összes pin-kódomat egy lapra a családnak. De aztán a kezelőorvosom, dr. Vachaja József felébresztette bennem azt az amúgy már korábbról ismert érzést, hogy mindig csak egy napra kell előre gondolkozni. Ezért inkább összetéptem azt a papírt.
- Azon túl, hogy nem foglalkozol a pókhálókkal végre, hogy telnek a napjaid?
- A kilencedik kemó után megváltoztatták a kezelésemet, mert nem bírtam tovább. Azóta injekciót kapok a csontáttétekre és hormonokkal is kezelnek. Iszonyatosan sok víz van bennem, ezért kapok vízhajtót, emiatt folyton pisilni járok. Sokáig nem mentem sehova, már csak azért se, mert nem volt erőm és mert nem tudok kiszállni a kocsiból. De nemrég elautóztam a közértbe. Attilát felhívtam előtte, mondta, hogy menjek nyugodtan. Egy bácsi segített kiszállni a kocsiból. Amikor Dóri hazaérvén, a hűtőben lévő cuccok láttán rájött, hogy megjártam a boltot, nagyon leszidott. Én meg szabadkoztam, hogy „de hát apa elengedett”. Ilyenkor hirtelen kívülről látom magamat, ahogy a lányom előtt magyarázkodom és azon túl, hogy röhögök az egészen, tágra nyitott szemmel hitetlenkedek: „basszus, ez tényleg velem történik meg?”

Évek óta mutatok utat sokaknak, de elfáradtam

- A közösségi oldalakon érthetően nem vagy olyan aktív, mint régebben, de azt látom, hogy voltál úszni, a lehetőségeidhez mérten próbálsz teljes életet élni.
- Az úszást sokkoló élményként éltem meg. A szívműtét után ugyanilyen erőtlen voltam. Alig kaptam levegőt, minden kis mozdulatért, minden előrehaladásért nagyon megszenvedtem. Eltelt 40 év. És tulajdonképpen ugyanott tartok. Küzdök az életemért a vízben. Amúgy az operáció 40 éves évfordulója, ami idén szeptember 21.-én volt, szintén nagyon elgondolkodtatott. Azok közül, akiket akkor és ott műtöttek, már senki sem él.
- Az unokáddal, aki idén január elsején született, szintén voltál pancsolni.
- Ne is mondd! Kint, a parton nem tudom őt megtartani. De Hajdúszoboszlón, bent a vízben, úgy, hogy volt egy biztonsági úszógumi is rajta, rám bízták tíz percre. Zokogtam örömömben.
- Hogyan élted meg, hogy pont ebben a helyzetben lettél nagymama?
- Sorsszerűnek éreztem. Az élet sok mindent elvett tőlem, de mindig kárpótolt. Számomra a családom a legfontosabb, el sem tudom mondani neked, hogy mennyire szeretem őket. És a boldogságon túl Bibi érkezése tükör is. Ugyanúgy lemeztelenedik az ember a rákkal folytatott harcban, mint amilyen kiszolgáltatottan világra jön egy gyermek.
- Ez a lemeztelenedés sebezhetővé tett. Testileg és lelkileg is. Amikor megérkeztem, láttam, hogy nem sokkal korábban sírtál. Miért?
- Erről nagyon nehezen beszélek… Talán annyi elég is, hogy háromszor kerültem tényleg sorsfordítóan nagy bajba és mindháromszor csalódnom kellett barátokban. 2012-ben ebből az okból kifolyólag mindenünket elveszítettük, házat, kocsit, egzisztenciát, négy gyerekkel kerültünk az utcára. A mostani csalódás is fájó. De majd túlleszek rajta.
- Vagyis nem csak olyankor sírsz, amikor tehetetlen vagy, hanem olyankor is, amikor szomorú. Szerintem ez teljesen rendben van.
- Mostanában dob az élet ilyen pillanatokat, igen. Például egyik délután anyukámmal elmentünk sétálni. Ezt amolyan botorkálásnak képzeld el. Ballagtunk komótosan, amikor megsimogatta a hátamat. Látod, most is sírok. Arra gondoltam akkor és ez idéződik fel bennem újra, hogy milyen nehéz lehet neki, hogy amióta élek, folyton aggódnia kell miattam.
- Azt hiszem, az ember ahhoz edződik hozzá, amit kap. Te is olyasmit mondtál az imént, hogy az ember nem erős, csak nincs más választása.
- Nézd, évek óta mutatok utat sokaknak. És tartom a lelket százakban. De elfáradtam. Gyerekként megtanultam, hogy felesleges dolgokkal nem szabad foglalkozni, mert nem tudni, hogy mit hoz a holnap. A közösségi oldalak görgetését is ilyennek tartom. És ugyan dolgozom a második könyvemen, aminek Kendőzetlenül lesz az alcíme, de ez a sok testi és lelki vívódás elszívja az energiáimat. Ami pedig anyut illeti, persze, nincs más választása, de azért szeretném, ha kevesebbet kellene aggódnia.

Nem csípnek meg a szúnyogok és nem kell epilálni

- Nagyon fiatalon mentél férjhez Attilához. Ő le tudott venni bizonyos terheket anyukád válláról?
- Hú, hát ez megint egy nagyon összetett kérdés. Attilát egy ismerősünk olyannak írta le, mint aki egy mezőn szökell egy lepkehálóval a kezében. Nagyon megbízható, igazi társ, és az őrangyalom. Sokszor átvettem tőle olyan kötelességeket, amelyek inkább férfifeladatok. Tavaly augusztusban, mielőtt kiújult volna a betegségem, elmentünk egy zarándokútra. 13 nap, 424 kilométer, kettesben. Elmondhatatlan lelki utazás volt. Nagyon jelentős kérdéseket tudtunk átbeszélni, mindkettőnk számára hatalmas megtisztulás volt. Felismertük, hogy a krízisekben szépen átvettük egymás szerepét. Nem is csodálom, hogy egy ekkora lelki és szellemi nagytakarításnak a mellékterméke ilyen intenzíven kezdett el dolgozni bennem.
- Attila hogyan viseli a jelenlegi helyzetet?
- Rengeteget dolgozik, hogy meg tudjunk élni. És amúgy is sok teher hárul rá. Ezen felül pedig többször kellett már nagyon méltatlan helyzetben látnia. Intim pillanatokban, amelyekben nőként és emberként is nagyon kiszolgáltatott voltam. Ez mindkettőnknek nehéz. Mert miközben full szerelmesek vagyunk egymásba, belekényszerülünk ezekbe a szituációkba, 53 évesen.
- Mennyi időt tud veled tölteni?
- Minden szabadidejében velem van. Ő vitt a kemókra. Alkalmanként öt zacskót kaptam, ami hat óra alatt folyt le. Közben Simonyi Balázs futós podcastjait hallgattam. És Attila velem volt. Vagy például ő vágta le a hajamat. Mondták, hogy az első kemó után ki fog hullani. Így is történt. Egész tincsek maradtak a kezemben, amikor elkezdődött. Az egyik ilyen esetnél épp a fürdőszobában ácsorogtam. Úgy néztem ki, mint Szméagol a Gyűrűk urában. Felvettem azt a testtartást és úgy mentem be a nappaliba a családhoz, közben sziszegtem, hogy „drágaszágom”. Hülyére röhögtük magunkat. Aztán Attila lenyírta a megmaradt hajfoszlányokat.
- Sokat nevettek?
- Igen. Nagy kedvencünk a Totál szívás című sorozat, amelyben egy kémiatanár kalandjai követhetők nyomon. Rákot állapítanak meg nála és ezután kémiában jártas emberként droggyártásba kezd egy volt diákjával, annak reményében, hogy így biztosítani tudja a családja jövőjét. Egyszerre drámai és humoros, számunkra meg, ugye, a betegség miatt időszerű. De azon is szoktunk röhögni, ahogy felsorolom a kemó kellemes mellékhatásait: például nem csípnek meg a szúnyogok, nem kell epilálni, nem jön meg, nem kell fodrász és úszósapkát sem kell húznom, ha bemegyek a medencébe. Tiszta haszon, nem?

Szívmelengető a sok-sok jó ember felajánlása

- Egyébként jól áll ez a szőke, tüsi haj. Eddig nem voltál szőke. És mintha egy kis göndörség is lenne benne.
- Azért nem voltam szőke, mert festettem. Viszont a göndörség új dolog, meglátjuk, ilyen marad-e. Amúgy ez a hajtéma nagyon furcsa. Te tudtad, hogy a kopaszodás folyamata fájdalmas? Iszonyatosan fájt a fejbőröm az elején, védtelen volt, kellett neki idő, amíg adaptálódott a hajnélküli élethez.
- Nem tudtam. De engem más is érdekel. Emlékszel, hogy a betegség első fordulójában, a műtét után elutasítottad a kemót. Mit mondanak a szakemberek, az indokolt volt?
- Ez engem sem hagyott nyugodni, ezért rákérdeztem. Azt mondta az orvosom, hogy nem amiatt újult ki, elengedhetem ezt a témát.
- És mit mond még? Milyenek a jelenlegi eredményeid?
- A mellemben a daganat jelentősen visszahúzódott, ahogy a májamban is. A csontáttét megvan, arra kapom az injekciót. A már említett, 12-es csigolyám visszaépítésére egyelőre nincs eljárás, de ahogy megtanultam az orvosomtól, most csak az előttem álló feladatra összpontosítok. Hosszú út áll még előttünk.
- Említetted, hogy sajnos fontos emberekben kellett csalódnod, viszont látom, hogy sok barát, ismerős és idegen áll melletted, gyakorlati kérdésekben és lelki téren is. Ez mit jelent számodra?
- Nagyon sokat. 2019 az eddigi legjobb évem volt, 2020 viszont rémálomszerű veszteségeket hozott, a járvány miatt sok versenyünk elmaradt, 2021-ben pedig a betegségem miatt kellett másoknak átadni a versenyek megszervezését. Olyanok ajánlották fel a segítségüket, akikre nem is számítottam, az anyagi veszteségek és a testi, lelki fájdalmak mellett sokszor valóban szívmelengető volt a sok-sok jó ember felajánlása, nagyvonalúsága.
- Hogy érzed, Zsuzsi, mi a különbség a betegség előtti és a betegség utáni önmagad között?
- Egyrészt túl sokat vállaltam, és ugyan nem izomból, hanem szívből csináltam a dolgaimat, akkor is túlságosan felemésztő volt. Ezt már látom. És azt is látom, hogy sok mindent megoldottam akaratból, motiváltságból, szívből, de soha nem szabad elfelejteni, hogy mindezek ellenére az életünk folyamában nem mindig mi, hanem sokszor más osztja a lapokat.

Szöveg: Tamás Rita