terepfutás, motiváció, ultrafutás, maraton,

Maratonista, ultra, terep? Te milyen futó vagy?

Forrás: Getty Images
Mitől és mikor válik valakiből maratonista, terepfutó vagy ultrafutó, netán terepultra-futó? A lefutott versenyek száma, netán a hossza dönt erről? Vagy a szóban forgó futó elhatározása, hogy ő valamilyen futóvá válik valamilyen verseny által? Maratonista az, aki fut egy maratont? Vagy kettőt? Ultrafutóvá lesz az, aki fut 50 km-t?

A magam részéről szimplán „csak” futónak gondolom magam. Valójában soha nem vonzottak a futással kapcsolatos jelzők. Talán azért sem, mert spontán alakult a futóéletem olyanná, amilyen. Nem döntöttem el előre, hogy például terepultra-futó szeretnék lenni. Egyszerűen csak magával ragadott az a vidék, ahol először belefutottam ebbe a világba. De még ma sem tudom pontosan, hová vezet a saját „futópályám”.

"2000 tavasza van, 24 éves vagyok. Mondhatnám, hogy a fiatal felnőttek gondtalan életét élem, de valójában zűrös időszak ez. Nem is jöhetett volna jobbkor a futás. Aerobik órákra járok, súlyzós erősítést csinálok, de állóképeségem semmi és még javában dohányzom is. Első kör a Margitszigeten: a cipőm valami kínai edzőcsuka, merev, nehéz darab, de nem ezen múlott a dolog. Zihálok, kapkodom a levegőt, másfél kilométer után sétára kell váltanom. Pár méter után azonban újra elindulok és végig is futom. 5350 méter, a külső körön. A következő alkalommal már nem sétálok bele. 2019. június 9., Szentendre, Dunakorzó. Átfutok az Ultra-Trail Hungary célkapuján. Fáj mindenem, megfőttem a kánikulában, de a testem képes volt arra, hogy az elmémet maradéktalanul kiszolgálja ezen a nehéz napon. Végtelenül boldog vagyok és elégedett! 112 km-t futottam, 16 óra 41 perc alatt."
terepfutás, maraton, motiváció,
Forrás: Getty Images

Az első szigetköröket követően négy évig tervek, rendszer, komoly futócuccok és óra nélkül futottam a köröket. De futottam rendíthetetlenül. Nem néztem időt, sem tempót, sem pulzust. Nem ismertem futókat, nem hallottam futóversenyekről, leküzdhető és leküzdhetetlen távokról. A barátaim, ismerőseim közül páran kocogtak, olykor velem is. Nem volt még Facebook, nem voltak futós csoportok, futós közösségek, melynek tagjai egy láthatatlan szálon húzhattak volna magukkal.

Aztán 2004 májusában minden megváltozott. Elhívtak egy maraton váltóra. Akkor még a Parlament körül róttuk a 7 km-es köröket 6-an. Meghatározó élmény! Rácsodálkoztam arra, hol volt eddig ez a sok futó, ez a zaj, hogyan kerülhette el a figyelmemet ez a világ?! Hiszen már négy éve, hogy futok! Elkezdett komolyan izgatni a futás. Elkezdtek foglalkoztatni a távok, az idő még kevésbé. Első 10-es, az őszi siófoki félmaratonon, amit párban futottunk egy régi barátnővel. A következő állomás a félmaraton volt 2005-ben. Ezzel egy időben végleg magam mögött hagytam a dohányzós éveket.

Tökéletesen passzolt a futás az életembe. Nem volt még család, szabadidő viszont bőven és a Margitsziget is közel. A második otthonommá vált. Mindig ugyanúgy indultam, mindig ugyanabból az irányból futottam, mindig tudtam, mikor csap meg a vadak illata a kisállatkertnél, vagy hol tudok inni egy kortyot a kutaknál. Lett futócipőm, néhány futóholmim és egy egyszerű Timex óra, amivel már mértem az időt. Annyira magától értetődővé vált az egész, nem is értettem, hogy nem futottam addig. Mindenre jó volt: ha felugrott pár kiló, vagy ha lement és jó érzés volt a bőrömben, ha bánatos voltam, ha vidám, ha egyedül akartam lenni vagy ha társaságban… Futottam aktuális pasival, barátnővel, haverokkal, aztán a Spuri SC-s futótársakkal.

2006-ban futottam az első maratont, amire már Markovich Gyöngyi, a Spuri SC egykori edzője készített fel. Óriási élmény volt. Az ember tényleg világsztárnak, csúcs sportolónak képzeli magát. Emlékszem, úgy éreztem a célba érkezés után, hogy futóként nincs hova tovább.

Egyszer-egyszer már járogattam terepre, de szigorúan társaságban, mert fogalmam nem volt, hogy merre járok, csak mentem a többiek után. A 2007-es év hozott ismét egy jelentős és lényeges változást. Megismerkedtem Norbival, akit sokan Szaszaként ismertek már akkor is. Egy pár lettünk, azóta is azok vagyunk. Futóként a saját futásaimra is hatással volt. Biztosan nem volt tudatos vagy tervezett, de amit ő csinált, ahol ő futott, ahol ő versenyzett, abban én is érintetté váltam mindenhogyan, hiszen sok helyre együtt mentünk, az átélt élmények pedig a saját futós céljaimat, ábrándjaimat, elgondolásaimat nagyban befolyásolták.

terepfutás, motiváció, edzéstipp,
Forrás: Getty Images

Európa talán legnagyobb terepfutó paradicsomában, Chamonix-ban kerültem kapcsolatba úgy általában a terepfutással, egyben az ultratávú terepfutással. Soha nem létezett számomra más ebben a témában, rögtön a legmélyebb víz kezdett izgatni, vonzani. Norbit kísértem el 2008-ban a CCC-re (abban az évben 98 km és 5800 méter szint volt a távban). Akkor még nem volt nehéz bekerülni a mezőnybe, nem volt kvalifikáció, nem volt sorsolás. Neveztél és mentél. Nem volt még ennyire felkapott, mint manapság. Pedig már a hatodik rendezés volt. Egy teljességgel ismeretlen világ nyílt meg számomra: magashegyi terepfutás. Láttam magam körül azokat a 2-3-4 ezres hegyóriásokat és nem hittem el, hogy normál földi halandó képes lehet arra, hogy végig érjen egy ilyesfajta útvonalon. 2 évembe tellett, hogy elhiggyem és képessé váljak rá. Az aszfaltos múltat, a kezdeteket végleg lezártam ezzel és új korszak kezdődött az életemben. Meg kellett tanulnom erdőben tájékozódni, bízni abban, hogy egyedül is boldogulok, hogy nem sötét és félelmetes az a „rengeteg”, hanem befogadó, kegyeibe engedő világ, ahol ráadásul bárkinek és mindenkinek van helye. Pész Attila készített ezekre a megmérettetésekre, mellette tettem meg a kezdeti lépéseket, majd pedig teljesítettem az UTMB egyik versenyszámát, a TDS-t 2011-ben (120 km / 7000 m+). Kilenc évig volt az edzőm Attila. Atléta körökben azt mondják nevelő edző, igen ő volt az én nevelő edzőm. Később Jakus Béla segítette a futásaimat néhány éven át, talán nem bántom meg, ha azt mondom, ő már egy kész futót kapott (igaz vacak periódus után, vacak állapotban). De alapvetően jól irányzott edzésekkel kellett „csak” ellátnia, minden egyéb adott volt. Jó persze óriási jelentősége van a jól összerakott edzéstervnek, sokat kaptam tőle. Köszönöm is mindkettőjüknek, kiváló szakemberek!

Nagyot fordult a világ a kezdeti futólépésektől. Nem tudom, hány sík maratont futottam, azt sem, hogy hány versenyt teljesítettem, hány ultrahosszúságú távot futottam. Nem szeretem a címkéket, így nem nevezem magam sem x-szeres maratonistának, sem terepfutónak, sem ultrafutónak, sem terepultra-futónak. Futó vagyok, aki imádja az erdőt, a hosszú távokat, a nehéz útvonalakat, az embert próbáló megmérettetéseket, a bonyolult futós helyzeteket.

Ma is voltam futni és holnap is megyek, sőt azután is szeretnék… valahogy így, nekem ez a lényeg!

Te milyen futó vagy?