Egy hete ért célba Maráz Zsuzsi és Toldi Péter az Authentic Phidippides Run-on - velük beszélgettünk az élményeikről

Az első helyen befutó lengyel pályacsúcstartó Lukasz Sagan mögött ért célba Toldi Péter és Maráz Zsuzsanna. Péter így összetett második lett, Zsuzsi az első nő, akinek időeredménye új pályacsúcs lett. A két leggyorsabb magyar teljesítővel – akik a táv felét együtt tették meg – beszélgettünk az élményeikről.

Runner’s World: Mikor jött az ötlet, hogy elinduljatok ezen a „dupla Spartathlonon”?

Maráz Zsuzsi: A Spartathlon után a pihenőidőmet kezdtem tölteni, egy hónap lazulás várt volna rám. De két héttel a verseny után felhívott a Ferenczi Pisti, aki a tanítványom, hogy szeretne elmenni erre a versenyre a barátjával, Blaskó Misivel. Először nem tartottam jó ötletnek, úgy gondoltam kicsit sok lenne neki, féltettem a kudarctól és a sérüléstől. Kicsi gondolkodási időt kértem. Aztán átgondoltam az egészet, hogy mi történhet, ha elindul, végül úgy éreztem, hogy olyan sportmúltja van ennek a fiúnak, és olyan ritka pillant az, amikor legjobb barátok együtt futhatnak egy különleges versenyen, hogy azt mondtam, bármi történik, be fogják egymást vinni a célba.

Ezzel együtt azon is elgondolkodtam, hogy itt állok a tizedik 200 kilométer feletti távom után, amit nagyon jó fizikai állapotban fejeztem be. Ilyen jól még soha nem éreztem magam versenyt követően. Azt éreztem, most vagy soha, nekem is el kéne indulnom. Ráadásul van a sarkamban egy másfél éve tartó fájdalom, ami egy előremenő folyamat, tehát meggyógyítani nem lehet. Lehet lassítani a folyamatot, de nem javul, egyelőre nem is romlik, viszont elképzelhető, hogy jövőre már nem leszek olyan állapotban, hogy ilyen távokat fussak ezzel együtt. Ezt is hozzátéve döntöttem végül úgy, hogy én is elindulok.

Toldi Péter: 2018-ban hallottam először a Phidippides-ről. 2019-ben már tudtam, hogy indulni akarok. A 2020-as rendezvényre volt nevezésem, amit a COVID miatt az idei évre halasztottak. Úgyhogy uszkve 2 éve célirányosan erre a versenyre készülök.

Runner’s World: Ekkora távra hogyan lehet készülni, lehet egyáltalán egy szinten túl tovább növelni az edzések hosszát?

Maráz Zsuzsi: A spartathlon-i felkészülés – ami nagyon jól sikerült – passzolt ehhez a versenyhez, ráadásul a Spartathlon, mint hosszú futás jó helyen volt 8 héttel az Authentic Phidippides Run előtt. Viszont ez az idő elég volt ahhoz is, hogy regenerálódjak, sőt még tudtam két erős hetet futni a rajt előtt. Ez két darab 200 kilométeres hetet jelentett. Sok minőségi munkát már nem tettem bele, inkább a mennyiségre törekedtem. Azt éreztem, hogy jó állapotban vagyok.

Toldi Péter: Az edzettségi szint nem az edzések hosszától függ. Sokkal inkább azok minőségétől és számától. Az én esetemben nagyon jelentős tényezőnek érzem a 2020-as évet. A világjárvány miatt pont úgy alakult a helyzetem, hogy egyetlen versenyen sem tudtam indulni. Ugyanakkor végig edzettem az évet és szigorú periodicitást tartottam, így sérülésmentesen, folyamatosan tudtam fejlődni. Az idei évben volt két 200+os versenyem (Deseda-ultra, UB), ahol a csúcsformámat az UB-ra időzítettem. Az UB után pedig meg sem próbáltam formába lendülni. Majdnem kizárólag állóképességi feladatokat végeztem, mert úgy gondoltam, hogy 500 km-en nem sok hasznát venném a sebességnek.

Runner’s World: Hogyan zajlott a felkészülés technikai része: időterv, szükséges holmik összeállítása a versenyre – frissítés, ruházat, pihenéshez szükséges felszerelés?

Maráz Zsuzsi: Az időtervet úgy kalkuláltam, hogy nagyjából 32 óra alatt beérek Spártába, ott pihenek és aztán visszaindulok. Végül 30 óra sem kellett ahhoz, hogy teljesítsem az első felét (29:51:10 lett Zsuzsi ideje Spártában, a szerkesztő), pedig a hegyen is gyalogoltam, ráadásul egy másfél órás alvás is volt ebben, miután megmásztam a hegyet. 194 km-nél jártam amikor éreztem, hogy fáj a gyomrom és éppen volt egy nagyobb pont, ahol lehetett pihenni – erre is figyelni kellett, mert nem lehetett bárhol aludni. Tudtam, hogy ha alszom, akkor a gyomrom is pihenni fog, így is lett, amikor felébredtem, már nem fájt. Mentálisan is jót tett az alvás. Miután beértem Spártába, ismét pihentem egy picit. Nem siettem sehol.

A frissítést csak természetes alapanyagokból, élelmiszerekből oldottam meg, sőt le is ültem és kényelmesen megettem az ételt a pontokon. Soha egyetlen versenyen sem frissítettem még így, nem ültem le, még akkor sem, ha átöltöztem. Attila a párom – aki kísért végig - vásárolt olykor péksütiket, kávét. Az szükséges ásványi anyagokat, olykor koffeint tabletta formájában vettem be.

Toldi Péter: Hát igen… Ebből a szempontból jól jött, hogy kicsit „bogaras” vagyok. Előzetesen „megstatisztikáztam” az addigi 5 verseny összes befutó idejét, futónként, a féltávú részidő (Spárta) és az adott versenyzők spartathlon-i legjobb idejével. Az eredményül kapott arányszámokból már nagyjából láttam, hogy az én Spartathlon PB-mel mire lehetek képes és milyen iramot vállalhatok ahhoz, hogy célba érjek.

A frissítés mindig kulcs-tényező! Én igyekszem kerülni a sport-táplálékokat. Teljesen hagyományos szilárd táplálékokkal futok (sajtos-vajas kenyér, keksz, pelyhek, stb.), amik közé erre a versenyre bevettem a bébiételt is! Teljesértékű táplálék, rendkívül előnyös szénhidrát garnitúrával, fehérjével, zsírral és az állaga okán nagyon könnyen fogyasztható, nem kell rágni, könnyű lenyelni, stb. Az ásványi anyagokat, vitaminokat, probiotikumot, aminosavakat tablettában vittem be. Emellett csak vizet fogyasztottam, no meg amivel a frissítőasztal alól megkínáltak! Görögországban a kedvesen mosolygó futó mindig hiénázhat a házisütiből!... (Nevet.)

A felszerelésen nem változtattam. Nem készültem az eddigiektől minőségileg eltérő futásra, csak „kicsit” hosszabbra… A feleségem és a nővérem kísértek. Nagyon jó, figyelmes, pontos, kreatív és fegyelmezett csapat! A legjobbak, akiket csak el tudok képzelni!

Runner’s World: Mennyi időt pihentetek, amíg versenyben voltatok?

Maráz Zsuzsi: Én összesen 3 órát, egy helyen még terveztem, de végül átlendültem a holtponton és nem aludtam.

Toldi Péter: 101 volt az átlagpulzusom, szerintem végig pihentem az egész versenyt… (Nevet.) 1x1,5 órát aludtam. Mivel a polgári állásom együtt jár a kialvatlansággal és az alvásmegvonással, így ezekhez hozzá vagyok szokva. Ebben az egyben biztos voltam, hogy ennyi alvásnak elegendőnek kell lennie 3 napra.

Runner’s World: Hogyan alakult, hogy együtt maradtatok a verseny során?

Maráz Zsuzsi: Az első 90 km-en Kovács Ádámmal futottam, majd 50-et egyedül, aztán a hegyet Péterrel teljesítettem, utána viszont én aludtam, ő pedig továbbment. Az ébredés után ismét egyedül mentem egészen Spártáig, ott pihentem, aztán a visszafele úton ismét a hegy előtt értem be Pétert. Akkor ő pont pihent, én is a pihenés mellett döntöttem, amikor felébredt, én is összeszedtem magam és együtt indultunk tovább. A hátralévő úton már nem váltunk el.

Nem terveztük, hogy közösen futunk, de reménykedtem benne, hogy fogunk tudni együtt menni. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán szeretné-e, ha csatlakoznék, hisz van, aki egyedül szeret küzdeni egy ilyen futás során, egyedül szeretné megélni a hosszú, magányos órákat. Végül 245 kilométert futottunk együtt, ami lényegében a táv fele, tehát volt alkalma egyedül is lenni. Nekem nagy ajándék volt, hogy az utolsó napot együtt töltöttük. Tudtuk egymást motiválni, egy pillanatra sem inogtunk meg a haladásban.

Toldi Péter: A kezdetekben ez teljesen spontán volt. Egymás mellé keveredtünk, hasonló iramot futottunk, jókat beszélgettünk, jókat hallgattunk és hol egyikőnk, hol másikunk lépett ki ebből a párosból, amikor lefeküdt aludni. Utoljára visszafelé, Nemea-nál találkoztunk (kb. 360 km), ahol ismét egy ideiglenes alkalomnak indult a történet. Azonban Nemea-tól alapvetően lejt a terep Korinthoszig, onnan pedig jószerivel teljesen sík és magunkat is meglepve nagyon jó iramban haladtunk. Az este leszálltakor már csak 60-70 km volt hátra. Ekkor döntöttünk úgy, hogy együtt maradunk a végéig.

Bevallom, én ennek különösen örültem! Leginkább személyes okokból, mert nagyon élveztem Zsuzsa társaságát és a közös beszélgetéseket. Sportszakmai oldalról pedig hatalmas hozadéka volt a közös munkánknak, hogy mindig eltérő ütemben fáradtunk el, így a fáradt futó mindig erőt és motivációt tudott nyerni a másikból.

Runner’s World: Mentálisan hogyan lehetett kezelni ezt a távolságot?

Maráz Zsuzsi: Nem bontottam sok részre a távot, csak Spártáig és vissza. Azt terveztem, hogy nagyon könnyed tempóban indulok el, ez 6 perces kilométereket jelentett nagyjából. Az eddigi hosszú versenyeim tempója 5:20-5:30 között van. Arra voltam kíváncsi, hogy ilyen tempó mellett mennyire fáradok el az első felén, fogom-e azt érezni, hogy nagyon fitt vagyok, de nem éreztem (nevet). Tehát ugyanazt a fáradtságot éreztem, mint amikor tempósabban futok. Arra jutottam, hogy ilyen távon egy élettani fáradtság mindenképpen jelentkezik idővel még nagyon könnyű tempó mellett is, mert jó ideje talpon vagyunk, viszont izomzatilag jobb állapotban voltam.

Toldi Péter: Alaposan felkészültem a verseny útvonalából. Az előző Spartathlonjaimból nagyrészét már ismertem a pályának, az eltérő szakaszokat pedig majdhogynem kereszteződésenként végignéztem a „street view” segítségével. A táv teljes hosszán voltak „liebling” szakaszaim: hegyek, erdők, tisztások, városkák, falvak, amiket vártam, hogy elérjek. Ez oda-vissza mindig adott nekem célokat, fogódzókat és fenntartotta a figyelmemet.

Runner’s World: Volt valamilyen komolyabb probléma, ami nehezítette a haladást?

Maráz Zsuzsi: Vártam, hogy nagyon nehéz lesz és küzdelmes lesz a vége, de nem így lett. Ez volt életem egyik legjobban sikerült futása. Az utolsó 15 kilométer már húzós volt, főleg a gyorsforgalmi út mellett az emelkedőn futni a leállósávban, a kamionok közt. Amikor a Spartathlonon itt futunk ki reggel Athénból, fittek vagyunk, nagyon boldogok és nem érzékeljük a forgalmat, de visszafelé kimerítő volt nagyon.

Sokat kellett várni a pontokon is olykor, mert például forró volt az étel vagy ital, sok állási idő volt ebben, de így is nagyon örültünk annak, hogy ilyen idővel értünk be, hogy valójában simán belefért minden.

Toldi Péter: Kizárólag mentális megingásaim voltak, amik a fáradtságból fakadtak. Ezeket, amíg volt nálunk, koffeinnel kezeltük és rövidebb-hosszabb idő elteltével rendeződtek.

Runner’s World: Van egy ilyen típusú futás után is olyan érzésetek, hogy újra elindulnátok rajta?

Maráz Zsuzsi: Annyira jól sikerült ez a futás, hogy nem hiszem, még egyszer összejöhet minden ennyire jól, nem gondolom, hogy jobban meg tudnám futni. Félnék attól, hogy ha visszamegyek, nem tudom ilyen jól megoldani, jobban pedig végképp nem. Úgyhogy nem megyek vissza, mert ez így egy csoda volt nekem!

Toldi Péter: Be kell, hogy valljak valamit. Egy hete volt a rajt és már honvágyam van vissza…