Növessz szakállat! Jobb futó leszel!

“Micsoda szakáll!”
Épp a 18-ik mérföldemet róttam múlt hónapban a Marine Corps Marathonon, amikor valaki ezt kiaáltotta felém a szurkolók közül. Ebben a pillanatban pontosan úgy éreztem magam, mint aki futott 18 mérföldet – fáradt voltam, fájdalmaim voltak, fontolgattam, hogy abbahagyom az egészet. A lelkes bekiabáló azonban egy pillanatra elterelte a gondolataimat az önsajnálatról.
Néhány száz méterrel később egyszercsak azt kiáltotta egy nő: "Szexi a szakállad!" Pontosan tudom, hogy hazudott – kusza szakállamat Gatorade, izzadság és némi takony tarkította – de azért jól esett az igencsak eredeti biztatás. Még el is mosolyodtam.
Aztán egyszercsak, pont, amikor a Capitol Hill sarkához értem, egy szakállas fickó rám mutatott és azt kiáltotta: "Fuss, szakállas testvérem!" Adtam neki egy pacsit és felnevettem.
"Három emlékezetes szakállas drukkolás alig egy mérföld alatt – gondoltam magamban. – Erről muszáj leszek írni valamit. Ez már-már testvériség, amitől jobb futó lesz az ember."
Csak azzal a különbséggel, hogy igazából nem lesz tőle jobb futó senki. Viszont mégis úgy fogja érezni.
Igazából a biztatások már a verseny elején elkezdődtek, és végig kitartottak a 42 kilométeren. Nem számoltam pontosan, de legalább 30 volt. Minden mérföldre jutott egy. Sőt, több is, mint egy.
És ez nem a Marine Corps Marathon specialitása. A következő hétvégén egy sokkal kisebb városban futottam maratont. Ugyanez történt.
A mostani hétvégén Philadelphiában futok. Levágjam a szakállam? Isten ments! Mert hiába lassítja a haladásomat, amikor dús szakállamba tép a szél, a biztatások úgyis visszagyorsítanak. És ki tudja, lehet, hogy a feleségemet arra is rá tudom venni, hogy többé soha ne kelljen levágnom. Bár az már-már varázslatos maratonokat jelentene.