Borítókép: „Nem úgy van a Spartathlonon, hogy odamegyünk és tuti nyerünk” – interjú Maráz Zsuzsival, kétszeres Spartathlon győztessel

„Nem úgy van a Spartathlonon, hogy odamegyünk és tuti nyerünk” – interjú Maráz Zsuzsival, kétszeres Spartathlon győztessel

Forrás: Elias Pergantis
Maráz Zsuzsi győzött szombaton a Spartathlonon második alkalommal. Ezt ma már tudjuk. De azt, hogy micsoda győzelem volt ez, talán nem mindenki.

Aki követte az elmúlt hétvégén a Spartathlon eseményeit, emlékezhet, mennyire izgalmas órákat éltünk meg itthon, miközben Zsuzsi futását figyeltük. Hol csökkent, hol nőtt, hol stagnált közte és az orosz Irina Masanova közti távolság. A kezünk csuriban, miután már az összes körmünket lerágtuk és úgy lestük a híreket. Aztán egyszer csak fordult a kocka…

Zsuzsival beszélgettem többek között a versenyen történtekről.

RW: Hogyan készültél erre a Spartathlonra?

MZs: Kicsit kevesebbet edzettem, mint régen. Olivér (Lőrincz Olivér, Zsuzsi edzője, a szerkesztő) azt vallja, hogy nem kell már annyit, mert a szervezet emlékszik, tudja mi a dolga hosszabb távokon is. Őszintén szólva kicsit aggódtam tavasszal, amikor mentem a Sakura Michire (250 km-es ultramaratoni verseny Japánban, ahol Zsuzsi idén tavasszal indult és második lett, a szerkesztő), mert láttam, mintha csökkenne az edzésmunkám. Két 50 km-es futás volt a maximum tavasszal, de aztán nem éreztem, hogy többet kellett volna edzeni. 100 és 120 km közti heteim voltak.

RW: Nem volt rajtad túl nagy nyomás az idei verseny előtt amiatt, hogy tavaly is első voltál?

MZs: Mindig érzi az ember és mondják is persze jó indulatból, szeretetből, hogy ezt a Spartathlont is megnyered. Ez egy nyomás valóban. De hogy lehetne a Spartathlont úgy is megnyerni?! Olyan futók indultak, akikről azt sem tudtuk, hogy kicsodák és milyen eredményeik vannak. Hogy a cseh lánynak 251 km-e van 24 órán (Radka Churanová, a szerkesztő), az orosznak pedig 247 (Irina Masanova, a szerkesztő). Ők pont azok a lányok, akiknek meg sem néztem az eredményeit. Szóval nem úgy van a Spartathlonon, hogy odamegyünk és tuti nyerünk. És látod, éppen csak, hogy összejött.

ultrafutás,Spartathlon,Maráz Zsuzsi
Forrás: Szász Norbert
A fotó a 2016-os Spartathlonon készült.

RW: Az orosz és a cseh lánynak ez volt az első Spartathlonja, ugye?

MZs: Igen, igen. Akitől inkább tartottam, az Stine Rex (dán futónő, idén megnyerte az Ultrabalatont, a szerkesztő). Egy darabig együtt mentünk, de 81 km-nél már lehetett rajta látni, hogy nem oké. Próbáltam neki segíteni a ponton, vizes szivaccsal, jéggel, de a következő ponttól már nem tudott jönni. Sapka és minden védelem, kulacs nélkül indult és valószínű hőgutát kapott.

Akkor volt utoljára ehhez közeli meleg, amikor először indultam, 2016-ban, de most annál is melegebb volt. Nálam jól működött a hűtés és jegelés, így nem viselt meg. Annyiban voltam lassabb emiatt, hogy a pontokon a jégfelvételnél sorban állas volt, illetve a jeges zacskóra pici lyukat vágtak és egyenként kellett kihalászni. Olyan tocsogósra vizeztem a ruházatomat a jegelés miatt, hogy évek óta először sok helyen kidörzsölődtem. De az idei tempómat látványosan nem befolyásolta a meleg.

RW: Elmesélnéd az előzés történetét, amikor elmentél a sokáig vezető orosz lány mellett, ami 227 km-nél, 19 km-rel a cél előtt történt?

MZs: 220-nál azt mondta Attila, hogy semmit nem változik a köztünk lévő idő. 32 perc volt köztünk. Kikiabáltak az autóból és azt mondták: "nem baj Zsu, jó lesz a második hely is." Elkönyveltük, hogy második vagyok. Felfelé nagyon nyomta, én pedig gyalogoltam az emelkedőket. Síkon és lejtőn viszont picit mindig hoztam, de érdemben nem változott, úgy tűnt, ugyanolyan erővel megy, mint én. Aztán egyszer csak jött a hír, hogy kezdj el futni, mert gyalogol. Volt még egy nagy emelkedő, amire fel kellett gyalogolnom, aztán amikor felértem, egész messziről láttam egy pici pontot, ő volt az. Ezután rákapcsoltam a lejtőn, beértem a frissítőpontra, ahol már csak 30 méterrel ment előttem, ittam egy pohár vizet és nagyon odaléptem, hogy azt lássa, ha elmegyek mellette, hogy nem tudja felvenni a tempóm. 4.21 lett ez a kilométerem, igaz lejtő volt, csak ott tudtam így menni. Sokáig jól belátható ez a szakasz, tehát futnom kellett, hogy nehogy azt lássa, megelőzöm, majd én is gyalogolni kezdek. Idővel ő is futni kezdett, de már nem tudott olyan tempóban, mint én. Folyamatosan mondták, hogyan nő a távolság köztünk.

Amiatt sikerülhetett ez az előzés, mert Attilától (Zsuzsi élettársa és kísérője, a szerkesztő) folyamatosan kaptam a híreket a pozíciómról. Ha nem kapok információt, nem tudom magam motiválni. Ugyanez volt a Sakura Michin, ha ott is lett volna segítőm, aki tájékoztat arról, mennyi van köztem és az első lány között, tudtam volna még gyorsítani és győzhettem volna. A japán lány gyengébben ment az utolsó órában, mint én. Ennyit számít a segítség.

ultrafutás,Spartathlon,Maráz Zsuzsi,ultramaraton
Forrás: Szász Norbert
A fotó a 2016-os Spartathlonon készült.

RW: Egyébként végül több mint egy órát kapott tőled, ezek szerint az előzést követően te végig futottál?

MZs: Igen, síkon és lejtőn nem szoktam gyalogolni, még a végén sem. Akkor kezdtem belassulni, amikor átmentem az utolsó chipszőnyegen, onnan 3 km van a célig, akkor már 7.10-7.14-es kilométereket futottam.

RW: Beszéltetek az orosz lánnyal a verseny után?

MZs: Igen, fájt a lába és gyomorilag sem volt túl jól. Ő egyébként az orosz 24 órás bajnokságon nyert. Ügyes, tehetséges fiatal lány, ’87-es születésű. Biztos, hogy fogunk még róla hallani. Szerintem nagy hibát követtek el az oroszok azzal, hogy eljöttek vagy nyolcan versenyezni és nem szenteltek nagyobb figyelmet rá, aki győzelem esélyes volt. Ha segítették volna, nem biztos, hogy így végződött volna a verseny.

RW: Hogy érezted magad a célban?

MZs: Ez volt a nyolcadik 200 km feletti futásom és azt mondhatom, hogy egyre jobban érzem magam futás után. Emlékszem az első alkalomra és ahhoz képest összehasonlíthatatlanul könnyebb az egész.

ultrafutás,ultramaraton,Spartathlon,Maráz Zsuzsi
Forrás: Maráz Zsuzsi Facebook oldal

RW: Melyik volt a legnehezebb az eddigi Spartathlonok közül?

MZs: Nem ez, hanem amikor 2017-ben 25 óra 43-at futottam. Akkor sokkal erősebb volt a tempó, nagyon kimerülve értem célba. A legszebbnek pedig még mindig az első Spartathlont tartom. De persze valójában mindig nehéz és mindegyik nagyon szép élmény.

RW: Jövőre visszamész ismét?

MZs: Nem tudom. Eddig mindig azt éreztem, hogy ott a helyem már a verseny után is. Picit mintha most már kopna a dolog bennem. Nem tudom még eldönteni. Meg persze egyre nehezebb megközelíteni a dobogót is. Már idén is felmerült bennem, hogy erős a mezőny, lehet, hogy fel sem kerülök a dobogóra.

RW: Zavarna, ha elindulnál és nem sikerülne a dobogó?

MZs: Szeretnék egyszer úgy futni, hogy én is csak menjek és élvezzem, ne hajtsak arra, hogy helyezést érjek el.

RW: Tudnál így futni?

MZs: Nem tudom, mint ahogyan azt sem, hogy elégedett lennék-e. Új tapasztalás lenne számomra is. Hogy megyek, nem versenyzek és csinálok egy szép El Camino-szerű hosszú utat magamnak. Végig megyek és én is megállok meleg ételt enni, csinálok egy-egy fotót…nem tudom, hogy képes vagyok-e erre. Egyelőre még nem érzem. De nem vagyok naív. Jönnek, sőt már itt is vannak a fiatalok, akik átveszik a vezetést és ez így van jól. Ez az élet rendje. Fel fogom tudni dolgozni, ha már csak a tizedik leszek. Futni, edzeni mindenképpen lesz kedvem, ha már ehhez a hajtáshoz idővel nem. De most még nem szeretnék kiszállni.