Neked miért hiányzik a verseny és a versenyzés?

Keresgélem a legemlékezetesebb versenyeket vagy pillanatokat, amelyek versenyhez kapcsolódnak. Mert egyelőre és még jó darabig csak emlékek vannak.

Neked mi jut eszedbe egy-egy jó versenyre visszagondolva?

Nekem például az, hogy milyen a verseny hete? Izgulni szoktam, elképzelni, hogy mi történik majd velem a verseny közben. Vajon olyan lesz, mint amilyennek megálmodtam?

Akkor is elképzelem, ha már ötödször-hatodszor indulok ugyanazon a pályán. Nem futottam soha két egyforma Mátrabércet például. Még ha a teljesítési időket nézem sem. Mindegyik másért volt jó, és nehéz, és emlékezetes.

Emlékszem például, hogy minden hosszú versenyemen, a rajt után kicsivel megjelenik az a gondolatfoszlány, hogy „legalább 6-7-10-16, stb. órán át ugyanezt fogom csinálni, amit most”. Ez egy kicsit ijesztő szokott lenni akkor, ám mindig jól megdumálom magammal: „de hisz azért vagy itt, mert EZT szereted csinálni, és minden szuper, felkészültél, jól vagy és egészséges, nyugi, minden rendben lesz”. És aztán tényleg minden rendben lesz, legfőképp akkor, amikor átlépem a célvonalat.

Miért hiányzik annyira a versenyzés?

Kifejezetten kerülöm a tömegrendezvényeket pár éve. Aszfalton kezdtem magam is, és jó darabig örömet okozott az utcai versenyek miliője. Ma viszont már alig várom, hogy a párszáz fős terepverseny mezőnye néhány kilométer után széthúzódjon és magam maradjak az erdő ösvényein. A tavalyi UTH 16 óra 40 percének jelentős részét egyedül töltöttem, talán a távolban fel-feltűnt 1-2 futó alakja. Előzésénél mindig tempót váltok, de csak azért, hogy mielőbb ismét magam lehessek. Mégis teljesen más ez a „magány”, mint a mostani. Ha össze is futok valakivel véletlenül, nincs bennünk közös, csak az, hogy ugyanazt az ösvényt tapossuk.

Most is tűzhetek magam elé célt, ami elérhető akár versenyhelyzeten kívül, ám akiben bujkál némi versenyszellem, az pontosan tudja, hogy hiába a virtuális versenyzés, a backyard ultra, a ház körül körözés, ezek nem ugyanazok!

Amikor készülök egy versenyre, tudom, hogy annak napja elkövetkezik például május 31-én, ez a nap válik az egyik fontos támponttá a mindennapok során. Belátható idő, mint ahogyan az is látható, hogy az odavezető úton milyen edzésmunkát kell elvégezni. Aztán, ahogy mondani szokás, megünnepeljük a munkát, learatjuk a „gyümölcsét”. Ez a gyümölcs, ez a szaftos, érett, friss valami hiányzik mostanra.

Telnek múlnak a futóciklusok: 3 melós hét, 1 pihenő, 3 melós, 1 pihenő… vég nélkül, fáradhatatlanul építkezünk.

Arról nem is beszélve, hogy a futóversenyeknek van egy (futó)társadalmi aspektusa is, amely nem elhanyagolandó. Akár úgy, hogy cimborák, csapattársak közösen futunk, akár úgy, hogy a rajt előtt vagy a célba érkezés után megpaskolgatjuk egymás vállát, dumálgatunk érzésekről, fájdalmakról, további célokról és álmokról, egyéb „fontos” témákról. Hiába magányos elfoglaltság a futás, mostanra minden vágyam társassá tenni.

Nem partira vágyom, csupán egy jó versenyre. Minden, amire szükségem van egy rajt és egy célvonal, közte pedig egy klassz útvonal, s persze a mezőny.

Nem meglepő, hogy most, amikor elveszítettük a versenyzés lehetőségét, felfedezzük, hogy a verseny nem magunkról szól, hanem a többi versenyzőről. Azokról is, akiket nem ismerünk. Velük együtt válik teljessé a verseny. Ők is hiányoznak, hiszen velük is együtt versenyzünk.

Hiányzik az, hogy leelőzhessek másokat és az is, hogy engem előzzenek le, hiányzik az a pár mondat, amit ismeretlenek egymás között megosztunk egymással, a buzdító szavak, a kolomp, a kereplő hangja, hiányzik a versenytempó, az izgalom a végkifejlet miatt, a frissítőszemélyzet készséges jelenléte és a hála feléjük, hiányzik a kollektív összetartozás érzése és hiányzik a versenyek szaga...

Megpróbálom a legtöbbet kihozni a mostani futásokból, régvolt és még elkövetkező versenyek élményeit keresem és vízionálom, miközben azon gondolkodom, vajon hány hónap áll még előttünk, mire ismét izgalomtól remegő gyomorral térhetek nyugovóra a másnapi verseny miatt.

Vajon ki hogyan vészeli át ezt az időszakot?