Nem szeretek közösségben futni, és kész

Tényleg irigykedve nézem az ismerőseim posztjait, a beszámolókat a közösségi futásokról. De valahogy mégsem érzem soha sem azt, hogy ott lenne a helyem. Miért nem? Nem azért futok egyedül, mert egyedül szeretek futni, vagy a futást magányos sporttevékenységnek tartom. Gyerekkoromban kézilabdáztam, imádom a labdajátékokat nézni a tv-ben, szeretem a csapatsportokat. Ráadásul az elején, amikor a futás az életem részévé vált, sosem futottam egyedül. Mostanra viszont odáig jutottam, hogy kizárólag egyedül futok, kivételt ez alól pedig csak a versenyek jelentik. És annyira ott sem szoktam élvezni a futók társaságát…

Azt, hogy mióta nem járok közösségi futásra, egyértelműen vissza tudom vezetni arra az időszakra, amikor elkezdtem edzővel, edzéstervvel készülni. Egyszerűen azt nem tudtam összehozni a társas futásokkal, mert vagy közös beszélgetős tempót futottunk, vagy az edzésemre figyeltem, amiben voltak tempósabb részek, vagy épp lassabb blokkok. Így totál befeszültem attól, hogy mások rám várnak, vagy épp én nem tartom az előírt tempót és pulzust, mert valakivel csacsogok. Úgy éreztem, hogy választanom kell, és az edzésterv mellett döntöttem. Nagyjából ekkortól kezdtem egyedüli futó lenni. Aztán így maradtam, pedig már nincs se edzőm, se edzéstervem.

A futás mindenkinek mást jelent. Nekem leginkább fejszellőztetést, újratervezést. Futás közben rakom össze a gondolataimat, ilyenkor tervezgetek, ötletelek, sőt, sokszor cikket írok fejben, tehát dolgozom. Számomra nem kifejezetten kikapcsolódás a futás, hanem sokkal inkább megvilágosodás. Ehhez az összeszedettséghez pedig elcsendesedésre, nyugodt lelki állapotra van szükség. Itt viszont minden külső „zaj“ kizökkent. Ezért nem is futok zenével, csak akkor, ha eszméletlenül motiválatlan vagyok, és kizárólag valami jó zene, vagy egy olyan podcast tud kibillenteni, ami már nagyon érdekelt, de még nem volt alkalmam meghallgatni. Talán az ilyen futást tekintem kikapcsolódásnak, mikor nem gondolkodom, csak futok, és hallgatok. Ehhez pedig megint csak nincs szükségem társaságra.

A legalapvetőbb oka azonban annak, hogy magányos futó vagyok az az, hogy elmondhatatlanul frusztrál az, ha rám kell várni.

Tisztában vagyok a képességeimmel, nagyon lassú futó vagyok, és nem szeretek senkit feltartani, főleg a mai világban, amikor az idő kincs, mindenkinek abból van a legkevesebb, én pedig tisztelem mások idejét. Hiába mondják nekem, hogy nem baj, én is lassú vagyok, vagy szívesen várlak, meg teljesen jó nekem a te tempód, én ezeket köszönöm szépen, de nem vagyok előrébb. Meghallom, de nem jut el az agyamig, hogy tényleg jó az én tempóm másnak. Egyelőre a futó-önbizalmam nincs a topon, lehet, hogy amint kicsit jobb formába sikerül kerülnöm, újra elhiszem, hogy akár nem probléma, ha kell rám várni, és nincs mit szégyellnem a lassúságomat, de még nem tartok itt.

Szóval egyelőre elvagyunk így mi ketten, a futás és én, társaság, közösség nélkül. De akkor miért foglalkoztat mégis ez a kérdés? Miért érzem úgy, hogy azért néha jó lenne valakivel osztozni a futás okozta örömön, vagy épp szenvedésen? Na jó, lehet valamikor mégis elmegyek egy közösségi futásra, hátha ott a válasz a kérdéseimre.